A legénység nélküli Apollo-6 próbarepülése nem volt túl szívderítő: az is csoda volt, hogy egyáltalán elvergődött a földkörüli pályáig. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Ugyanakkor a mi kifinomult Apollonk még mindig nem állt teljesen készen. Órákat, napokat, heteket töltöttem a szimulátorokban, és próbáltam megtanulni egy olyan szerkezet vezetését, ami még soha nem repült. A teszteket irányító ördögi mérnökök által megálmodott vészhelyzetekre reagáltam. Becsapódtam és elégtem virtuális Holdjukon, csak mert nem elég gyorsan hoztam meg a kellő döntést. Igyunk egy kávét, és fussunk neki újra, mert a valóságban nem kapunk második esélyt. Fussunk neki újra, mert az oroszok is ugyanezt tették.

Aztán sor került az Apollo-6 tesztjére, ami a Saturn-V kosztümös főpróbája volt. A legénység és a holdkomp kivételével mindazon szerkezetek többsége a fedélzeten volt, amik majd az Apollot eljuttathatják a Holdig. A nagy rakétát már addig keményen tesztelték, megbízhatóságát folyamatosan ellenőrizték, minden zegét-zugát átvizsgálták, mivel nem engedhettünk meg magunknak egy újabb kudarcot. Ha létezett űrhajó, ami tényleg készen állt a startra, akkor az Apollo-6 az volt. A küldetés egyszerű volt – mindössze az űrhajót kellett tesztelni a Föld légkörébe való visszatérés során. Feltételeztük, hogy az átkozott izé csak eljut a földkörüli pályára.

1968. április 4-én látványosan felszállt a Cape-ről, majd szinte azonnal az óriási első fokozatban heves, függőleges irányú rázkódás alakult ki: úgy rezgett, mintha csak egy hatalmas ugrálóbot lenne. Olyan keményen rázta a rakétát, hogy a műszaki egységet a rakétához rögzítő adapteregység lerepült a felszállás során. Mindazonáltal az első fokozat időben leállt, majd a második fokozat következett. Két, megbízhatónak tartott J-2 hajtómű egymás után váratlan gyorsasággal leállt. Egy emberes küldetés esetén ez a küldetés automatikus, azonnali megszakítását jelentené, a mentőrakéta leszakítaná a parancsnoki egységet az ingataggá váló madárkáról, és az asztronauták végül az Atlanti-óceánba pottyannának.

Ezután a számítógépek csavarodtak be, mivel parányi elektronikus agyukba oly sok egymásnak ellentmondó adat futott be. A rakéta drámaian lelassult, holott azt a parancsot kapta, hogy megmaradt, működőképes hajtóművei még tovább üzemeljenek – így kompenzálva a két kiesett J-2-es teljesítményét. A rakéta letért a pályájáról, magasabban volt, mint ahol lennie kellett volna, és túlkorrigált, így egy pillanatban egyenesen a föld felé nézett, majd cigánykerekezni kezdett, és szinte hátrafelé repült, amíg el nem érte agyrémbe illő, tojásdad alakú pályáját. Az is csoda volt, hogy egyáltalán eljutott odáig.

A második földkörüli keringés alkalmával a Küldetésirányítás abban bízott, hogy hibátlanul lemegy a küldetés hátralevő része, és kiadta a parancsot a harmadik rakétafokozat, az S-IV-B, gyújtására. Semmi nem történt. Ehelyett a parancsnoki és műszaki egység egyetlen hajtóműve kapcsolt be, leugrott a rakétáról, és különös pályára állt. Végül a gravitáció folytán belépett a légkörbe, és a Csendes-óceánban ért vízre. A mérnökök úgy látták, hogy a hibákat könnyűszerrel ki tudják javítani, de ez nem változtatott a lényegen: a Saturn-V életbevágóan fontos tesztje egy lyukas garast sem ért.

Visszagondolva, valószínűleg itt kellett volna mindent félretenni, amíg egy tökéletes tesztrepülésre sort nem tudunk keríteni, de az oroszok már felsorakoztatták Szojuz, Zond, Proton és N-1-eseiket, és a Jóisten tudja, hogy még miket, a döntés pedig megszületett. Miközben az Apollo-6 próbarepülése már nem is sikerülhetett volna pocsékabbul, ahhoz azért elég jó volt, hogy szabad utat kapjon az Apollo-7, amit egy Saturn 1-B-vel állna földkörüli pályára, és nem egy Saturn-V-tel, ami oly sok gondot okozott. Ismét a start lázában égett az űrprogram.

