A tépőzár az űrkorszak ajándéka, az Apollo-11 asztronautája még hosszasan körülírja, miről is van szó. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az Apollo háromüléses, és gyakran megkérdezik tőlem, hogy hol ültem. Akárcsak az űrprogram oly sok területén, a válasz ezúttal sem egyszerű. Mindháromban ülök, mindig abban, amelyik az adott pillanatban a legcélszerűbb választásnak tűnik. Indításkor a parancsnoki egység pilótája (amilyen én is vagyok) alapesetben a középső ülésben utazik. Mivel azonban Buzzt már kiképezték az ebben a székben való üldögéléssel együttjáró teendőkre még mielőtt csatlakoztam volna a legénységhez, értelmetlen lett volna egy újabb feladatkört megtanulnia.

Emiatt aztán inkább én sajátítottam el a jobboldali székben ülőre a start idején háruló teendőket, Buzz maradt középen, Neil pedig (ahogy a parancsnokok mindig) a bal szélen utazik, itt található ugyanis a küldetésmegszakító kar. Amikor Neil bemászik, én átadom a pisztrángot Günternek és csapatának, kicsit viccelődnek, majd lerúgom a sárga kalucsnikat, megragadok a középső ajtó belsején egy merevítőt, és amennyire csak tudom, kilendítem lábaimat jobb oldalra. Pár morgást és zötykölődést követően végül sikerül alfelemet az ülésbe tuszakolni. Fejem egy keskeny fejtámaszon pihen, lábaim magasan fölöttem vannak, titánium satuk közé fogva. Nem nagyon kényelmes, különösen ebben a ruhában nem, ami a nadrágszárak találkozásánál fölöttébb szűk, de bármit képes vagyok elviselni két és fél óráig – ennyi idő van hátra a startig. Joe fölöttem áthajolva szorgoskodik, oxigénvezetékek, kommunikációs kábelek és rögzítőhevederek utolsó ellenőrzését végzi, ezután felszívódik. Épp csak annyi időm marad, hogy megszorítsam a kezét, mielőtt távozik. Fred Haise még mindig velünk van. Példás tartalékosként már akkor a parancsnoki egységben volt, amikor megérkeztünk: pár előzetes ellenőrzést végzett, dokumentálja a kapcsolók állásait. Most odalenn van az alsó raktérben, ahova mi nem érünk el, és segít az utolsó simításokban. Végül Fred is kikecmereg a kabinból, és becsukja maga mögött az ajtót. Most, remélhetően nyolc napig nem látunk többé embert.
Nem győzök elég hálás lenni azért, hogy nem most repülök először az űrbe, így számomra már ismerős érzés egy rakéta tetején üldögélni. Ezúttal is ugyanolyan feszült vagyok, mint korábban, de ez leginkább vállalkozásunk ambíciózus voltából fakad, mintsem a helyzet szokatlanságából. Ha a két hatás együtt jelentkezne – a nyugtalanság fizikai tünetei és a hatalmas felelősség okozta stressz – az lehet, hogy túl sok lenne nekem, és nem tudnék megbírkózni vele, ami könnyen vezethetne valami szörnyű hibához. Jelenleg közel sem vagy biztos abban, hogy a küldetés során minden a terv szerint alakul majd. Úgy gondolom, hogy ép bőrrel megússzuk a dolgot, én legalábbis mindenképp, de nagyobb összegben nem fogadnék a sikeres holdraszállásra, illetve a Holdtól való visszatérésre. Túl sok minden elromolhat.
Mindeddig azonban még semmi nem romlott el, és alattunk a szörnyeteg jól érzi magát, amit egy egész teremnyi szakember nyugtáz. Számos kapcsolóval bíbelődünk, ellenőrizzük az áramkörök folytonosságát, szivárgások után kutatunk, és meggyőződünk a kezelőszervek üzemkész állapotáról is, amikkel majd a műszaki egység hajtóművét irányítjuk. Egyetlen aprócska szivárgást fedezünk csak fel a rendszerben: ott, ahol a folyékony hidrogén a Saturn harmadik rakétafokozatát tölti fel, de a földi irányítás megtalálja a gyógyírt a problémára.

