A legénység nélküli Apollo-6 próbarepülése nem volt túl szívderítő: az is csoda volt, hogy egyáltalán elvergődött a földkörüli pályáig. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Ugyanakkor a mi kifinomult Apollonk még mindig nem állt teljesen készen. Órákat, napokat, heteket töltöttem a szimulátorokban, és próbáltam megtanulni egy olyan szerkezet vezetését, ami még soha nem repült. A teszteket irányító ördögi mérnökök által megálmodott vészhelyzetekre reagáltam. Becsapódtam és elégtem virtuális Holdjukon, csak mert nem elég gyorsan hoztam meg a kellő döntést. Igyunk egy kávét, és fussunk neki újra, mert a valóságban nem kapunk második esélyt. Fussunk neki újra, mert az oroszok is ugyanezt tették.

Aztán sor került az Apollo-6 tesztjére, ami a Saturn-V kosztümös főpróbája volt. A legénység és a holdkomp kivételével mindazon szerkezetek többsége a fedélzeten volt, amik majd az Apollot eljuttathatják a Holdig. A nagy rakétát már addig keményen tesztelték, megbízhatóságát folyamatosan ellenőrizték, minden zegét-zugát átvizsgálták, mivel nem engedhettünk meg magunknak egy újabb kudarcot. Ha létezett űrhajó, ami tényleg készen állt a startra, akkor az Apollo-6 az volt. A küldetés egyszerű volt – mindössze az űrhajót kellett tesztelni a Föld légkörébe való visszatérés során. Feltételeztük, hogy az átkozott izé csak eljut a földkörüli pályára.

1968. április 4-én látványosan felszállt a Cape-ről, majd szinte azonnal az óriási első fokozatban heves, függőleges irányú rázkódás alakult ki: úgy rezgett, mintha csak egy hatalmas ugrálóbot lenne. Olyan keményen rázta a rakétát, hogy a műszaki egységet a rakétához rögzítő adapteregység lerepült a felszállás során. Mindazonáltal az első fokozat időben leállt, majd a második fokozat következett. Két, megbízhatónak tartott J-2 hajtómű egymás után váratlan gyorsasággal leállt. Egy emberes küldetés esetén ez a küldetés automatikus, azonnali megszakítását jelentené, a mentőrakéta leszakítaná a parancsnoki egységet az ingataggá váló madárkáról, és az asztronauták végül az Atlanti-óceánba pottyannának.

Ezután a számítógépek csavarodtak be, mivel parányi elektronikus agyukba oly sok egymásnak ellentmondó adat futott be. A rakéta drámaian lelassult, holott azt a parancsot kapta, hogy megmaradt, működőképes hajtóművei még tovább üzemeljenek – így kompenzálva a két kiesett J-2-es teljesítményét. A rakéta letért a pályájáról, magasabban volt, mint ahol lennie kellett volna, és túlkorrigált, így egy pillanatban egyenesen a föld felé nézett, majd cigánykerekezni kezdett, és szinte hátrafelé repült, amíg el nem érte agyrémbe illő, tojásdad alakú pályáját. Az is csoda volt, hogy egyáltalán eljutott odáig.

A második földkörüli keringés alkalmával a Küldetésirányítás abban bízott, hogy hibátlanul lemegy a küldetés hátralevő része, és kiadta a parancsot a harmadik rakétafokozat, az S-IV-B, gyújtására. Semmi nem történt. Ehelyett a parancsnoki és műszaki egység egyetlen hajtóműve kapcsolt be, leugrott a rakétáról, és különös pályára állt. Végül a gravitáció folytán belépett a légkörbe, és a Csendes-óceánban ért vízre. A mérnökök úgy látták, hogy a hibákat könnyűszerrel ki tudják javítani, de ez nem változtatott a lényegen: a Saturn-V életbevágóan fontos tesztje egy lyukas garast sem ért.

Visszagondolva, valószínűleg itt kellett volna mindent félretenni, amíg egy tökéletes tesztrepülésre sort nem tudunk keríteni, de az oroszok már felsorakoztatták Szojuz, Zond, Proton és N-1-eseiket, és a Jóisten tudja, hogy még miket, a döntés pedig megszületett. Miközben az Apollo-6 próbarepülése már nem is sikerülhetett volna pocsékabbul, ahhoz azért elég jó volt, hogy szabad utat kapjon az Apollo-7, amit egy Saturn 1-B-vel állna földkörüli pályára, és nem egy Saturn-V-tel, ami oly sok gondot okozott. Ismét a start lázában égett az űrprogram.

A családdal töltött idő a szimulátortréningnél is értékesebb volt. Tracy öt éves lett, és én nem voltam ott. Kettőnk számára a közös időtöltést a szombatonként elcsent pár óra jelentette, amikor poros vidéki birtokokra mentünk lovagolni, ahol később már mindent a houstoni aszfalt borított. Még ma is leírhatatlanul fontos számomra a vele töltött idő, pedig Tracy már felnőtt nő, és három kislány anyja. Valahogy úgy érzem, hogy kompenzálnom kell mindazt az időt, amikor nélkülöznie kellett engem oly sok évvel ezelőtt.

Barbarával megpróbáltuk tartalommal megtölteni azt a kevés időt, amit együtt tölthettünk: a Bahamákra utaztunk, ellátogattunk Las Vegasba a hírességek számára rendezett golfversenyre, és a pályához legközelebbi ülésen ültünk az Indy 500-on. Még ilyen alkalmakkor is vendégek voltunk, és mások vettek körül minket, és nem ugyanaz volt, mintha csak kettesben lettünk volna. Az űrprogramban figyelmen kívül hagyták, hogy a  magánéletekben milyen hatalmas problémákat okozott. Az igénybevétel nem csak rajtam, hanem Barbarán is kezdett meglátszani, de próbáltuk elkerülni a szakítás melodrámáját, mivel az előbbiek hozzátartoztak ahhoz az áldozathoz, amit meg kellett hoznunk.

Olyan fáradtan értem haza, mintha kövekkel teli hátizsákot cipeltem volna, ami bajosan tekinthető olyan hangulatnak, amivel felvidíthattam őt. A folytonos utazás és tréning okozta elképesztő leterheltség testi, érzelmi és mentális síkon egyaránt megnyilvánult. Az alvást merő időpocséklásnak éreztem, amivel csak becsapom a kollégáimat, és nem adom bele magam teljesen, hiszen még annyi mindent meg kell tanulni. A csőlátás fenyegetett, és a születésnapok, évfordulók és egyéb fontos események kihagyása valahogy elfogadhatóvá vált számomra. Áldozatokat kellett hozni, és az első születésnap vagy évforduló kihagyása után könnyebb volt a következőről is megfeledkezni, meg az azt követőről.
Ilyenkor telefonon harmatosan kértem bocsánatot. „Bocsánat, szívem, de nem érek időben haza, nem tudunk az évfordulónkon együtt vacsorázni.” Harmatos felmentés volt a válasz. „Rendben. Megértem. Nem fontos.” A feszültség kézzel fogható volt még így, telefonon keresztül is."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.