Álnéven kellett bejelentkezniük a szállodába az asztronauta-válogatásra érkező pilótáknak, ez a NASA kifejezett kérése volt. A Holdra elsőként lépő két ember neve bármelyik kvízműsorban elhangozhatna kérdésként: Neil Armstrong és Buzz Aldrin. A kitolás az lenne, ha az Apollo 11 harmadik utasának nevét kellene hirtelen megmondani. Minden emberes Apollo-küldetés legénysége ugyanis három asztronautából állt, nem volt ez alól az Apollo 11 sem kivétel. A harmadik "utast" Michael Collinsnak hívják, aki több könyvet is írt. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Légierő aspiránsait leszámítva Brooksban találkozhattam először a mezőny többi résztvevőjével: olyan civil, valamint a Haditengerészetnél, és a Tengerészgyalogságnál szolgáló pilótákkal, akik hozzám hasonlóan szintén a NASA holdját vették célba. Imponálóan sokan voltak, olyan társasági emberek, akik még tűkkel a karjukban, és hőmérővel a szájukban is mosolyognak: nyilvánvaló, hogy ezen kívül is minden más akadállyal megbirkóznak, amit a kegyetlen sors az útjukba vezérel. Feltámadt bennem a versenyszellem. Mosolyogni ugyan nem mosolyogtam, de úgy éreztem, hogy egy repülő szerkezetet legalább ugyanúgy elvezetek én is, mint bármelyikük. Egyben nagyon reméltem, hogy ez utóbbi képességem alapján ítélnek meg, nem pedig az olyan mellékes tulajdonságok számítanak majd, amiket a vágyiskola gardedámjai vagy a pszichiátria ájtatos manói álmodtak meg velem kapcsolatban.

Miután egy darabban visszatértem Edwardsra, épp csak beszámolhattam Patnak arról a fizikai roncsról, akihez korábban nőül ment, és máris rohanhattam Houstonba további tesztekre és interjúkra. Mostanra a csoportunkat úgy megrostálták, és addig aszalták, hogy a közel háromszáz, eredetileg alkalmasnak látszó jelölt közül csak harminckettő maradt (13 haditengerész, 6 civil, 4 tengerészgyalogos, és csak kilencen voltunk a Légierőtől – igaz, mi viszont valamennyien csábítóak voltak). Az interjúknak kezdett tétje lenni, mivel hármunk vagy négyünk közül egyet biztosan kiválasztanak. Amikor viszont elhagytam Edwards-ot, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy én köztük leszek. Mégpedig leginkább azért nem, mert tudtam, hogy alig egyéves berepülő pilóta múltam elég karcsú referencia.

Ó, Houston! Ennek a névnek még ma is mágikus, lírai csengése van számomra. El sem tudom képzelni, hogy a holdról, mondjuk, ezzel hívjuk a földi irányítást: „Minneapolis, támadt egy kis problémánk idefent.” Vagy: „Salt Lake City, itt a Lenyűgöző 19, hallasz?” Nem, csakis Houston lehetett a neve, és ha volt is a városnak szégyenfoltja, az – legalábbis előttem – láthatatlan maradt. Bejelentkeztem a Rice Hotelbe: mintha legalábbis a mennyországba érkeztem volna. A NASA álnév használatára utasított, ami még tovább fokozta eleve izgalmas küldetésem titokzatos voltát.

Másnap reggel aztán visszatértem a valóságba: újabb tesztsorozat következett. A NASA-t szemlátomást érdekelte megfigyelő képességünk, és ehhez olyan megközelítést választott, amivel korábban még sohasem találkoztam – és azóta sem. Két filmet vetítettek le nekünk, az egyik a naprendszerünket mutatta be, minden bolygó mellett elrepültünk, a másik pedig a zátonyok élővilágát bemutató videó volt. Majd fogtuk a papírt és a ceruzát, és le kellett írnunk a látott bolygókat és halakat. Pszichológiai tesztekből is volt egy újabb sorozat („Ön képmutató vagy szélkutató?”), és a NASA orvosaiból álló testület interjúztatott, akik előtt ott hevertek Brooks-i orvosi vizsgálataink eredményei. Elég bőbeszédűek voltak, és végre kicsivel többet megtudtam hiányosságaimról (egyik sem volt komoly), és pár információmorzsát elcsíptem versenytársaimról. A Brooks-i agykurkászok szemlátomást megbocsátották nekem a jegesmedvéket, sőt, még tetszett is nekik a teljesítményem.

(Egy Beetle Bailey képregény jól eltalálja lényeget, amikor elmeséli, mi a pszichiáterek baja az asztronautákkal: épp egy Dr. Bonkus és Scabbard kapitány közti párbeszédbe csöppenünk, utóbbi Zéró közlegény főnöke.
Dr. Bonkus: Aggaszt ez a fiú.
A kapitány: Zéró közlegény? Miért?
Dr. Bonkus: Nem csalódott, nem aggódik, nincsenek fóbiái, sem problémái, neurózisnak nyoma sincs, és nem is fél.
A kapitány: Akkor egyáltalán mije van?
Dr. Bonkus: Nem tudom – épp ez aggaszt.)

Ezután következett a főfogás – a szakmai interjú, a köretről pedig olyanok gondoskodtak, aki tudni akarták, mivel foglalkoztunk idáig, mit tudunk, és akik egy fikarcnyit sem törődtek azzal, hogy válasz közben csípőre tesszük-e a kezünket. Deke Slayton ült velem szemben, Al Shepard és Warren North társaságában, utóbbi az asztronauták kiképzését felügyelte, korábban szintén berepülő pilóta volt. John Glenn az interjú alatt ki-beviharzott a szobában, egy-két könnyűt kérdezett, és mosolygott a válaszokon.

A másik három viszont kemény dió volt: mindhárman barátságosak voltak, de szakmai kérdéseikre tartalmi és precíz válaszokra volt szükség. Bizonyos esetekben úgy éreztem, hogy kielégítően feleltem, más esetekben tudtam, hogy biztosan nem. Azt például biztos nem tudtam, hogy milyen adatok állnak rendelkezésre az Atlas hordozórakéta megbízhatóságával kapcsolatban, és tippemmel messze túlbecsültem a valóságos helyzetet. Manapság mindenki természetesnek veszi, hogy a rakéták rendben működnek, de 1962-ben tíz Atlas indításból kevesebb, mint kilenc startja volt csak sikeres. Amikor az interjúra szánt félóra letelt, a mozdulatlan triót magára hagytam, akik papírjaikba merülve épp a következő áldozatra készültek fel."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.