A családdal töltött idő a szimulátortréningnél is értékesebb volt. Tracy öt éves lett, és én nem voltam ott. Kettőnk számára a közös időtöltést a szombatonként elcsent pár óra jelentette, amikor poros vidéki birtokokra mentünk lovagolni, ahol később már mindent a houstoni aszfalt borított. Még ma is leírhatatlanul fontos számomra a vele töltött idő, pedig Tracy már felnőtt nő, és három kislány anyja. Valahogy úgy érzem, hogy kompenzálnom kell mindazt az időt, amikor nélkülöznie kellett engem oly sok évvel ezelőtt.

Barbarával megpróbáltuk tartalommal megtölteni azt a kevés időt, amit együtt tölthettünk: a Bahamákra utaztunk, ellátogattunk Las Vegasba a hírességek számára rendezett golfversenyre, és a pályához legközelebbi ülésen ültünk az Indy 500-on. Még ilyen alkalmakkor is vendégek voltunk, és mások vettek körül minket, és nem ugyanaz volt, mintha csak kettesben lettünk volna. Az űrprogramban figyelmen kívül hagyták, hogy a  magánéletekben milyen hatalmas problémákat okozott. Az igénybevétel nem csak rajtam, hanem Barbarán is kezdett meglátszani, de próbáltuk elkerülni a szakítás melodrámáját, mivel az előbbiek hozzátartoztak ahhoz az áldozathoz, amit meg kellett hoznunk.

Olyan fáradtan értem haza, mintha kövekkel teli hátizsákot cipeltem volna, ami bajosan tekinthető olyan hangulatnak, amivel felvidíthattam őt. A folytonos utazás és tréning okozta elképesztő leterheltség testi, érzelmi és mentális síkon egyaránt megnyilvánult. Az alvást merő időpocséklásnak éreztem, amivel csak becsapom a kollégáimat, és nem adom bele magam teljesen, hiszen még annyi mindent meg kell tanulni. A csőlátás fenyegetett, és a születésnapok, évfordulók és egyéb fontos események kihagyása valahogy elfogadhatóvá vált számomra. Áldozatokat kellett hozni, és az első születésnap vagy évforduló kihagyása után könnyebb volt a következőről is megfeledkezni, meg az azt követőről.
Ilyenkor telefonon harmatosan kértem bocsánatot. „Bocsánat, szívem, de nem érek időben haza, nem tudunk az évfordulónkon együtt vacsorázni.” Harmatos felmentés volt a válasz. „Rendben. Megértem. Nem fontos.” A feszültség kézzel fogható volt még így, telefonon keresztül is."

A holdkomp borítása olyan vékony fémlemezből készült, hogy szinte át lehetett látni rajta. A Grumman ahelyett, hogy acéllal pakolta volna tele, épp az ellenkezőjét tette: a cég markát 25000 dollár jutalom ütötte, minden lefaragott fél kiló után, amivel a holdkomp súlyát sikerült csökkenteni. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az LM-4 fura egy szerzet volt. Hét méteres magasságával, pókszerű lábain guggolt egy nagyáruház padlóján, és háromszögletű szemeivel fixírozott engem. Mindez leginkább egy összelapított szivardobozhoz hasonló testtel párosult, amit aztán gyűrött aranyfóliával vettek körbe. Jobban emlékeztetett egy kétszemű, fullánkos, repülő emberevőre, mint egy olyan alkalmatosságra, ami képes lesz eljuttatni engem a Holdra. A gyártás különböző fázisában leledző holdkompok a vázuknál fogva csüngtek egy rúdról, mások a padlón bújtak meg, mintha csontvázak lennének, és csak arra várnának, hogy bőrrel beborítsák őket.
 
Odabenn sem volt jobb a helyzet. Tommal egy telefonfülke méretű helyen állunk majd, és hevederek tartanak minket egyhelyben, miközben a holdkompot az ablakon át elénk táruló látvány alapján irányítjuk. Eközben a számítógép adatait olvassuk, illetve elektronikus koncertet adunk pár bonyolult műszerfal és segédhajtómű-kezelőszerv nyomogatásával.

