Tudod ki Pete Conrad? Ő 1968 legnagyobb vesztese: ha a legénységek között minden maradt volna a régiben, Pete lett volna az első ember, aki a Holdra lép, nem pedig Neil Armstrong. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Bár nehéz felbecsülni az orosz űrprogram hatását az amerikaira, az biztos, hogy ehhez az egész döntési procedúrához érdekes hátteret szolgáltatott. A NASA hivatalnokai nyíltan egy orosz hordozórakétáról elmélkedtek, ami kétszer olyan erős, mint a Saturn V-ös. A Hold körberepülése iránti szovjet érdeklődés jól tetten érhető volt: szeptemberben a legénység nélküli Zond-5 holdkörüli pályára állt, majd sikeresen vissza is tért a Földre. (A kritikusok szerint ugyanakkor a Zond-5 sosem került elég közel a Holdhoz (ezerkilencszáz kilométerre volt), hogy használható fényképeket készítsen róla, és a Föld légkörébe való belépést is csúnyán elnézték, mivel olyan meredek szögben érkezett, ami a hihetetlen G-terhelés és hőmérséklet miatt egészen biztosan megölte volna a legénységet. Ezt leszámítva a Zond-5 megmutatta, mire képes, és ettől a NASA-nál sokan elég idegesek lettek. Vajon a következő lépés már az orosz legénység lesz?)

Attól eltekintve, hogy az oroszok előtt akartunk embert juttatni a Holdra, komoly okunk volt arra is, hogy landolás előtt alaposan körbejárjuk a dolgokat: körültekintően ki kell próbálni a komplett navigációs rendszert, majd valós körülmények között szükséges ellenőrizni a földön és a fedélzeten követendő eljárásokat és berendezéseket is. Mindezt egy olyan egyszerűbb pályán kellene megtenni, amin többször lehet büntetlenül hibázni - szemben mondjuk, egy holdraszálló küldetéssel.
A hátránya az volt, hogy amennyiben bármi balul sül el, a Hold egész egyszerűen túl messze van: egyetlen emberes küldetéssel a hátunk mögött ilyesmibe belevágni hatalmas magabiztosságról tanúskodott volna - már ami a parancsnoki és műszaki egység, illetve alkatrészeinek megbízhatóságát illeti. Pláne úgy, hogy a holdkörüli pályára fékezést követően mindössze egyetlenegy hajtómű van a parancsnoki és műszaki egység végében: ennek viszont hibátlanul kell működnie, máskülönben a legénység sosem tér vissza a Földre.

A Hold-megkerülés fontolgatásának legalább olyan jelentős magánéleti kihatásai voltak, mint a műszakiaknak, legalábbis, az érintett legénység szempontjából mindenképp. Schirra-Eisele-Cunningham után a sorban a McDivitt-Scott-Schweickart trió következett, viszont McDivitt részére felajánlották, hogy ő és legénysége kerülheti meg a Holdat.
Visszatekintve talán mártíromságnak, vagy legalábbis őrültségnek tűnhet, hogy nem vállalta, de akkor súlyos érvek támasztották alá döntését, és okkal ragaszkodott olyannyira a holdkompjához.
Először is, Wally repüléséig több mint egy hónap volt még hátra, és a küldetés kimenetele bejósolhatatlan volt. Közel tökéletesen kellett sikerülnie (beleértve az üzemanyagcellák, a hajtóműállító motorok, a számítógép, az ejtőernyők stb., stb. szinte hibátlan működését) ahhoz, hogy a második repülés ne csak a földkörüli küldetés puszta megismétlése legyen. Való igaz, hogy a parancsnoki és a műszaki egység szemlátomást szépen fejlődött a tűzeset óta eltelt tizennyolc hónapban, de akkor is: elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyetlen probléma se merüljön fel az Apollo első emberes repülésén.

Ezenkívül Jim McDivitt az utóbbi hónapokban gyakorlatilag a holdkomppal kelt és feküdt, így ragaszkodott ahhoz, hogy a repülési tesztek sorozatát ő végezze el az elejétől a végéig – még akkor is, ha ez azzal járt, hogy a legénysége a másodikból a sorban harmadik emberes Apollo-küldetésre kerül. Végülis, mi a fontosabb szempont az első holdraszálló legénység kiválasztásánál: az, hogy holdkörüli navigációban, vagy a tényleges leszállóegység használata terén mozogjanak otthonosan? Ezt nem volt könnyű megítélni.

Akadtak egyéb mellékes körülmények is, ezek azonban az érintettek számára fontos részletkérdések voltak. Dave Scott például egyetértett McDivitt döntésével, viszont felzaklatta, hogy így az ő dédelgetett 103-as számú parancsnoki és műszaki egységét Bormanék 104-esére kell cserélnie. Bár a kettő gyakorlatilag azonos volt, Dave a 103-assal már számtalan tesztet végigcsinált Downey-ban és a Cape-en, és tűzbe tette volna érte a kezét. Én legalább ugyanannyi időt eltöltöttem a 104-es tesztelésével, de hasztalan próbáltam meggyőzni Dave-t: attól még a 103-as a 103-as maradt, ami nem ugyanaz, mint a 104-es.

Borman legénységét sem a felhőtlen öröm jellemezte. Bill Anders elkeseredett, amiért elvesztette holdkompját. Itt volt ő, a holdkomp-pilóta holdkomp nélkül, és a holdkörüli pályán repülés az őt ért veszteséget vajmi kevéssé kárpótolhatta. Mindannyian tudtuk, hogy ezek a változások minden valószínűség szerint kihatnak egész hátralevő életünkre, viszont nem voltunk elegendő tény birtokában ahhoz, hogy megnyugtató döntéseket hozzunk.
(Ha valaki ebbe beleőrülhetett, akkor az Pete Conrad volt [ld. a képen]. Conrad McDivitt tartaléka volt. Ha McDivitt repült volna az Apollo-8-cal, akkor Conrad lett volna az Apollo-11 parancsnoka, így Neil Armstrong helyett ő lehetett volna az első ember, aki egy másik égitestre teszi a lábát. De Borman-McDivitt cseréjével Jim az Apollo-9-re került, Conrad pedig az Apollo-12-re. Hogy ki volt a harmadik ember a Holdon? … Ööö, mintha Conrad lett volna. És ki volt a tizenharmadik? … Ööö, nem hinném, hogy ennyien jártak a Holdon… És Lindbergh után hányan repülték át egyedül az Atlanti óceánt? … Ööö, sokan, de nem emlékszem a nevükre.)

A jövőt illetően csak találgatásokra hagyatkozhattunk, akárcsak egy kockajátékban. Az ilyen helyzetekben, mi, emberek nagyon belecsimpaszkodunk azokba a tényekbe, amit tudunk, ezért történhetett meg, hogy egy olyan rendkívül intelligens embert, mint amilyen Dave Scott, ennyire lekötötte, hogy milyen sorozatszám van parancsnoki és műszaki egységének oldalára festve. Bormannek nem voltak ilyen fenntartásai. Attól kezdve, hogy megcsapta a Hold előszele, ugyanolyan könyörtelen figyelemmel koncentrált a munkájára, mint amilyen állhatatossággal a vadászvizsla cserkész be egy csapat fürjet."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.