A holdkomp a legfurább kinézetű szerkezet, ami valaha az égen szállt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"„Apollo-11, Apollo-11, a Fekete Csapat szeretne jó reggelt kívánni.” Lehetséges, hogy hozzám beszélnek? Húsz másodpercbe is beletelik, mire meglelem a mikrofon gombját, és félálomban válaszolok: „Jó reggelt, Houston … Korán keltek srácok.” „Igen … úgy tűnik, hogy te keményen küzdöttél ellene.” Természetesen pulzusunkból pontosan tudják, mikor vagyunk mély álomban: amikor még javában húzzuk a lóbőrt, percenként olyan negyvenszer ver a szívünk. „Igaz” – mondom nekik, majd a masinám hogyléte iránt érdeklődöm: „Hogysmint vannak a parancsnoki és műszaki egység rendszerei?” „A parancsnoki egység jó bőrben van. A Fekete Csapat az eltelt időben nagyon körültekintően tanulmányozta.” „… ezt értékelem, mivel én tuti, hogy nem.” Mindössze olyan öt órát aludhattam; nem könnyen jött álom a szememre, és most legalább olyan nehezemre esik az ébredés is. Neil, Buzz és én a reggelivel szöszmötölünk, összekészítjük a szükséges felszereléseket, amit majd át kell vinnünk a holdkompba.

Houston is kiveszi a részét a zűrzavarból mivel folyamatosan szóval tart minket, most éppen a nap híreit olvassák be. „Az Apolloval kapcsolatos címlapsztorik közül van itt egy, amelyikben azt kérik, hogy jól nyissátok ki a szemeteket, mert egy csodálatos lányt láthattok egy nagy nyúl társaságában. Egy ősi legenda szerint bizonyos Csang-O nevű gyönyörű kínai lány négyezer éve a Holdon él, mivel valószínűleg oda száműzték, azután, hogy ellopta férjétől a halhatatlanságot jelentő pirulát. A társát is megkereshetitek, egy nagy kínai nyúl személyében, amit könnyű lesz felismerni, mivel folyton a hátsó lábain áll egy fahéjfa árnyékában.” Jézusom, vajon ezt csak álmodom? Itt vagyok félálomban, miközben egy kávéval teli tubussal bajlódok, két jóbarátom nemsokára elindul a Hold krátermezőihez, hogy csatlakozzon egy fa alatt várakozó kínai nyúlhoz! Túl sok minden történt ma reggel, és rá kell vennem magamat, hogy a repülési tervben szereplő feladataimra koncentráljak. „Egy üzemanyag-cella tisztítás közben megpróbálom összeszerelni a kamerákat és a tartóikat, és egyúttal szemmel kell tartanom az automatika által végrehajtott manővereket…” – dünnyögöm álmosan.

Itt az idő, hogy Neil és Buzz felöltözzön, és ez úgy kezdődik, hogy ki kell bányászni a holdi körülményekre tervezett alsóneműjüket a tárolórekeszekből. Ezeket a ruhákat folyadékhűtéssel látták el: vékony, hajlékony műanyagcsövek százait szőtték egy hálószerű anyagra. A Hold felszínén viselt háttáskájuk áramoltatja a vízet ezekben a csövekben, ami jóval hatékonyabban hűti a testüket, mintha csak hideg oxigént fújnának át a rajtuk. Nekem nincs szükségem vízhűtéses alsóra, mivel háttáskám sincs, és remélhetően nem is fogok olyan keményen dolgozni. Egy szkafander azért kijár nekem is, így mindhárman beleküzdjük magunkat a sajátunkba, segítünk egymásnak az elérhetetlen helyekre szerelt cipzárakat felhúzni - meg úgy általában ellenőrizzük egymás felszerelését. Mit tennénk, ha például Neil cipzárja tönkremenne, vagy ha mondjuk sisakja valahogy nem záródna passzentosan a nyakán lévő gyűrűhöz?
Így biztosan nem léphetne a Hold felszínére, ahogy Buzz sem, hiszen azonnal meghalna, amikor a holdkomp ajtaját kinyitnák a világűr vákuumában. A parancsnoki egységben sem maradhatna, hogy Buzz egyedül kísérelje meg a leszállást, mivel a holdkomppal manőverezni kétemberes feladat. Én nem ugorhatnék be a helyére, hiszen engem nem képeztek ki a holdkomppal való repülésre. Talán felcserélhetnénk szkafandereinket, de kétlem, hogy Neil beleférne az enyémbe, amit ráadásul nem is arra terveztek, hogy egy táska kerüljön a hátára. Ilyesmik általában rémálmában történnek az emberrel. Szerencsére, most minden klappol, én pedig begyömöszölöm Neilt és Buzzt a holdkompba egy seregnyi felszerelés kíséretében.