Megszoktam, hogy eddig olyan repülőkkel és űrhajókkal találkoztam, amik erős acélból készültek, olyanokból, hogy kalapáccsal ráütve fémesen csengő hangot kapjunk. Egyszóval erős és nehéz gépekhez, amire büszkén utalt az, ahogy a repülősök hívták a céget: Grumman Vasművek. Mindennek szöges ellentéte volt a holdkomp. A köpcös járgány borítása olyan vékony fémlemezből készült, hogy szinte át lehetett látni rajta. A Grumman ahelyett, hogy acéllal pakolta volna tele, épp az ellenkezőjét tette: a cég markát 25000 dollár jutalom ütötte, minden lefaragott fél kiló után, amivel a holdkomp súlyát sikerült csökkenteni. Isten látja, nem sokat hagytak rajta. Az a kevés, ami viszont megmaradt, egyenesen ijesztő volt. Egy leejtett csavarhúzó simán átüthette a falát. A holdkomp két üvegablaka olyan vékony volt, hogy kidülledt, amikor az űrhajót túlnyomás alá helyezték. De félrevezető a külső alapján ítélni. A történelem később igazolta, hogy a törékeny, bogárszerű jármű minden rábízott feladatot teljesített, sőt, még mentőcsónaknak is bevált, amikor haza kellett hozni három asztronautát.

Nagy hatással volt rám a Grummannál dolgozó srácok lelkesedése. Arról beszélek, hogy ezek a fiúk konkrétan megcsókolták az általuk épített összes holdkompot, mielőtt elküldték volna azokat a NASA-hoz. Ha ők képesek voltak beleszeretni egy gépezetbe, én hajlandó leszek repülni vele.
Az első látogatásom alkalmával csak az LM-4-re koncentráltam, ami az Apollo-10 holdkompja lett. Ha jóstehetséggel lettem volna megáldva, tovább sétálhattam volna a futószalag mentén, és több időt eltölthettem volna a csarnokban, ahol egy másik holdkomp, a nyakigláb LM-12 kezdett formát ölteni. Az LM-4 mindig különleges marad számomra, az LM-12 viszont egyszer majd az otthonomat jelenti a Holdon.

Nem Aerozene 50, nitrogén-tetroxid, folyékony oxigén, hidrogén esetleg gabonapehely volt a tényleges üzemanyag, ami eljuttathatott minket a Holdra, hanem a pénz, amiből kezdtünk kifogyni. A NASA az 1968 pénzügyi évre 4 324 500 dolláros költségvetést igényelt, de ebből a Kongresszus mindössze 3 970 500 dollárt hagyott jóvá, ami öt éve a legalacsonyabb összeg volt – ráadásul úgy, hogy még az Apollo-program első emberes küldetésére sem került sor. Egyes pletykák szerint a pénz nem futotta arra, hogy finanszírozni lehessen az Apollo-20-asig tervezett összes küldetést.
De az asztronauták nem zavartatták magukat a szövetségi költségvetés kérdéseivel. A mi világunk kizárólag az űrversenyről szólt, ami ismét kezdett forrósodni. A startláz újból visszatért, és a napok nem voltak elég hosszúak ahhoz, hogy az összes, szükséges tréning beléjük férjen. Még kevesebb idő volt arra, hogy megpróbáljuk megoldani az összekuszálódott világ problémáit.

Észak-Korea januárban elfoglalta a USS Pueblot, majd a hírhedt februári Tet-offenzíva televíziós közvetítése az amerikai nappalikba hozta Vietnám véres valóságát. Martin Luther Kinget áprilisban meggyilkolták, és vele erőszakmentes filozófiája is a múlté lett. Belvárosok álltak lángokban. Bobby Kennedyt júniusban agyonlőtték, amikor épp a demokraták elnökjelölő gyűlésére tartott. Az amerikai diákok tüntettek. Szovjet tankok lánctalpai túrták fel ősi hazám, Csehszlovákia földjét. A rossz hírek egyre több szövetségi dollárt szívtak el az űrprogramtól.

Nagyjából az egyetlen dolog, amiben az amerikaiak többsége egyetértett, az volt, hogy le kell győzni – muszáj – az oroszokat a holdversenyben. Minket, asztronautákat teljesen felemésztett az Apollo-program beindítása. Az elvárt siker miatt ránk nehezedő nagy – és egyre nagyobb – nyomás mellett nem sok idő maradt számunkra az újságolvasásra, vagy arra, hogy megnézzük a tévéhíradókat. Esti olvasmányunk a küldetési terv volt. Tolvajnak éreztük magunkat, ha hétvégén elcsentünk egy kis időt, és meglátogattuk a családunkat. Még a szimulátorokban eltöltött tizenkét órás műszakot követő közös italozások témája is csak a küldetés körül forgott. Mindig csak a küldetésen.

