Az amerikai asztronauták körében az első tragédia Ted Freeman elvesztése volt: halálát egy vadászgépének ütköző liba okozta. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Valósággal röpültek a hetek, és a Gemini-2 útja egyre csak csúszott – többek között egy villámcsapás, valamint a Cleo, Dora és Ethel nevű hurrikánok Floridába tett heves kiruccanásai miatt. Ezzel borult az egész ütemezés, és végérvényesen elúszott az esélye, hogy a Gemini-3 még az évvége előtt felszálljon, mi pedig semmit nem tehettünk ez ellen. Eközben Deke nyilvánosságra hozta, hogy Jim McDivitt és Ed White lesz a Gemini-4 elsődleges legénységének a tagja, Frank Borman és Jim Lovell pedig a tartalékuk. Mi, újoncok, tisztán láttuk, hogy a Geminire kiadó helyek száma egyre szűkösebb.

Az első jelzés, hogy valaki egy legénységbe került, általában Deke-től érkezett, de egy NASA-technikus is hirtelen betoppanhatott az irodánkba, és közölhette, hogy el kellene utaznunk a massachusetts-i Worcesterbe, egy szkafanderes ruhapróba erejéig. Egy méretre szabott szkafander elkészítése egyben azt jelentette, hogy jó kilátásunk volt egy küldetésre, vagy arra, hogy egy tartaléklegénységbe kerüljünk - ennek tényét a megfelelő időben hivatalosan is bejelentik. Természetesen, mindez nagyon visszafogottan, a háttérben történt. Attól ugyanis különösképp nem jönne az ember izgalomba, ha csak úgy fel kellene utazni Woosterbe, ahol aztán varrónőket és szabókat szabadítanak rá.

A kiképzés során mi, tizennégyen elképesztően keményen dolgoztunk. A csipkelődések, ösztönös megérzések, és az általunk nyújtott teljesítmény alapján csoportokra váltunk. Mindannyian együtt dolgoztunk, de barátságok is szövődtek: a kis dolgok számítottak. Ez napnál világosabban kiderült számomra, amikor Deke és Al megkért minket osztálytársaink bizalmas kiértékelésére. Ez némi pszichológiai érzéket is igényelt, mivel én a fiatalabb asztronauták közé tartoztam, és némiképp bizonytalan voltam abban, hogy miként ítélhetnek meg mások. Persze, egy percig sem hagytam, hogy bárki észrevegye rajtam ezt a bizonytalanságot. Egy hivatalos kérdőíven a Tizennégyek közül automatikusan az első helyre soroltam volna magamat, legyen szó bármilyen kategóriáról is. Szerintem a többiek is ugyanezt tették volna.

A valóságban azonban más volt a helyzet. Négy srác a repülési tapasztalat terén egyértelműen kimagaslott közülünk: Dave Scott, Dick Gordon, Charlie Bassett és Mike Collins. Arra számítottam, hogy ezek a veterán berepülő pilóták kapják majd meg közülünk az első küldetéseket.
A listám alján Rusty Schweickart, Walt Cunningham és Buzz Aldrin neve szerepelt. Ők ugyan egytől-egyig tapasztalt pilóták voltak, de inkább kutatóknak tartotta őket mindenki. Rusty egy tiszteletet hírből sem ismerő értelmiségi volt, aki egy kis vöröshajú srác mintájára, kezében hegyes tűvel csak egy léggömbre várt, amit kipukkaszthat. Aldrint „Dr. Űrrandevú” néven ismertük, mivel ez volt az egyetlen téma, amiről beszélni lehetett vele, és ez alól még a kávézás sem számított kivételnek. Cunningham mindent elkövetett azért, hogy kilógjon közülünk – a Wall Street Journalt olvasta, amikor szétültük a seggünket az osztályteremben, illetve Porschét vezetett Corvette helyett. Talán a fenti idegesítő szokása miatt nem repülhetett soha a Holdra.

Mi, maradék heten alkottuk a középmezőnyt minden különösebb rangsor nélkül, és őszintén szólva nem tudtam eldönteni, hogy Gene Cernan közöttük hol helyezkedik el. Valószínűleg Bassett, Collins, Gordon és Scott mögött. Remélhetően talán Aldrin, Schweickart és Cunningham előtt. Talán pont a csapat közepén. Reálisan szemlélve a dolgokat, elérhetetlennek tűnt, hogy helyet kapjak az egyik Gemini fedélzetén – és egyre inkább annak tűnt. Afféle marginális hős voltam.

Miközben a Gemini-2 startja folyamatosan késett, az Egyesült Államok hivatalosan is kinyitotta Pandora szelencéjét, amit Vietnám néven vált később ismertté. Júliusban az USA rombolói azt állították, hogy észak-vietnámi hajók támadtak rájuk a Tonkin-öbölben, és ez jó ürügy volt Johnson elnöknek és a Kongresszusnak arra, hogy megmutassa délkelet-ázsiai jelenlétünket. LBJ a republikánus Barry Goldwater ellenében épp újraválasztási kampányt folytatott, harcias politikájának következtében az amerikai fegyveres erőket elképzelhetetlen mértékű csapás érte.
Baldy, Skip és még páran a korábbi századomból rövidesen az események sűrűjébe csöppentek, de fel sem merült bennük, hogy találatot kaphatnak. Épp ellenkezőleg. Sokkal inkább az aggasztotta őket, hogy ez a kis csetepaté nem tart majd elég ideig ahhoz, hogy rákapjanak a dolog ízére. Az amerikai légierőnek mindössze párszor el kell náspángolnia Észak-Vietnámot. Baldy és Skip később elmesélte, miként taktikáztak a pilóták annak érdekében, hogy az Észak-Vietnámra az első légicsapásokat mérő egységek valamelyikébe kerüljenek. Attól féltek ugyanis, hogy ha az első bevetésekről lemaradnak, az egész lövöldözés véget ér, mielőtt még egyáltalán részt vehettek volna a harcban. Tévedtek. Vietnám úgy nyelte el az amerikai repülőket és pilótákat, ahogy a szivacs szívja fel a vizet.

