Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Az űrhajókat útjuk során a Földről megfigyelő állomás a Krími-félszigeten már elkészült az 1958-60-as évek holdszondás küldetéseire. Déli fekvése miatt ez volt a legideálisabb hely a horizont fölé emelkedő Hold megfigyelésére. A Krími-félszigeten található Jevpatoria fekvése számos előnnyel rendelkezett - már ami egy megfigyelő hálózatot illet. Eredetileg a cárok építették ide nyaralóikat, ekkorra már üdülőövezet lett belőle, ami egyben azt is jelentette, hogy repülőterekben sem volt hiány. A térségben honvédelmi létesítmények voltak, ahol katonaság állomásozott, akik segíthettek az építkezés során.

A megfigyelőhálózat 1960-ban jelentősen kibővült. Ez a közeljövőben esedékes bolygóközi felfedezőutak miatt történt, de ezeket az új létesítményeket a holdi küldetések alkalmával is hasznosítani lehetett. A Jevpatoria-térség új építkezését TsDUC-nak hívták, vagyis nagy hatótávolságú űrkommunikációs központnak. A TsDUC valójában két állomásból állt, ezek mindegyike két vevőegységgel (downlink) és egy adóval rendelkezett, aminek jeleit egy mikrohullámú állomás erősítette fel. Utóbbi a vételi állomásokról érkező adatokat egy másik, a közeli Szimferopol mellett található mikrohullámú rendszernek sugározta tovább, ami így eljutott a Szovjetunió több más pontjára is. Nincsenek pontos adatok arról, hogy akkoriban mit építettek és hova, ezekről ugyanis nyilvánosan nagyon keveset lehetett tudni – feltehetően azért, mert el akarták titkolni a kémkedő amerikaiak elől azt a tényt, hogy a szovjetek képesek az űrhajók pályájának megfigyelésére. Ismert tény, hogy 1962 óta az amerikaiak pontos titkosszolgálati térképekkel rendelkeztek a Jevpatoriai hálózatról, emiatt aztán meglepő lenne, ha kicsivel korábban nem lettek volna elég pontos részletek birtokában.

Ekkoriban kétszer nyolc különálló, 15,8 méteres duralumíniumból készült vevőtányér épült mozgatható szerkezetre, és úgy tervezték, hogy egyszerre lehessen billenteni és forgatni valamennyit. A két rendszer 600 méter távolságra épült egymástól az amerikaiak által „Északi Állomásnak” hívott helyen, és egy sor Plútó nevű feleakkora, 8 méteres adótányér volt az amerikaiak által „Déli Állomásnak” hívott helyen. Az Északi Állomás volt a kettő közül a nagyobb: 27 kiszolgáló épület vette körül Jevpatoriától 15 kilométerre nyugatra. A vevőállomások építésekor Koroljov kénytelen volt improvizálni. Régi haditengerészeti alkatrészek felhasználásával építette fel az állomást: egy kiszolgált csatahajóról származó forgatható lövegtoronyból, egy vasúti hídból, ami az egészet tartotta, illetve egy leselejtezett tengeralattjáró törzséből. A jelek az alábbi frekvenciákon érkeztek: 183,6, 922,763, 928,429 MHz-en és 3,7 GHz-en.

A Déli Állomás jóval közelebb volt Jevpatoriához: 9 kilométerre délkeletre. Egy, majd később nyolc darab 8 méteres, az Északi Állomással azonos elrendezésű, de feleakkora tányérból állt. Az adatátvitel teljesítménye 120 kW volt, hatósugarát 300 millió kilométerre becsülték. Az adást 768 MHz-en sugározták.
Bár a főmérnök, Jevgenyij Gubenszko az építkezés felénél meghalt, a jevpatoriai állomás 1960. szeptember 26-án üzembe állt – épp időben az első, de sikertelen Mars-szondákra. A létesítmények eredetileg meglehetősen egyszerűek voltak, a földi irányítók osztályterem elrendezésű asztaloknál ültek, amit számítógépekkel borított falak vettek körül. A modern fali kijelzők csak az 1970-es évek közepén jelentek meg. Ennek ellenére ez volt a világ legnagyobb teljesítményű, mélyűrbe kommunikáló rendszere, egészen 1966-ig, amikor a NASA üzembe helyezte Goldstone-i antennáját. Az újdonsült Je-6-program küldetéseihez pont időben, 1963-ban a holdprogram egy külön bejáratú TNA-400-nak hívott állomást kapott, ez egy 32 méteres tányér volt Szimferopolban.

A moszkvai küldetésirányítás 1974-es átadásáig Jevpatoria volt az összes orosz űrrepülés fő irányítóközpontja, és ez alatt nem csak a bolygóközi küldetéseket kell érteni. A tervezők számára megszokott volt, hogy a Bajkonur Űrközpontból egyenesen Jevpatoriába repüljenek, ahol felügyelhették a küldetéseket. Az összehasonlítás kedvéért megjegyezzük, hogy az amerikaiak világméretű megfigyelőállomás-hálózatot építettek ki; nagy tányérok kémlelték az eget Kaliforniában, Dél-Afrikában és Ausztráliában.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.