Egy legénység nélküli holdkomp és a parancsnoki egység első tesztútja a Saturn-V rakéta fedélzetén sikeresen véget ért. Jurij Gagarin – mindössze hét évvel azután, hogy ő lett az első ember a világűrben – egy repülőbalesetben meghalt. Rengeteg új asztronauta jelent meg a színen Houstonban, olyan sokan, hogy nem is emlékszem mindegyikük nevére. A szovjetek pedig visszanyerték önbizalmukat a nagyteljesítményű új rakéták tüzes arzenálja közepette. A Zond-4 egy legénység nélküli űrhajót több mint negyedmillió kilométerre repített a Földtől, és ez ijesztően hasonlított saját, Apollo-s terveinkhez. Pár hónap múlva a Zond-5 egy másik legénység nélküli Szojuz űrhajót juttatott a Hold túloldalára, és a fedélzetről egy kozmonauta hangját lehetett hallani, amint a számítógép által mutatott értékeket olvasta be. Egy hangfelvétel volt, de a frászt hozta ránk. A Rossz Fiúk ismét színre léptek, és az övék volt az első, legénység nélküli űrhajó, ami megkerülte a Holdat, majd vissza is tért onnan.

A NASA vezetői összedugták a fejüket, hogy kitalálják, milyen választ adjunk az új fenyegetésre. Vajon az oroszok jutnak el előbb a Holdra? Lehetséges ez? Tudtuk, hogy 1960-ban egyszer már összeszedték magukat, miután egy legénység nélküli rakéta sok millió kilogramm üzemanyagával együtt bombaként robbant fel az indítóálláson – több mint hatvan vezető rakétamérnök halálát okozva. Most szemlátomást ismét felépültek a Szojuz tragédiája után, és készen álltak az űrrepülésre. Egy kozmonauta szalagra rögzített vékonyka hangja a Hold mellől egyszerűen elfogadhatatlan volt!"

Pillanatokon belül elindul két csapattagunk és Pulink Hawaii szigetére. Szerdán kora reggel emelkednek a levegőbe a Lufthansa frankfurti járatával, hogy utána Los Angelesen át 26 órás út után - a 11 órás időeltolódásnak köszönhetően - még mindig szerda este megérkezzenek Hilo-ba Hawaii Nagy Szigetére. Persze - mint arról korábban beszámoltunk - nem afféle wellness-hétvégéről lesz szó, hanem holdjárónk földi prototípusának egy újabb, nagyon fontos megmérettetéséről. Ehhez pedig a Mauna Kea vulkán kopár vidékére kell menni. Ők pedig a hónuk alá kapják robotkutyánkat, magukkal viszik Hawaiira, és kiteszik a megadott helyre, ahol aztán a Pulit a csapat itthon maradt része a budapesti Városházáról irányítja. Pontosan úgy, ahogy az a sikeres és tapasztalatokban gazdag marokkói küldetés során is történt.

 Íme, egy kis emlékeztető:

Joggal merül fel a kérdés, hogy közelebb nem találtunk volna esetleg alkalmas helyet a tesztelésre? Hiszen ott van például az Etna. Vagy már nekünk az sem jó? A rovernek nem teljesen mindegy, hol van a Föld nevű bolygón, ha már úgyis a Holdra készül? Hogy Hawaii, vagy nem Hawaii?

Sem neki, sem nekünk nem mindegy. A Mauna Kea egyrészt olyan vulkán, ahol bőséges van vulkáni hamu: ez hasonlít leginkább a nagyon apró szemcséjű holdporra. Másrészt robotunk a PISCES (Pacific International Space Center for Exploration Systems)  kutatóközpontjának területén ügyködik majd. Nem véletlenül. Ez a hely az összes szükséges infrastruktúrával rendelkezik, ami egy ilyen teszteléshez kell.

Az Etnával az a fő probléma, hogy nincsen rajta ilyen kutatóközpont, így kétfős expedíciónknak magával kellene vinni egy teherautónyi felszerelést, mindent, ami a Hawaii-on adott. Hawaii-on ideálisak körülmények. Különítményünk szállása cirka 1 kilométerre lesz a teszttereptől, ráadásul itt biztosított a kommunikációhoz szükséges wifi, áram, szerszámok, segítség, stb.

