Valószínűleg az űrkutatás történetének legszebb fotóit készítette Collins, amikor űrsétája során átzarándokolt az Agenára. Sajnos, a fényképezőgépet elvesztette, így az a világűrben maradt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Nálam van a mikrometeorit-csomag, ami idestova három hónapot töltött el ezen az Agenán, és bár a régi szerkezet helyére újat kellene tenni, ez most nem tűnik bölcs ötletnek. Az Agena bukdácsolni kezdett, John aggódik, és a céltárgyról leszakadt horog-alakú drót is kellemetlenül közel van hozzám. Készen állok arra, hogy visszatérjek a Geminihez, és erről tájékoztatom Johnt. „Ne aggódj. Ne aggódj. Jövök már. Csak nyugi.” „Szeretnéd, ha megfordulnék, és úgy várnálak?” – kérdezi John. Most gyakorlatilag azt ajánlja fel, hogy körbemanőverez a Geminivel, míg pont szembe nem kerül velem – ez teljesen felesleges. „Ne, semmit ne csinálj.”

Most, hogy az érintőirányú sebesség nem okoz fejtörést, a legegyszerűbb módon érkezem haza: egyik kezemmel a másik után „lépegetek” a köldökzsinóron, de csak lassan, nehogy túlzottan begyorsuljak, és felkenődjek az űrhajó oldalára, amikor odaérek. Már csak azt szeretném elkerülni, hogy John az arcomba pörköljön a segédhajtóművekkel. „Ha meg bírod állni, ne gyújts be egyetlen segédhajtóművet sem. Épp onnan érkezem” – ezt azt jelenti, hogy a Gemini háta mögé kerültem. Világos, hogy John csak rám koncentrál, mivel hirtelen megkérdezi: „Sehol nem látod az Agenát, ugye?” „Nem. De mégis. Látom. OK.” A fejünk fölött pillantom meg, most először van a Gemini mögött, ami megmagyarázza, hogy John miért nem látja. Biztonságos távolban vagyunk tőle. [Ezen a fantáziarajzon látható, mit is csinált a szerző űrsétája során:]

Visszaérek a nyitott, jobb oldali ajtóhoz, és rögtön nagyon szomorú felfedezést teszek. Elvesztettem 70 mm-es fényképezőgépemet, amit a mellkasomon viselt egység oldalán lévő rekeszben tartottam. Senki mást nem hibáztathatok a történtekért, csakis magamat, mivel ezt a szokatlan felszerelést én terveztem. Pár hónappal ezelőtt ugyanis azt kértem, hogy készítsenek számomra egy speciális tartót, hogy a kamerát egy fémpöcök összenyomásával a mellkasomon lévő egység kulcslyuk-formájú nyílásához lehessen rögzíteni. A rendszer nagyon jól bevált a kiképzés során, és ormótlan szkafanderem ellenére egy kézzel is meglehetősen ügyesen tudtam kezelni a fényképezőgépet.

Biztonsági óvintézkedés gyanánt a kamerát egy pórázzal a mellzsákon található gyűrűre is ráerősítettem. Az Agenával való fél órás birkózás során azonban a fényképezőgép egyre-másra kiszabadult a helyéről, és céltalanul billegett pányvája végén, miközben egyik oldaláról a másikra csapódott, csavarodott.
Ez fél tucatszor megismétlődött. Minden alkalommal megfogtam, csináltam egy gyors képet, majd újra visszagyömöszöltem a helyére. Útban az Agena felé több képet is készítettem, így az űrprogram történetének leglátványosabb fotói közül legalább tucatnyinak ezen a tekercsen kellett lennie – széles látószögű felvételek a Geminiről, a Földről és az Agenáról. Ez most mind odalett!

Sehol nem látom a fényképezőképet, a póráz pedig magányosan tekereg a mellzsákomon: céltalan kis piruettekkel hívja fel magára a figyelmemet. Valahányszor a fényképezőgép kiszabadult, és összevissza csapódott, a rögzítő csavar mindig egy kicsivel hátrébb vándorolt, míg végül – puff! Adios, gyönyörű képek.

Ezen az űrsétán kell még megfelelően kiértékelni a puska működését is. Egy sor manővert kiterveltem, amit a pórázom végére kötve próbálok el, ezekre a Gemini orrával szemben kerítenék sort, így John is láthat engem. John kamerafelvételei és saját benyomásaim alapján a mérnökök döntik majd el, hogy a puskát potenciális manőverező egységként be lehet-e vetni a jövőben, illetve, hogy használatával mennyire precíz mozgásokat lehet kivitelezni.

Előbb azonban még pár dolgot el kell intézni. Beszámolok Johnnak fényképezőgépem elvesztéséről, szomorúnak tűnik, de még mindig az Agena-n jár az esze. „Nem fogunk beleütközni, ugye?” „Nem. Biztonságos távolságban vagyunk tőle. Épp látom. Minden rendben.” Adios, Agena 8. Befejeztük három-hónapos románcunkat veled, és te újra egy gazdátlanul lebegő hajóvá válsz, amit jobb elkerülni."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.