A repülőgép-hordozó, aminek a terv szerint fel kellett volna vennie a Gemini-8 legénységét, épp a Karib-tengeren várakozott, amikor az űrhajó 12 900 kilométerrel odébb, Okinawa közelében vízbe csapódott. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az űrprogram olyan lendületben volt, hogy alig telt el egy hónap a tragédia óta, és a Gemini-8 már fel is szállt Neil Armstrong parancsnokkal és Dave Scott-tal a fedélzetén. Utóbbi egy berepülő pilóta volt MIT-s diplomával, készen arra, hogy űrsétája során hosszabb ideig maradjon a világűrben. A terv szerint nála is lesz egy ugyanolyan kézi gázhajtású manőverező pisztoly, mint amilyen Ed White-nak is volt, és noha nem próbálja ki a rakétahajtású AMU-t, abban biztosak voltunk, hogy Dave tonnányi értékes információval tér vissza, amit a saját űrsétámra való felkészülés során hasznosíthatok.

Dokkoltak az Agena-rakétához, majd egy pillanat alatt nyakig voltak a pácban. A hozzájuk csatlakozó űrhajó legyező irányban kezdett mozogni, ezenkívül még forgott is: afféle vitustáncot járt. Mindezt akkor, amikor épp szünetelt a Küldetésirányítással a rádiókapcsolat. A legénység semmilyen segítségre nem számíthatott a földről, nem volt senki, akivel megvitathatták volna a dolgokat, és minden másodperccel egyre rosszabb lett a helyzet. Azt gondolták, hogy az Agena okozza a problémát, így Neil levált róla a Geminivel. Ezzel azonban csak súlyosbította a helyzeüktet, mivel az apró Gemini olyan ördögi forgásba kezdett, hogy másodpercenként egy teljes 360-fokos hurkot csinált. „Komoly bajban vagyunk” – mondta Dave, miután helyreállt a rádiókapcsolat. „Bukfencezik az űrhajó!” Egy segédhajtómű teljes gőzzel üzemelt, emiatt a Gemini úgy forgott, mint egy búgócsiga, az asztronauták pedig közel álltak ahhoz, hogy elveszítsék az eszméletüket. Neilnek sikerült kiüzemelni a fő irányítórakétákat, majd óvatosan stabilizálta az űrhajót a Gemini orrán található apró segédhajtóművek segítségével. Ehhez azonban a légkörbe lépésre tartogatott üzemanyag nagy részét el kellett használnia.

Röviddel ezután már landoltak is a Csendes-óceán nyugati részén, ahol egy romboló mentette ki őket a vízből, ez volt az egyetlen hajó a közelben. Neil szeret úgy beszélni a történtekről, mint egy olyan landolási rekordról, amit még egyszer sem döntöttek meg. A repülőgép-hordozó, aminek a terv szerint fel kellett volna vennie őket, épp a Karib-tengeren várakozott, amikor Neil 12900 kilométerrel odébb, Okinawa közelében vízbe csapódott. Tízórás küldetésük horrorfilmbe illő eseményei ellenére, Neil és Dave az egyik fő feladatukat teljesítettek, hiszen bebizonyították, hogy lehetséges dokkolni földkörüli pályán. Sajnos, a küldetés korai befejezése meghiúsította Dave tervezett űrsétáját. Ezzel elszállt a lehetőség, hogy a trükkös gyakorlatról bármi többet megtudjak, és ezért nagyon drága árat fizetek majd, amikor a Gemini-9 útján kilépek a világűrbe.

Nem telt el sok idő, és az Asztronauta Iroda berkeiben egyesek máris elkezdték kritizálni Neil teljesítményét, mondván, hogy csak egy civil pilóta, akinek időközben talán megkopott a tudása. Miért nem így cselekedett, vagy miért nem úgy? Elkerülhető lett volna az a vitustánc, ha nem válik le az Agenáról. Durva volt az utólag okoskodó asztronauta megmondó-embereket látni: ők a földön voltak, miközben Neil és Dave az életéért küzdött az űrben. A végletekig kiélezett versengés közepette megengedhetetlen luxus volt elszúrni valamit, és ha ilyesmire sor került, azért nagy árat kellett fizetni. Ki tudja, talán a kritikák Deke fülébe is eljutnak, aki emiatt aztán a gáncsoskodó szempontjából kedvező módon változtatja majd meg a jövőbeli küldetések legénységének összetételét. Senki nem úszta meg szárazon, ha teljesítménye akár csak a legkisebb mértékben is kifogásolható volt. Senki.

Nem az volt az egyetlen, legénységet érintő változás, amikor a St. Louis-i katasztrófát követően bejelentették, hogy Tommal mi ketten repülünk majd a Gemini-9-cel. Egyvalaki számára a legénységek átvariálása történelmi szerepet tartogat. Mivel mi lettünk az elsődleges legénység, szükségünk volt egy tartaléklegénységre. Jim Lovell, aki egy korábbi Gemini-küldetésen már részt vett és az Apollo-s repülésre készült, beleegyezett abba, hogy a Gemini-10 tartaléklegénységének parancsnoka legyen. Buzz Aldrin, aki mindeddig még egyszer sem járt a világűrben, a Gemini-10 tartaléklegénységének tagjaként egy zsákutcában volt.
Amikor azonban Tommal együtt elsődleges legénységgé avanzsáltunk, Jim és Buzz is előbbre került, így ők adták a Gemini-9 újdonsült tartaléklegénységét, emiatt pedig ők repülhettek a sorozat utolsó küldetésével, a Gemini-12-essel.
Kétség nem fért hozzá, hogy Jimre az Apollo-program várt, de ugyanez már nem feltétlenül volt igaz Buzzra. Ha nem repül a Gemini-12-essel, valószínűleg az Apollo-11 legénységébe sem került volna, így nem ő lett volna a második ember a Holdon.