Nincs még egy hely a Földön, ami a Mauna Kea-nál jobban hasonlítana a holdi vidékre. Nem véletlen, hogy itt telepedett meg a Pacific International Space Center for Exploration Systems, amely már több világűrbe kívánkozó robot teszteléséhez is biztosította a körülményeket. Elég csak a NASA RESOLVE névre hallgató konstrukcióját említeni.

Elsődleges célunk a Mission Maunacast kódnevű küldetés során, hogy robotunkkal gyakorlatilag minél pontosabban lemodellezzük azokat a feladatokat, amelyel a Holdon várnak majd ránk, a Google által szponzorált Lunar XPRIZE verseny alapkövetelményeinek szem előtt tartásával. Ez azt jelenti, hogy a rover a tervek szerint: fényképeket készít, 360 fokos panorámafelvételt továbbit majd, élő HD közvetítést ad, eközben pedig legalább 500 métert nyargal a sziget számára legvonzóbb vidékén. Ezzel ismét elképesztő mennyiségű tapasztalatra teszünk szert, és újabb mérföldkövet hagyhatunk a hátunk mögött.

Ha minden jól megy, akkor az igazi meló a Városházán berendezett küldetésirányításnál (Mission Control Center, MCC) lesz, mégpedig magyar idő szerint éjszaka (mint már említettük, Budapest és Hawaii között 11 óra az időeltolódás). Ők távirányítják a robotot, nekik kell megtenniük a roverrel a már említett fél kilométeres távot, és feldolgozni a visszaküldött adatokat. Ha ezekkel megvagyunk, kedvünkre kísérletezhetünk tovább, hiszen például tesztelni akarjuk, hogy a különböző kerekek miként hordják fel a port a napelemre, illetve hogy viselkedik a Puli meredek lejtőkön a holdporra nagyban hasonlító vulkanikus hamuban.

Hawaii kéttagú különítményünk (ők a field crew) dolga a tesztelés során ideális esetben nem sok lesz: a távolból nézik, hogy a budapesti Mission Control hogyan irányítja a Pulit. Csak akkor avatkoznak közbe, ha netán valami probléma merülne fel - utóbbinak persze nem örülnénk. Persze ez nem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel fognak ülni, még ideális körülmények között sem napozás vár rájuk. A terepi tábor előkészítése és a tesztek megfigyelése és dokumentálása mellett gőzerővel építik a nemzetközi kapcsolatokat, sok hakni is vár majd rájuk - így többek között ellátogatnak az egyik helyi gimnázium robotika szakkörére is. Robotunk kalandjairól természetesen részletesen beszámolunk, itt a blogon.

Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.

Segíts Te is, hogy Magyarország lehessen az első európai nemzet, amely eljut a Holdra!

Wally Schirra Főnixnek akarta elnevezni az Apollo-7-et. Tökéletes választás lett volna, mivel az Apollo-7 a tragikus Apollo-1 hamvaiból támadt fel. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Wally Phoenix névre akarta keresztelni az Apollo-7-et, ez lett volna a legmegfelelőbb választás. Egy arab legenda szerint ez a fejedelmi madár 500 évig tartó életét máglyán fejezi be, majd hamvaiból új élet sarjad. Az ókori egyiptomiak számára a főnix a Napot jelképezte, ami minden este meghal, hogy aztán hajnalban újjászülessen. Tökéletes névválasztás volt, mivel Schirra új madara a tragikus Apollo-1 hamvaiból támadt fel.

A NASA sótlan technokratái sosem szerették megszemélyesíteni az űrhajókat. A fantázia nem volt az erős oldaluk, így kijelentették, hogy a 205. számú Saturn-rakéta és a 101-es parancsnoki egység (holdkomp nem volt a fedélzeten) az Apollo-7 nevet kapja. Az Egyesült Államok újra készen állt a űrrepülésre.

1968 folyamán szinte az egész űrprogram egyetlen célja az volt, hogy Wally, Walt és Donn sikeres startját lehetővé tegye. A NASA bérjegyzékén 33000 ember szerepelt, a magánszektorból 383 ezren vettek részt az Apollo-programban. Verejtékükkel akár egy hadihajó is elúszhatott volna. Ha az elkötelezettség rakéta-üzemanyag lenne, akkor az Apollo-7-et egészen a galaxis legtávolabbi zugába elrepítette volna – a Star Trek című új tévésorozat Enterprise űrhajójának mintájára.