A start közeledtével igazából nincs sok tennivalóm. Fred Haise már végigment a 417 lépésből álló, hosszú ellenőrzőlistán, ellenőrizte minden kapcsoló és kar állását, rám mindössze féltucat apróság maradt: meg kell győződnöm arról, hogy a három üzemanyagcella hidrogén- és oxigénutánpótlása biztosított, hogy a felvevő működik-e, és hogy az elektromos rendszer rendben van-e. Ellenőriznem kell, hogy az akkumulátorokat úgy kötötték-e be, hogy képesek legyenek kiváltani az üzemanyagcellákat, és az én dolgom meggyőzödni arról is, hogy a felszállás előtt lekapcsoltuk-e a fölösleges kommunikációs rendszereket  … csupa filléres apróság.
A kapcsolóállítások szüneteiben rengeteg időm van a gondolkodásra, mégha nem is az álmodozásra. Itt vagyok én, egy harmincnyolc éves fehér férfi, a magam 178 centis magasságával, 75 kilósan, 17000 dolláros éves jövedelmemmel, egy texasi külváros lakójaként, egy kiütéssel az arcomon, nyugtalanul, és mindjárt kilőnek a Holdra. Igen, a Holdra.

A Gemini-10 esetében a start nagyszerű volt, mivel akkor a földkörüli pályára állással már túl is voltunk a küldetés nehezén, most viszont ez csak egyetlen láncszem abban a hosszú és törékeny láncolatban, ami a Hold körül fut végig. Utazásunk már megkezdődött, hiszen az indítóálláson várakozva eleve óránként 1448 kilométeres sebességgel haladunk kelet felé, arra, amerre a start után vesszük majd az irányt, hogy kihasználjuk a Föld forgási sebességét.
Egy apró döccenés érzek, ahogy odakinn egy kiszolgálókar elfordul az űrhajó oldalától. Ez azt jelenti, hogy Günter és emberei összepakolták sátraikat, és csöndben leléptek. Csak érzéseimre hagyatkozhatok, mivel kifelé semmit nem látok. Az oldalsó két ablak le van takarva, és a felszállást követő három percen belül esélytelen, hogy viszontlássam az eget: akkor viszont már kilencvenhat kilométeres magasságban leszünk.
Ekkor választjuk le a menekülőrakétát, ami az egyetlen esélyünk arra, hogy egy esetleg felrobbanó hordozórakétától biztonságos távolságra keveredjünk. A menekülőrakétával együtt a védőburkolat is eltűnik, ami most akadályozza a kilátást. Mindezek tudatában mégsem vagyok olyan izgatott, mint amilyen izgatott a Gemini-10 indítása előtt voltam. Neil és Buzz is nyugodtnak tűnik, miközben a legkülönfélébb dolgokat vesszük számba.

Hiszen azért rengeteg dolgunk van a parancsnoki egységben, ami egy nagyon zsúfolt, feszesre tervezett 5670 kilós csomag. Az egész hatalmas rakásnak ez az egyedüli eleme, ami visszatér a Földre: egy 3,3 méter magas kúp, ami az alapjánál négy méter széles. Mindhárman egy közös merevítőre erősített különbejáratú ülésben fekszünk, ami a szerkezet többi részétől függetlenül mozog, hogy elnyelje az erőhatásokat, ha esetleg egy vészleszállás során a szárazföldre érkeznénk.
Otromba szkafanderünkben összeér a könyökünk, és ha nem vigyázunk, karjainkkal akadályozhatjuk a másikat, amikor a különböző szabályzók után nyúlkálunk. Az arcunkkal szemben van a fő műszerfal, tele műszerekkel és kapcsolókkal. Ezt a panelt minden körülmények között el kell tudnunk érni, valahányszor számos hajtóművünk egyike üzemel (beleértve a Saturn, a műszaki egység és a parancsnoki egység rengeteg kis hajtóművét is: összesen hetvenkét hajtóművünk van, és minderre szerény személyemben egyetlen kezelő jut.)