A USS Wasp repülőgép-hordozó 1966. május 17-én lustán kihajózott az Atlanti-óceánra, mintegy 1900 kilométerre keleti irányba Miami partjaitól. Még jóval azelőtt, hogy a forró, trópusi nap felszáríthatta volna az éjszakai felhőszakadások tócsáit. A legénység tagjai repülőik és helikoptereik körül ténferegtek, miközben egy sereg civil fotós filmet tett fényképezőgépébe, a riporterek pedig papírt fűztek az írógépeikbe. A Wasp már négy Gemini-küldetés mentőhajója volt, és pár napon belül ők vesznek majd fel kijelölt állomáshelyükön Tomot és engem is. Visszatérésünk alkalmára még egy vörös szőnyeg is raktáron volt a 3. sz. lift közelében, a hangárfedélzeten.
Ahogy a reggeli nap nyugat felé haladt, és lassan elérte Cape Kennedyt, felébresztettek minket a legénységi szálláson, mi pedig készen álltunk, hogy négy óra huszonnégy percen belül felszálljunk Amerika történetének tizenharmadik emberes űrrepülésére.
Az első napirend egy húszperces orvosi vizsgálat volt, majd Deke és Al Shepard társaságában költöttük el a hagyományos startnapi menünket, a marhahúsból és tojásból álló reggelit, amit Lew Hartzell, a szakácsunk készített el. Sor került a küldetési előtti utolsó megbeszélésre. Én kőmerev arccal ültem, gondolatban csak a repülésre tudtam koncentrálni, de a torkomban gombócot éreztem, mivel belém hasított a felismerés: ez a Nagy Nap.
A reggeli után narancssárga pólóban és testszínű nadrágban Dee O’Harával, az asztronauták rendíthetetlen nyugalmú nővérkéjével kettesben egy kis szobában szűkkörű misén és szentáldozáson vettünk részt. Az istentiszteletet az Ellington Légibázison megismert barátunk, Vermillion atya vezette, aki odaát vasárnaponként egy szerény fakápolnában misézett. A szüleim, Dee nővérem, és az ő családja aznap reggel a bellwoodi St. Simeonban mentek templomba, Barbara pedig egy kendőt húzott a hajára, és ugyancsak részt vett egy reggeli misén. Isten most már minden tervemről képben volt.

Még mindig civil öltözetben, mintha csak golfozni mennénk, Tommal és Deke-kel bemásztunk egy kis furgonba, majd elhagytuk a Merritt-szigeten lévő legénységi szállást. Induláskor villogó rendőrautó-konvoj vett minket körül. Ünneplő tömeg integetett nekünk, amikor kereszteztük a Banana River mentén ívelő töltést, és áthajtottunk a Légierő startkörzetének szigorú biztonsági kordonján. Az indítóállványzatok darui, az űrkutatás magas acélszimbólumai ott sorakoztak egymás mellett a tengerparton, de egy lélek nem dolgozott a környékükön: mindenki a mi startunkra koncentrált. A mikrobusz a 16-os Indítóállás közelében, egy kis utánfutó mellé parkolt le. Amikor kiléptem belőle, elsőként az Atlas-Agena-t pillantottam meg, amit a közeli 14-es Indítóálláson készítettek elő. A másik irányban volt a 19-es indítóállás a Titan II-vel, aminek a tetején a mi aprócska Gemini űrhajónk lapult. Az a rohadék hatalmas volt. Pár sötét felhő zavarta csak meg az ég tündöklő kékjét, a hullámok fehér sipkái nyugtalanul bucskáztak ki az óceán vízéből. Teli tüdővel leszívtam a friss, sós levegőt, mivel tudtam, hogy rövidesen már csak egy konzervben lélegezhetek.

A start előtt három órával kapott időjárás-előrejelzés szerint azok a rakétánk fölött függeszkedő fenyegető felhők eltűnnek majd, és minden rendben lesz az indulásra. Ez az egész nem álom volt: az orvosok és technikusok szenzorokat ragasztottak testünkre, majd begomboltak, bezipzáraztak, bekötöttek és becsatoltak minket méretes szkafandereinkbe. A nyakamon évek óta egy érmet viseltem, egy kis ezüst korongot a Loretoi Szűzanya képével és a felirattal: „Repülés Védőszentje, imádkozz értem.” Ez az érem egy ponton meglehetősen nagy izgalmakat okozott, mivel az orvosok ragaszkodtak ahhoz, hogy vegyem le, és abba a kis táskába kerüljön, ahol a házassági gyűrűmet és más személyes tárgyaimat is tartottam. Határozottan tiltakoztam, és végül Deke zárta rövidre a dolgot: „Geno, ha viselni akarod, akkor viseld csak.” Ügy lezárva."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.