Wally egy pokolfajzat lett. A szimpatikus, viccelődő, és hátakat csapkodó ember feszült, ellenszenves, igazi szörnyeteggé vált. Személyében olyan parancsnokkal tértünk vissza a világűrbe, akinek egy nagy kalapács volt a kezében, amit nem is félt használni. Wally az új Apollo-űrhajón dolgozók közül egy pillanat alatt bárkivel képes volt konfrontálódni, és azonnal tudomására hozta, ha ő, vagy legénységének valamelyik tagja nem volt elégedett valamivel. „Nem nektek kell majd repülnötök vele” – vetette oda ilyenkor. „Hanem nekünk! És legutóbb elevenen égtek meg azok, akik megpróbáltak volna felszállni vele. Na, ez velem nem fog megtörténni, tesó.” Donnra és Waltra is átragadt parancsnokuk kellemetlen stílusa.

A szereptévesztés láttán a mindig megfontolt Frank Borman vállalta magára a békéltető szerepét. Borman a menedzsmenttel közösen dolgozott az Apollo-7 parancsnoki és műszaki egységén, és tapasztalta, hogy Wally kirohanásai egyre inkább kontraproduktívak lettek. Frank elmondta Deke-nek, hogy Schirra épp eléggé nyomatékosította már, hogy mit akar, és mindenki teljes mértékig tisztában van a kívánságaival, végeláthatatlan igényei pedig kezdik ellehetetleníteni az érdemi munkát. Fékezzük meg a srácokat, hogy a North American végre befejezhesse az Apollo-7-et, máskülönben sosem száll fel. Ezt tanácsolta Borman Deke-nek, Slayton pedig így is tett. Nem ez volt az utolsó eset, amikor Wally és Deke a Phoenix küldetése kapcsán szembekerült egymással.

Végül elkészült a teljesen áttervezett új űrhajó: félmilliárd dollárból sok ezer módosítást hajtottak végre rajta. Az egész belsejét átalakították, így például új festést kapott, és tűzálló anyaggal borították a belsejét, ami tiszta oxigénben sem kap lángra. Újratervezték az ajtót is, amit az Apollo-1 legénysége nem tudott kinyitni: ezt immár három másodperc alatt ki lehetett pattintani. Tiszta oxigén helyett az asztronauták a start pillanatáig a jóval biztonságosabb nitrogén-oxigén elegyben ténykedtek. A rakéta tetején gubbasztó, és alakjában leginkább egy papírpohárra emlékeztető parancsnoki egység ötezer kilót nyomott, de csak négy méter volt az átmérője. Kaliforniából az utolsó átvizsgálásra és a starttal kapcsolatos előkészületekre a Cape-re szállították. Végül még maga Wally is egyetértett abban, hogy az űrhajó biztonságos, és minden rendben van vele. 1968. őszére tűzték ki a startot, a tréning pedig magasabb fokozatra kapcsolt.

A szimulátoron töltött idő kiváltságnak számított, mivel nem csak az Apollo-7 legénységének kellett gyakorolnia – igaz, prioritást élveztek a rendelkezésre álló eszközök felett. Tartaléklegénységüknek – Tomnak, Johnnak és jómagamnak – szintén palléroznia kellett tudását, hiszen mi nem csak az elsődleges legénység felkészítésében segédkeztünk, hanem egyúttal saját, Apollo-10-es küldetésünkre is készültünk.
Deke több küldetés legénységét is kijelölte, ők szintén tréningezték magukat. Az Apollo-8 elsődleges legénysége Jim McDivittből, Dave Scottból és Rusty Schweickartból állt, Pete Conrad, Dick Gordon és Al Bean pedig a tartaléklegénységbe került. Szorosan a nyomukban az Apollo-9, Frank Borman, Mike Collins és Bill Anders küldetése következett, tartalékuk Neil Armstrong, Jim Lovell és Buzz Aldrin lett.

A küldetési terv így festett:
Az Apollo-7 egy Saturn-1-B rakétával szállna fel, hogy küldetésével új korszakot nyisson a világűrben: tizenegy napos földkörüli repülése során teljesen leteszteli majd a parancsnoki és műszaki egység rendszereit.
Pár hónap múlva McDivitt csapata az Apollo-8 fedélzetén elsőként emelkedne a magasba a hatalmas Saturn-V rakéta tetején, és ők már az első holdkompot is magukkal vinnék. Földkörüli pályán aztán leválasztanák a holdkompot a parancsnoki egységről, majd a külön a holdkomppal is repülnének, hogy aztán űrrandevút hajtsanak végre az anyahajóval.
Utánuk következne az Apollo-9 küldetése, Borman legénységével a fedélzeten. Feladatuk az előző küldetés megismétlése lenne, azzal a különbséggel, hogy ezúttal jóval magasabb pályán, a Földtől mintegy 6500 kilométerre kerülne rá sor, hogy így szimulálják a mélyűrben uralkodó körülményeit.

