A Luna-1 meteordetektora a gramm egymilliárdod részének megfelelő tömegű port is képes volt kimutatni. Erről is ír Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk részleteket magyarra:

"Koroljov rendíthetetlenül, bár minden bizonnyal csalódottan, abban bízott, hogy a negyedik, Újév napjára kitűzött startkísérlettel már szerencséje lesz. A rakétát ilyen rövid idő alatt előkészíteni hihetetlenül nehéz feladat volt, és a mérnökök kimerültségre panaszkodtak. Bajkonurban tombolt a tél, és a hőmérséklet -30 Celsius fokra zuhant. A start két napot csúszott, így végül a holdszonda indítására 1959. január 2-án az esti órákban került sor.
A B, V, G és D-blokkok a megfelelő pillanatban váltak le a rakétáról, az A-blokk – a központi fokozat – pedig rendben haladt tovább. Aztán eljött az ideje az A-blokk leválásának is. Ekkor került sor Szemjon Kosberg 1472 kilogrammos parányi, felső rakétafokozatának mindent eldöntő vizsgájára. A fokozat láthatóan minden erőfeszítés nélkül elérte a szökési sebességet (40 234 km/h), és a Hold felé vette az irányt.

A rakomány súlya 361 kg volt, ebből a tényleges holdszonda súlya mindössze 156 kg volt. Az űrhajó gömb alakú volt, és bár ugyanúgy nézett ki, mint az első szputnyik, súlya mégis annak négyszerese volt, ráadásul az átmérője 80 cm volt – szemben a szputnyik 56 centijével. Belseje túlnyomásos volt, négy antennája és a tudományos célú mérőműszerek a tetejéből pattantak elő.
A pályaadatokat a Földre 183,6 MHz frekvencián továbbította, a tudományos célú berendezések információi a 19,993 MHz-en érkeztek (downlink), a földi irányítás parancsait pedig 115 Hz-en küldték a Földről az űrhajó felé (uplink). A rádiót a NII-885 tervezőiroda munkatársa, Mihail Rianzanszkij tervezte, aki megalapításakor is már tagja volt a Mérnökök Tanácsának. Az akkumulátorok kímélése érdekében a jelek nem folyamatosan, hanem több perces időközönként érkeztek, vagy még ritkábban, előre beiktatott szünetekkel. A felső rakétafokozatot is ellátták egy jeladó egységgel, ami sok órán át lényegre törően, tíz másodpercenként sugárzott jeleket a Földre, ahogy egyre mélyebbre hatolt a világűrben.

Az űrhajón lévő műszerek mérték a sugárzást, a mágneses mezőket és a meteoritokat. A magnetométer még csak a második példány volt, amit szovjet űrhajóra szereltek, és az alapötlet egy 1956-os, Szergej Koroljov és az Űrbeli Mágnesesség Kutatóintézet első vezetője, Smaja Dolginov (1917-2001) közti megbeszélésen fogant meg. Dolginov vezette azt a Földi Mágnesesség Intézetben (IZMIRAN) működő laboratóriumot, amelyik feltérképezte a Föld mágneses terét, amikor fából készült, fém- illetve mágneses alkatrészeket nyomokban sem tartalmazó hajókkal körbevitorlázták a világot. Korábban Koroljovval azon dolgozott, hogy a Szputnyik-3 magával vihessen egy magnetométert, ami aztán alaposan felmérte a Föld mágneses terének alkotórészeit. A készülékeket a holdszondára is fel akarták szerelni, hogy megmérhessék a Hold mágneses terét. A magnetométer egy háromtengelyű, ún. áramjárta vezető keretbe foglalt magnetométer volt: szenzorainak érzékenysége -3000 és 3000 gamma volt [-0,03 és 0,03 Gauss].

A Szputnyik-3 útján kipróbált ioncsapdák is a holdszondára kerültek. Ezek érzékelték és mérték meg a napszelet, valamint a napplazmát. Az ioncsapdákat Konsztyantin Gringauz (1918-1993) fejlesztette ki, és már az 1940-es évektől kezdve rakétákkal bocsátotta fel a korábbi példányokat. Arról volt híres, hogy ő építette meg a Szputnyik jeladóját, és utoljára ő tartotta a kezében, mielőtt bekerült volna a hordozórakétába. A meteordetektort Tatjana Nazarova, a Vernadszkij Intézet munkatársa készítette. Ez lényegében egy rugókra szerelt fémlap volt, ami minden becsapódást rögzített, legyen az bármilyen csekély erősségű. A kozmikus sugarakat mérő műszert a moszkvai Atomfizikai Intézet munkatársa, Szergej Vernov (1910-1982) fejlesztette ki; léggömbökre szerelt kozmikus sugárdetektoraival már az 1930-as évek óta folytatott kísérleteket.