Emellett a Neil balján lévő válaszfalon, illetve tőlem jobbra is vannak még kapcsolókkal és szabályzókkal telezsúfolt panelek. Buzz lába alatt található az alsó raktér, ebben lakik a navigációs berendezés, a szextáns és a teleszkóp, továbbá itt van az az alagút, ami a jelenleg állóhelyzetben lévő holdkompba torkollik. Üléseink alatt épp csak annyi hely van, hogy laposkúszásban be lehessen férni: itt alszunk majd hálózsákszerű függőágyban, ezen kívül itt található egy sor rekesz, amiben az élemiszert, a ruhaneműt és a kiegészítő felszereléseket tároljuk, mint amilyen a kamera is. Az alsó raktér jobb oldali részén vizelünk majd (a székelés mindig ott történik, ahol arra kis műanyagzacskóink meghitt társaságában sort tudunk keríteni). Baloldalon tároljuk az élelmiszereket, amit meleg vagy hideg víz hozzáadásával, egy kifolyócső közreműködésével ugyancsak itt készítünk el. A legtöbb szabályzó kézre esik, de nem mindegyik – egyesek helyzetét az életterünkön kívül futó csővezetékek határozzák meg, ilyen például a glikol hűtőfolyadék keringető szelep, ami Neil ülése alatt, egy fali mélyedésben kapott helyet, és csak speciális szerszámmal lehet elfordítani. Gyakorlatilag minden köbcentit beépítettek, leszámítva az alsó raktérben található két nagy lyukat, ami a holdkompból áthozott, holdkőzettel teli dobozoknak van fenntartva.

Az űrhajó falát apró, tépőzárból készült négyzetek díszítik, himlőhelyes külsőt kölcsönözve neki. A tépőzárnak két fele van, egy hím és egy nőstény. Amikor a kettőt összenyomjuk, meglehetősen erős kötésben tapadnak egymáshoz. A pár nőstény tagja filcszerű, lazán szőtt, bolyhos felszínű, ezzel láttak el minden mozdítható tárgyat a stratégiai pontokon. Az űrhajó falára ennek hím verziója, egy rücskös, érdes felületű anyag került, amiből apró, kemény horgok ezrei állnak ki. Ezek aztán beleakaszkodnak a nőstény gyapjas szőrébe. Ez egy egyszerű, praktikus megoldás arra, hogy a felszerelések ne lebegjenek össze-vissza, ha már nem lesz gravitáció, ami a helyükön tartaná őket. Ha például a fénymérőt használom, és egy pillanatra „le” akarnám tenni, egyszerűen csak odanyomom az oldalán lévő gyapjas nőstényből készített négyzetet az általam használt ablak melletti falat borító párjához, és ott marad, hacsak könyökömmel nem lököm meg, mert akkor ismét elszabadul.
A tépőzáron kívül a műszerfalakat apró műanyag négyzetek ékesítik, amiken akkurátus betűkkel számos üzenet olvasható. „BOIL > 10” felirat például egy ilyen tipikus emlékeztető, és arra utal, hogy amennyiben a szomszédos radiátor külső hőmérséklete meghaladja a 10 Celsius fokot, az űrhajó életfenntartó rendszere megkísérli a hőmérsékletet a víz felforralásával visszaállítani. A másikon ez a felirat olvasható: „S-BAND AUX TO TAPE 90 SEC PRIOR TO DUMP”, ez hangfelvevőnk használata során hivatott pár kínos helyzettől megkímélni engem. Ezek saját, testreszabott üzeneteim, amit egy-két műszerre tapasztottam oda.
Rajtuk kívül feliratok százai vannak, ezek felirata és helyzete minden parancsnoki egységben ugyanaz. Aztán ott van a biztosítékokkal telezsúfolt kapcsolótábla, egy negyvennyolc figyelmeztető fényből álló egység, két műhorizont, illetve két billentyűzet a számítógép kezeléséhez. Több mint háromszáz darab, ugyanolyan kapcsoló. A festésük csatahajó-szürke, és a számtalan teszteléssel töltött óra ellenére, az egész belső meghökkentően újszerűnek hat."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.