Ha ezek a tesztek sikerrel zárulnak, esélyes volt, hogy az Apollo-10 végül elrepüljön a Holdhoz. És le is szálljon rá! Tom Stafforddal mi tehetjük le holdkompunkat elsőként a felszínre, és tehetjük meg azt a pár, történelmi jelentőségű lépést. Természetesen, semmi nem volt kőbe vésve: az első holdraszállásra ugyanúgy szóba jöhetett Neil Armstrong Apollo-11-ese, és Pete Conrad Apollo-12-ese is. Minden az időzítésen, a körülményeken és a korábbi küldetések kimenetelén múlt.

Mivel a fentiek nem rajtam múltak, nem tehettem mást, mint holdkomp-pilótaként koncentráltam újdonsült feladatomra, noha még egy holdkompot sem láttam testközelből. Így aztán pár hónappal az Apollo-7 startja előtt, amikor már a lehető legjobban felkészültem a parancsnoki egységben rám váró feladatokra, némi időt szakítottam arra, hogy felkeressem a New York állambeli Bethpage-t, ahol a Grumman Corporation székhelye volt: itt készültek a holdkompok."

A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.

Komarovval együtt hat űrhajós halt meg 1967-ben. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Deke megdöbbentő bejelentést tett. „Itt, ebben a szobában vannak azok a fiúk, akik az első holdküldetéseken részt vesznek majd” – mondta. Halk moraj futott végig a termen, miközben próbáltuk megemészteni a hallottakat. Deke épp most billentett minket fenéken. Ideje volt ismét nekilátni a munkának.
Gyorsan körülnéztem. Jól ismertem ezeket a férfiakat, tudtam, honnan jöttek, ismertem a feleségüket és a gyerekeiket, tudtam milyen pilóták voltak, és mire képesek. Tom Stafford előredőlt, és bólogatott. Neil Armstrong szeme sem rezdült, holott ő lett az, akit a bejelentés leginkább érintett. Ott volt Mike Collins, John Young, Dave Scott, Dick Gordon, és …

Micsoda összeállítás! Eszembe jutottak a pilótaiskola első napjai, majd felidéztem az első alkalmakat, amikor egy repülőgép-hordozó fedélzetére landoltam. Visszagondoltam a NASA-nál a válogatás során folytatott előzetes interjúkra, amikor bizonytalan voltam önmagamban, és már-már felsőbbrendűnek éreztem körülöttem mindenkit. Többé már nem ez volt a helyzet. Már nem tűnt számomra skandalumnak, hogy magamat is az elit repülősök közé számítsam. Nem motoszkált bennem semmi kétely, hogy esetleg nem érdemeltem ki ezt a széket, amin ültem. Az Isten szerelmére, keményen megdolgoztam azért a székért. Közéjük tartoztam.

De Deke-nek volt még egy dobása. Az Apollo-tűz miatt megcsúszott első emberes küldetésre pár műszaki teszt után sor kerülhet. Ez lett az Apollo-7, parancsnoka pedig az egyszeri és megismételhetetlen Wally Schirra volt. A parancsnoki egység pilótája újra Donn Eisele lett Walt Cunningham holdkomp-pilóta társaságában.
Az Apollo-7 tartaléklegénységének névsora Tom Staffordból, John Youngból… és belőlem állt.

Senki nem látta előre, hogy 1967 ünnepélyesen folytatódik. Júniusban egy frissen kiválasztott asztronauta, Ed Givens, törte össze Volkswagenjét, amikor épp egy buliról tartott hazafelé. Mindössze tizenöt kilométerre volt az otthonától; az út szélén halt meg. Számomra megrázó volt, mivel Ed a Légierőnél az Asztronauta Manőverező Egység fejlesztéséért felelt – ez volt az a hátizsák, ami annyi kellemetlen percet szerzett nekem a Gemini-9 küldetésén. Eddel rengeteg időt töltöttünk el együtt az AMU megvitatásával. Jó srác volt, és fájt az elvesztése. Ismét le kellett porolni az egyenruhámat, és részt venni egy újabb barát temetésén.