Most megint az átjárós rész következik: ajtókat bezárni, a dokkolófejet és a tölcsért felszerelni, majd le lehet csatlakoztatni a parancsnoki egységből a holdkompba vezető elektromos vezetéket. A kamerát az egyik ablakba kellene szerelnem, hogy rögzíthesse a holdkomp indulását, de túlontúl lekötnek a szétválás munkálatai, így úgy döntök, inkább nem szórakozom vele. Erről tájékoztatom Houstont is:  „A leválásról nem lesz közvetítés, más dolgom van.” Általában az ilyesmiket meg szokás beszélni Houstonnal, majd illik követni a tanácsait. Most azonban ezt kész ténynek szántam, nem kérdésnek, és ezt ők is érzékelhették, mivel azonnal válaszoltak is: „Egyetértünk.”
Most már folyamatosan a rádión lógok, az Eagle ellenőrzésének kényes műveletét közösen végezzük. Ennek egy pontján az irányítórendszer segítségével mindkét járművet stabilan kell tartanom, miközben Neil és Buzz behangolja saját irányítórendszerüket. Buzz-zal egyeztetem, hogy állok. „Öt perce és tizenöt másodperce csinálom, a pozíciónk nagyon jó.” „Rendben, Mike, még egy kis kitartást.” „Nem probléma, akár egész nap így tudom tartani. Nyugodtan tedd csak a dolgod. Hogy van a cár odaát? Olyan csöndes.” Neil közbeszól: „Csak vár – és ütlegel.” Mármint a számítógép billentyűit, gondolom én. „Csak annyit mondhatok, hogy óvakodj a fordulattól” – üzenem neki, majd, miután nem érkezik válasz, hivatalosan is búcsút veszek tőlük. „Aztán jól viselkedjetek nekem a Holdon, nehogy rosszat halljak felőletek, mert odamegyek, és akkor lesz nemulass.” „OK, Mike” – feleli Buzz vidáman, én pedig átbillentek egy kapcsolót, ami útjukra engedi őket. Orromat a 2. számú ablakra tapasztva nézem, ahogy elindulnak, miközben a kamera odaát a négyes ablakban dolgozik. Amikor már biztonságos távolságba kerülnek tőlem, szólok Neilnek, aki egyhelyben lassú piruettbe kezd a holdkomppal, hogy egy pillantást vethessek erre a négylábú földönkívüli gépezetre. „A Sasnak szárnyai vannak!” - ujjong Buzz. [Az alábbi képen az Eagle látható, ahogy Collins előtt piruettezett:]
Igazából egyetlen sasra sem hasonlít, amivel életemben szerencsém volt találkozni. Ez a legfurább kinézetű szerkezet, ami valaha csak az égen szállt, és most lábait furán fölfelé meresztve ott lebeg előttem, egy olyan test tetején, ami se nem szimmetrikus, se nem kecses. Úgy néz ki, mintha mindent rosszul illesztettek volna rá. Ilyesmi jó eséllyel akkor történik, amikor repülőmérnököket rászabadítunk egy járműre, ami kizárólag vákuumban repül majd, és ennélfogva áramvonalasnak sem kell lennie. Meggyőződöm arról, hogy mind a négy láb lefelé áll, és a helyén van, majd jelentem megfigyeléseim eredményét, miközben nem állom meg, hogy ne lódítsak egy kicsit: „Jónak tűnik a masinátok, Eagle, leszámítva, hogy fejjel lefelé vagytok.” „Valaki meg a fejére esett” – torolja meg Neil. „OK, Eagle. Egy perc … srácok, vigyázzatok magatokra.” Neil válaszol: „Viszlát.” Remélem, így is lesz.
Amikor letelik az egy perc, pontosan a terv szerint begyújtom segédhajtóműveimet, és kezdünk egyre messzebb kerülni egymástól, miközben a kettőnk közti távolságot és a sebességünket folyamatosan szemmel tartjuk. Ez a gyújtás nagyon visszafogott, a célja mindössze az, hogy kicsivel nagyobb mozgásteret hagyjon az Eagle számára. Ettől kezdve minden rajtuk múlik: a holdraszállásig két gyújtás vár rájuk. Az elsővel leszállópályára állnak (descent orbit insertion, röviden DOI), erre a gyújtásra a Hold mögött kerül sor, és ezáltal az Eagle pályája a Holdhoz legközelebb eső pontján 15250 méter magasan ível, a leszállóhelytől 16 fokos szögben, keletre.
Majd, mikor elérik ezt a bizonyos pontot a Nyugalom Tengerének keleti pereme fölött, az Eagle második alkalommal - és egyben utoljára - begyújtja hajtóművét (hajtóműves ereszkedés kezdete, power descent initiation, azaz PDI), és egy húsz perces lusta süllyedésbe kezd, egy ponton pedig Neil átkapcsol kézi vezérlésre, és manuálisan száll le a Holdra.

Az első gyújtást követően a holdkomp egyre gyorsabb ütemben száll alá a mélybe, így a hajtóműves ereszkedés idején már mintegy százkilencven kilométerrel jár majd előttem. A második gyújtást követően azonban ez a helyzet pillanatok alatt megváltozik. Ahogy az Eagle lassul, úgy érem utol, és egyszer csak elhúzok a fejük fölött: a holdraszállás pillanatában már mintegy 320 kilométerrel járok majd előttük. Amíg bírom, megpróbálom szemmel követni őket. Ha meg kellene szakítaniuk a leszállást, jó tudni, merre vannak:  ez nagy segítség lenne számomra, amikor a tizennyolc lehetséges forgatókönyv közül a megfelelőt kell kiválasztanom.
Ahogy az első gyújtást követően a Hold jobb oldalára érünk, az Eagle előtt sikerül kapcsolatba lépnem Houstonnal, hiszen most már jelentékenyen magasabban vagyok. Az emlékezetembe vésem, hogy a következő huszonnégy órában én a Columbia névre hallgatok, és véletlenül se hívjam magam Apollo-11-nek. „Houston, itt a Columbia. Jó a vétel.” „Rendben, Mike. Hogy ment a dolog?” Érthető módon az első gyújtás iránt érdeklődnek. „Figyelj, babám, mint kés a vajban: simán.” Mostanra már teljesen felébredtem, és a reggeli benyomásom is a múlté: nincs az az érzésem, hogy bárki is sürgetne.A dolgok jól állnak, a parancsnoki és műszaki egység egyben van és a holdkomp is szemlátomást jó állapotban van. „Remek” – nyugtázzák a földről. „Várunk az Eagle-re.” „OK, nemsokára előkerül.”"

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.