Amint a szonda gyorsan 20000-30000 km-re távolodott el a Földtől, a rádiójelek segítségével nagyon pontos méréseket lehetett végezni a szonda útirányáról és sebességéről. Ezekből kiderült, hogy az űrhajó nem csapódik be a Holdba, igaz, amerikai társától eltérően, nem is zuhan vissza a Földre. Január 3-án, amikor az egység 113 000 kilométerre járt a Földtől, az űrhajó egy arany-narancsszín nátrium gázfelhőt bocsátott ki, így a csillagászok is megfigyelhették. A felhőt az Indiai óceán fölötti égbolton lehetett megfigyelni, és bizonyságul szolgált, hogy a szonda igencsak megközelíti majd a Holdat.

Egy probléma azért felmerült: milyen nevet adjanak a szondának? Moszkvában az „Első Kozmikus Hajó” néven hivatkoztak rá, mivel ez volt az első űrhajó, ami a szökési sebességet elérve elhagyta a Föld gravitációjának befolyási övezetét. Az oroszok nem szívesen hívták holdszondának, mivel az egyben azt jelentené, hogy be kellene csapódnia a Holdba. Ekkorra már a szuszlovi döntés is kifejtette kártékony hatását. Január 6-án Anatolij Blagonravov a Tudományos Akadémia részéről kerek-perec cáfolta, hogy a Holdba csapódás lett volna a küldetés eredeti célja: az űrhajónak a Hold közelében kellett elrepülnie. A misszió csak utólag, 1963-ban kapta a Luna-1 jelölést. Nyugaton az első három szondát Luniknak hívták, ami a média hatására terjedt el a Luna és Szputnyik nevek rövidítéséből, ezt azonban sosem használták az oroszok. A szovjet űrprogram első jelölései zavarosak és követhetetlenek voltak, de szerencsére nem olyan mértékben, mint a kínai űrprogram esetében.

Január 4-én az Első Kozmikus Hajó mintegy 34 órával a startja után 5965 kilométerre repült el a Hold mellett, majd Nap körüli pályára állt a Föld és a Mars között: 146,4 millió kilométer és 197,2 millió kilométer között. A szonda a Hold felfedezésének drámai nyitánya volt. Olyan helyekre merészkedett a világűrben, ami teljesen ismeretlen volt az emberiség számára. Rádiójeleit 62 órán át vették, ezután valószínűleg lemerült az akkumulátor: ekkor a szonda 600 000 kilométere járt a Földtől.

Az első eredményeket Szergei Vernov és Alexander Csudakov kutatók hozták nyilvánosságra a Pravda 1959. március 6-i számában. További részletekről számolt be Alexander Nyeszmjanov, a Tudományos Akadémia elnöke az Akadémia március 26-28. között megrendezett éves szimpóziumának megnyitóján, még ugyanazon év tavaszán.
Az egyik tapasztalat az volt, hogy semmilyen mágneses mezőt nem észleltek a Hold közelében, jóllehet a tudósok tisztában voltak azzal, hogy valószínűleg még túl messze járt a szonda a Holdtól ahhoz, hogy ennek mértékét meg lehetett volna mérni. A magnetométer jelezte a Föld mágneses terének változásait, ahogy az Első Kozmikus Hajó egyre jobban eltávolodott a bolygótól. A Föld sugárzási öveiről készült térképet leközölték, ebből az derült ki, hogy a bolygótól 24 000 kilométerre a legerősebb a sugárzás, majd mintegy 50 000 kilométerre a Földtől elég alacsony szintre esik vissza.
A második tanulságot a meteordetektor szolgáltatta, ami a gramm egymilliárdod részének megfelelő tömegű port is képes volt kimutatni. Kiderült, minimális esélye van annak, hogy por csapódjon be egy űreszközbe a Hold felé menet, vagy onnan visszafelé jövet.

A harmadik felfedezést Konsztyantin Gringauz ioncsapdái jelentették. Észlelték, hogy a Nap erős löketekben bocsát ki magából ionizált plazmát. Ez a részecske-áramlás gyenge volt, mintegy 2 részecske/cm2/másodperc, mivel a naptevékenység alacsony volt, de az űrhajó ioncsapdái megállapították a „napszél” létezését. Felfedezése az űrkorszak egyik eredménye volt, Gringauz a napszél sebességét 400 km/s-ra becsülte."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.