Alig telt el négy hónap, amikor C.C. Williams egy új T-38-assal felszállt a Cape-ről. A gép kezelőszervei lefagytak, és egyenesen a floridai mocsárba fúródott. C.C. túl későn katapultált. Az egész űrprogramot megrázta a társaságot kedvelő C.C. elvesztése, aki mindenki haverja volt, és – ahogy valaki egyszer megfogalmazta – makacsul kikérte magának, ha volt olyan, aki nem a barátja. Fiatal felesége, Beth, nem sokkal később megszülte második gyermeküket, első lányuk keresztapja én voltam. Előbb Roger Chaffee elvesztése kavart fel, ezúttal azonban C.C. Williams halála teljesen összetörte a szívem. Belefásultam barátaim elvesztésébe.

Asztronauta-csoportunkból C.C. volt a negyedik halott, és az ötödik áldozat azok közül, akik ebben az egy évben hunytak el. Komarovval együtt hat űrhajóst vesztettünk el 1967 folyamán. Olyan nyomorult egy év volt ez, hogy Barbara képtelen volt megírni a karácsonykor szokásos leveleket barátaink részére. Ez az egész átkozottul szomorú volt.

Némi kikapcsolódást remélve Barbarával az ünnepek alatt egy baráti meghívásnak tettünk eleget: szarvas-vadászatra utaztunk a texasi Llano birtokra. Karácsony másnapján egy kis Cessna-172-essel repültünk oda. Alighogy odaértünk oda, távolsági hívást kaptam nővéremtől, Dee-től.

Apa aznap kórházba került, és röviddel azelőtt halt meg, hogy Dee utolért engem. A birtokon már sötét volt, így mécseseket gyújtottunk a füvön, és visszarepültünk Houstonba. Másnap Chicagoba utaztam, és lelkileg teljesen üresnek éreztem magam, mintha már nem lenne semmim. A repülő aprócska mosdójába vonultam vissza, magamra zártam az ajtót, és megsirattam az apámat. Ez az út is hosszúnak ígérkezett, akárcsak az év eleji, amikor az Apollo-tragédia után Kaliforniából repültem Houstonba.
Apa biztosította számomra, hogy elérhessem sikereim többségét, morális és személyes iránytű volt számomra, és a mai napig eszerint élek. Hűséges volt Anyához, sosem bántotta sem őt, sem Dee-t, sem pedig engem. Tiszteltem, és szerettem őt, de mint annyi apa és fiú esetében megtörténik, nehezen ment, hogy bensőséges viszonyt alakítsunk ki egymással.

Apa évek óta cukorbeteg volt, és bár inzulint szedett, hosszú ideig nem akart változtatni dohányzási és alkoholfogyasztási szokásain. Munkám miatt rendszertelenül látogattam haza, így ezeken így amikor végre haza tudtam menni, Apa egy üveg skót viszkit vett elő, és ragaszkodott ahhoz, hogy igyon egyet egyedüli fiával. Láthatóan rosszul volt tőle, és mindketten tudtuk, hogy ez nem tesz jót az egészségének, de olyan büszke volt arra, hogy asztronauta lettem, hogy úgy éreztem: azzal, ha nem iszom vele, törékeny testéből kiölök minden lelket. Így adta tudomásomra, mennyire számítottam neki. Ő volt az én apám, egy jó ember, és én szerettem őt. Sajnálom, hogy nem élhette meg, hogy lásson engem a Holdon sétálni, szeretem azt hinni, hogy tudja: eljutottam oda, és gondoltam rá, amíg ott voltam.

A repülősök különleges fajta, és mi úgy hisszük, hogy a halál nem irányíthatja az életet. Egyszer a jó öreg Gus Grissom dühösen kifakadt: „Azt akarjuk, hogy az emberek fogadják el, ha meghalunk. Reméljük, nem fogja hátráltatni az űrprogramot, ha történik velünk valami. Az űr meghódítása olyan cél, amiért megéri az életünket is kockáztatni”.
Egy generációval azelőtt, hogy Gus egyáltalán szkafandert viselt volna, a tizennyolc éves John Giellespie Magee, Jr. a Királyi Kanadai Légierő pilótájának állt, hogy harcoljon a II. világháborúban, és egy légi harcban halt meg. Egyszer egészen 9150 méteres magasságba repült, és ihletet merített, hogy leírja egy versben, ami a pilóták himnusza lett. 1967 végén előkotortam, hogy erőt merítsek belőle, és felszítsam a hitemet."

A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.