Collins a Gemini 10 útján először lepattant az Agenáról, majd újra nekifutott a dolognak. Egy "köldökzsinór" végén fityegve kellett leszerelnie az ún. mikrometeorit-mérő csomagot az Agena 8-ról. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Nem mondanám, hogy eleganciával közeledem a Geminihez, ráadásul még mindig gyorsabban haladok felé, mint amennyire szeretnék. Mindenesetre, mihelyt karnyújtásnyi távolságra kerülök az ajtótól, elkapom az egyik karommal: gyakorlatilag azonnal lefékeződöm. Most már egyszerű a köldökzsinórt behúzni, és betömni vele együtt magamat is a nyitott ajtón belülre. Ideje újból nekifutni a kísérletnek. „OK, John. Újra meg akarod próbálni?” „Igen.” „OK, próbáljuk meg még egyszer.” „OK.”

Ezúttal úgy döntök, hogy a puska használatával ruccanok át az Agenához, így Johnnak nem kell annyira közel repülnie, hogy a cselekmény nagy része a látóterén kívülre kerüljön. Ha olyan négy és fél méter távolságot tart, szinte mindent látnia kell, beleértve összes megmozdulásomat. Amikor John elfoglalja a Geminivel a helyét az Agena alatt, elhagyom a fülkét: puskámmal felfelé spriccelek, és egyenesen az Agena hátsó része felé irányítom. Felfelé vitorlázom, mintha csodálatos módon magamtól emelkednék felfelé.

Amikor azonban a bal csizmám eléri a műszerfalat, a lábam egy pillanatra beakad valamibe, amitől enyhén előredőlök, mint az a búvár, aki fejjel akar a vízbe éri, nem pedig laposan, a hátára. Ugyanígy én sem a hátammal akarok nekicsapódni az Agenának, így pár gyors kiigazító manőver következik a puskával. A megfelelő helyzetbe állítom ahhoz, hogy törzsem hossztengelye mentén felfelé „bólintson”, majd pár másodpercnyi spriccelés eredményeként ismét visszanyerem eredeti irányomat.

Ugyanakkor, legnagyobb rémületemre azt veszem észre, hogy elegáns emelkedésem végén nem az Agena hátához érkezem majd, hanem valamivel feljebb. Szerencsére, pont van annyi időm, hogy még egy utolsó, hirtelen korrekció beleférjen, és mielőtt épp elszáguldanék mellette, bal karommal lenyúlok, és elkapom az Agena grabancát. Ahogy a testem körbepördül az újonnan keletkezett nyomaték következtében, a jobb kezemet szinte belehajítom az Agena dokkolóegysége és törzse közt tátongó résbe, majd megkapaszkodom a drótokban.

Ezúttal nem fogok lecsúszni róla! A történtek miatt elvesztettem tájékozódásomat, és nem tudom, melyik irányba is kellene elindulnom a meteorit-csomagért. Természetesen, mivel az Agena hengeres, bármerre is indulok, előbb-utóbb a megfelelő helyen lyukadok ki, de most jobb lenne Indiát nem nyugat felől felfedezni, pláne, ha ez egyben azt is jelenti, hogy belegabalyodhatok a lötyögő fémhurokba. John szintén aggódik. „Odafigyelj, nehogy fennakadj abban az undorító izében.” Látom, miről beszél. „Igen. Látom, hogy közel van.”

Folytatom a mászást, egyik kezemet a másik után téve, kicentizem a fenyegető akadályt. John még mindig aggódik. „Nehogy beleakadj abba az izébe. Pont mögötted van.”
Most már nincs megállás, és nem tudok ránézni a magam után húzott köldökzsinórra sem. „Ha kezd rosszul kinézni a dolog, szólj, mert akkor felhajlítom valahova.” Végül csak eljutok a meteorit-csomagig, amit egy burkolat véd, és sínek tartanak a helyén. A burkolat eltávolításához két gombot kell lenyomva tartani, ezután lehet kirántani az egészet. [Az alábbi képen a mikrometeorit-csomag látható, miután visszatért a Földre:]

A burkolat két dróttal a mikrometeorit-csomaghoz van rögzítve: az egész egy kábé 15 centi oldalhosszúságú fémből készült négyzet. Először el kell távolítanom a borítást, amit ezután eldobok, majd kihúzom a mikrometeorit-kísérletet tartalmazó lapot, és az életem árán sem engedem el. A mókának ezen a pontján már az sem lepne meg, ha az egész egység az Agena oldalához lenne hegesztve. Emiatt aztán kellemes meglepetésként ér, hogy a két gomb lenyomva marad, a burkolat pedig finoman lepattan, magával rántva a csomagot, ami a két drót végén lifeg! Valamiért sosem tudatosul a buta fejemben, mennyire bizonytalanul is fogom a csomagot, és örülök, hogy minden különösebb gond nélkül most az egészet itt tartom, egykezemben.
 
John még mindig aggódik amiatt, hogy összegabalyodom az Agenával, ami mostanra kezd mozgásba jönni. Hiába: kétszer is húztam-vontam, rángattam, csavartam a végénél fogva, és ennek hatása már elég egyértelmű John számára. Én ugyan nem látom az Agena mozgását, azt viszont érzem, hogy már korántsem olyan sziklaszilárd, mint amilyen az elején volt. John szavakba önti ijedtségét. „Gyere vissza … hagyd már ott azt a vacakot … gyere csak vissza, babám.”"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.