A fékezőrakétákat a Föld körül pályára álló későbbi küldetésekhez tervezték, hogy lelassítsák az űrhajókat a légkörbe való visszatéréshez. Alan Shepard azonban "csak" űrugrást hajtott végre, ennek ellenére ő tesztelte először ezeket. Ahogy a "fly-by-wire" üzemmódot is. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"180 kilométeres magasság környékén – nagyon közel a repülés legmagasabb pontjához – Deke Slayton belekezdett a fékezőrakéta gyújtásáig hátralévő idő visszaszámolásába. Technikai értelemben ez értelmezhetetlen volt küldetésem során, mivel ballisztikus pályán utaztam: a fékezőrakéták nem befolyásolhatták pályámat.
Ezeket a rakétákat azonban fékként akartuk használni majd a komoly, földkörüli pályára álló repülések alkalmával annak érdekében, hogy a kabint a föld felé tereljék.
De már ezen az úton ki akartuk próbálni, hogyan működnek. Rajtuk kívül saját reakcióimat is tesztelni akartuk a próba során: kíváncsiak voltunk arra, hogy a pilóta képes-e irányítani a kapszulát a fékezőrakéták gyújtását követően.

A kézivezérlő botjával a kapszula tompa, szélesebb felét a vízszinteshez képest 34 fokos szögbe állítottam – ez ugyanis a megfelelő helyzet ahhoz, hogy a fékezőrakéták a legjobb hatásfokkal működhessenek egy földkörüli pályáról való légkörbelépés során. Öt perccel és 14 másodperccel a start után, pont a tervek szerinti időzítéssel, a három rakéta közül az első bekapcsolt. A másik kettő gyújtása előre meghatározott, 5 másodperces szünetekkel követte ezt.
Kicsit zavaró volt, ahogy a sebességünk csökkent, és az ülésbe préselődtem a hirtelen megnőtt terhelés miatt.
Valahányszor egy-egy rakéta bekapcsolt, a kabin kimozdult a megfelelő szögből, amit azonban könnyedén tudtam korrigálni. A kézi vezérlés segítségével képes voltam irányítani a repülést, és ez volt talán az egész küldetés legbíztatóbb eredménye.
 
Teendőim listáján ezután a mérnökök által kifejlesztett zseniális rendszer kipróbálása következett, amivel a kapszula helyzetét lehetett ellenőrzés alatt tartani abban az esetben, ha a robotpilóta bedobná a törülközőt, vagy a kézi vezérlés miatt előbb kifutnánk az üzemanyagból.
Kétféleképpen lehet szabályozni a kapszula helyzetét: kézi vezérlés esetén egy irányítókar segítségével, vagy elektromosan, ha robotpilótával repülünk. A kézi vezérlés során a kar mozgása aktiválja a szelepeket, amik hidrogén-peroxidot lövellnek ki – ezzel lehet a kapszula pozícióján változtatni, illetve így lehet korrigálni a kabin helyzetét.

A korrekció mértéke attól függ, mekkora erővel nyomjuk a kart. Ha csak megpöccintjük, attól épp csak egy hajszálnyit mozdul arrébb a kabin. Ha viszont a kart csuklóból megtekerjük, a kabin helyzete igencsak megváltozik. Az, hogy mekkora erővel lökjük meg a kart attól függ, mennyit kell korrigálnunk.
A robotpilóta másképp működik. Ez az előbbitől teljesen független fúvókakészlettel rendelkezik – ez egyben a tartalék is, ha a másik rendszer csütörtököt mondana. Ráadásul, ehhez még egy külön üzemanyagtartály is tartozik.
Az automata fúvókák esetében azonban nem lehet szabályozni az általuk kifejtett erőt. A robotpilóta elektromágneseket indít be, ezek nyitják ki, illetve zárják el a szelepeket, amik aztán vagy teljesen nyitva, vagy teljesen zárva vannak.

Mindkét rendszer két különböző méretű fúvókakészlettel rendelkezik – van egy a kis tolóerő kifejtéséhez, és egy másik a nagyhoz. Az automata fúvókák azonban aránytalanul nagy erőt fejtenek ki. Ez adta a mérnököknek az ötletet ahhoz, hogy egy harmadik lehetőséget is kidolgozzanak, amit „fly-by-wire”-módszernek hívnak.
Ennek során a pilóta leállítja a robotpilótát, majd összekapcsolja a kézi vezérlőkart azokkal a szelepekkel, amik alapesetben az automatikus rendszer részét képezik. Ezzel egy új üzemanyagforrás válik a pilóta számára hozzáférhetővé, ha történetesen kifutna az üzemanyagból. Ráadásul, a pilótának így kicsivel nagyobb beleszólása van  a kabin irányításába. A fly-by-wire üzemmód részemről jónak tűnt, és ezzel még egy elemet kipipálhattam a tennivalók listáján azok közül, amiket ellenőriznünk kellett." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Létezik a GLXP-nek egy kicsinyített verziója, ez pedig a MoonBots.
Itt nem az a cél, hogy eljuttassunk egy eszközt a Holdra, hanem "csak" annyi, hogy LEGO-ból építsünk robotot, ami aztán hasonló feladatokat old meg, mint ami a GLXP célkitűzése, illetve erőteljesen hajaz a dolog a Magyarok a Marson versenyre.

Kérdésünk a 9-17 éves olvasóinkhoz: Lenne-e kedvetek, igényetek, egyebetek, összerittyenteni egy MoonBots csapatot, és indulni a versenyen?

Amennyiben érdekel benneteket a dolog, abban az esetben örülnénk, ha elfogadnátok a segítő mancsunkat, és a védnökeitek lehetnénk. Amiben a Puli Team tud segíteni: mindenféle robotikai ismeret, robotika gyakorlat, űreszköz építési ismeretek, csillagászati ismeretek, geológiai ismeretek, PR, GLXP infók, meg egyebek. További részletekért kattints ide!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.