1964 augusztusában Barbarával a Nassau Bay Drive-on a Bahama-fokra autóztunk, majd a Nassau Öböl Yacht Klub közelében jobbra kanyarodtunk a Barbuda Lane-re, ezután pedig megálltunk vadonatúj, általunk megálmodott házunk parkolójában: a kis, barna kőből épült bungaló a mennyország egy szeletét jelentette számunkra. Az évek alatt a ház előtti lejtőre gyepet telepítettünk, felépítettünk egy garázst is a telek jobb oldalán lévő fa környékére. A házat betonterasszal is megtoldottuk, és egy mellmagasságig érő grillező-helyet is kialakítottunk. A vesealakú úszómedence, a bár, a hat fenyőfa, ami sorfalat állt a behajtó mentén, valamint a virágágyások mind-mind elhitették velünk, hogy úgy élünk, akár a filmcsillagok, ráadásul, a szomszédság is szépen gyarapodott. Egy filigrán fakerítés választotta el házunkat Roger és Martha Chaffee velünk szomszédos otthonától. Gyerekek rohangáltak mindenfelé, akik majd együtt járnak általános iskolába, és cseperednek fel. Úgy tűnt, hogy idilli körülmények között létezünk, azonban a biztonság és elszigeteltség hamis illúzióját egy meleg októberi napon tizenegy óra körül porig rombolta egy esemény.

Ted Freeman, aki évfolyamunk hallgatagabb tagjai közé tartozott, egy rutinrepülést hajtott végre az Ellington Légibázis közelében egy T-38-as fedélzetén – ezt a gépet több, mint jól ismerte. A T-38-as fejlesztésében berepülő pilótaként vett részt, a gép minden egyes kapcsolóját és műszerét kívülről ismerte, és akár csukott szemmel is képes lett volna repülni vele. Amikor épp a leszálláshoz készülődött, egy liba nekicsapódott a fülketetőnek, betörte azt, és a nehéz plexiüveg darabjait beszívták a hajtóművek. A gép egyre alacsonyabbra került, miközben Ted próbálta visszaszerezni az irányítást a repülő fölött, majd végül feladta, és kiugrott. Az ejtőernyőjének nem maradt már elég ideje arra, hogy megfelelően kinyíljon: a gép lezuhant, Ted pedig az amerikai asztronauták közül elsőként halt meg. És nem ő volt az utolsó.

Egy barát elvesztése miatt az egész űrprogramnak keserű szájíze lett. Persze, benne volt a pakliban, hogy valaki esetleg meghal a Hold felé menet. Na de, egy madár miatt meghalni, amikor már szinte otthon vagy? Nem tehettünk mást, minthogy végső tiszteletadásban részesítettük Tedet, amikor eltemették Arlingtonban, majd folytattuk a munkát.

Rengeteg teendő várt ránk, mivel Freeman tragédiája nem az egyetlen fekete nap volt 1964. októberében. Az oroszok ismét támadásba lendültek, és miközben mi épp egy második, ember nélküli Gemini tesztjével bajlódtunk, nekik sikerült valahogy három kozmonautát bezsúfolni ágyúgolyónyi űrhajójukba, amit aztán ki is lőttek. A szovjet űrprogramon belül is kritikát váltott ki az a terv, hogy három embert küldjenek a világűrbe. Az elképzelés leghangosabb kritikusa egy vezető mérnök volt, aki nyíltan beszélt a lehetséges veszélyekről is. Végül azzal fogták be a száját, hogy bekerült a legénységbe. Ugyanaz a mérnök, aki korábban még a küldetés ellen foglalt állást, most mohón kapott a lehetőségen.

A Voszhod-1 igazából nem volt több egy újabb szovjet médiaattrakciónál: semmi újat nem tett hozzá az űrrandevú és dokkolás furfangos tudományához, ami elkerülhetetlen a holdutazás során. Szemünk elől ugyan rejtve, de a szovjet vezetés körében nagy volt a zűrzavar, és a Kreml falain belül valószínűleg ez az űrrepülés volt az utolsó nyilvános PR-móka. Egy hónappal azelőtt, hogy Johnson megverte Goldwatert a Fehér Ház megtartásáért folytatott küzdelemben, Nyikita Hruscsovot a mi jó öreg, rettegett vetélytársunkat megfosztották hatalmától.
Kennedy és Hruscsov egyaránt lelkesen támogatták országuk űrprogramját. LBJ gyorsan magáévá tette JFK ember holdraszállásával kapcsolatos terveit, de mi, akik az űrprogramban dolgoztunk, azt tapasztaltuk, hogy érdeklődésének középpontjába egyre inkább Vietnám és költséges Great Society programja került. Emiatt aztán azon kezdtünk töprengeni, hogy vajon az új szovjet vezetők is Hruscsovhoz hasonló elkötelezettséggel közelítenek-e majd az űr felé. Úgy is történt."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.