A holdkomp borítása olyan vékony fémlemezből készült, hogy szinte át lehetett látni rajta. A Grumman ahelyett, hogy acéllal pakolta volna tele, épp az ellenkezőjét tette: a cég markát 25000 dollár jutalom ütötte, minden lefaragott fél kiló után, amivel a holdkomp súlyát sikerült csökkenteni. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az LM-4 fura egy szerzet volt. Hét méteres magasságával, pókszerű lábain guggolt egy nagyáruház padlóján, és háromszögletű szemeivel fixírozott engem. Mindez leginkább egy összelapított szivardobozhoz hasonló testtel párosult, amit aztán gyűrött aranyfóliával vettek körbe. Jobban emlékeztetett egy kétszemű, fullánkos, repülő emberevőre, mint egy olyan alkalmatosságra, ami képes lesz eljuttatni engem a Holdra. A gyártás különböző fázisában leledző holdkompok a vázuknál fogva csüngtek egy rúdról, mások a padlón bújtak meg, mintha csontvázak lennének, és csak arra várnának, hogy bőrrel beborítsák őket.
 
Odabenn sem volt jobb a helyzet. Tommal egy telefonfülke méretű helyen állunk majd, és hevederek tartanak minket egyhelyben, miközben a holdkompot az ablakon át elénk táruló látvány alapján irányítjuk. Eközben a számítógép adatait olvassuk, illetve elektronikus koncertet adunk pár bonyolult műszerfal és segédhajtómű-kezelőszerv nyomogatásával.

Megszoktam, hogy eddig olyan repülőkkel és űrhajókkal találkoztam, amik erős acélból készültek, olyanokból, hogy kalapáccsal ráütve fémesen csengő hangot kapjunk. Egyszóval erős és nehéz gépekhez, amire büszkén utalt az, ahogy a repülősök hívták a céget: Grumman Vasművek. Mindennek szöges ellentéte volt a holdkomp. A köpcös járgány borítása olyan vékony fémlemezből készült, hogy szinte át lehetett látni rajta. A Grumman ahelyett, hogy acéllal pakolta volna tele, épp az ellenkezőjét tette: a cég markát 25000 dollár jutalom ütötte, minden lefaragott fél kiló után, amivel a holdkomp súlyát sikerült csökkenteni. Isten látja, nem sokat hagytak rajta. Az a kevés, ami viszont megmaradt, egyenesen ijesztő volt. Egy leejtett csavarhúzó simán átüthette a falát. A holdkomp két üvegablaka olyan vékony volt, hogy kidülledt, amikor az űrhajót túlnyomás alá helyezték. De félrevezető a külső alapján ítélni. A történelem később igazolta, hogy a törékeny, bogárszerű jármű minden rábízott feladatot teljesített, sőt, még mentőcsónaknak is bevált, amikor haza kellett hozni három asztronautát.

Nagy hatással volt rám a Grummannál dolgozó srácok lelkesedése. Arról beszélek, hogy ezek a fiúk konkrétan megcsókolták az általuk épített összes holdkompot, mielőtt elküldték volna azokat a NASA-hoz. Ha ők képesek voltak beleszeretni egy gépezetbe, én hajlandó leszek repülni vele.
Az első látogatásom alkalmával csak az LM-4-re koncentráltam, ami az Apollo-10 holdkompja lett. Ha jóstehetséggel lettem volna megáldva, tovább sétálhattam volna a futószalag mentén, és több időt eltölthettem volna a csarnokban, ahol egy másik holdkomp, a nyakigláb LM-12 kezdett formát ölteni. Az LM-4 mindig különleges marad számomra, az LM-12 viszont egyszer majd az otthonomat jelenti a Holdon.

Nem Aerozene 50, nitrogén-tetroxid, folyékony oxigén, hidrogén esetleg gabonapehely volt a tényleges üzemanyag, ami eljuttathatott minket a Holdra, hanem a pénz, amiből kezdtünk kifogyni. A NASA az 1968 pénzügyi évre 4 324 500 dolláros költségvetést igényelt, de ebből a Kongresszus mindössze 3 970 500 dollárt hagyott jóvá, ami öt éve a legalacsonyabb összeg volt – ráadásul úgy, hogy még az Apollo-program első emberes küldetésére sem került sor. Egyes pletykák szerint a pénz nem futotta arra, hogy finanszírozni lehessen az Apollo-20-asig tervezett összes küldetést.
De az asztronauták nem zavartatták magukat a szövetségi költségvetés kérdéseivel. A mi világunk kizárólag az űrversenyről szólt, ami ismét kezdett forrósodni. A startláz újból visszatért, és a napok nem voltak elég hosszúak ahhoz, hogy az összes, szükséges tréning beléjük férjen. Még kevesebb idő volt arra, hogy megpróbáljuk megoldani az összekuszálódott világ problémáit.

Észak-Korea januárban elfoglalta a USS Pueblot, majd a hírhedt februári Tet-offenzíva televíziós közvetítése az amerikai nappalikba hozta Vietnám véres valóságát. Martin Luther Kinget áprilisban meggyilkolták, és vele erőszakmentes filozófiája is a múlté lett. Belvárosok álltak lángokban. Bobby Kennedyt júniusban agyonlőtték, amikor épp a demokraták elnökjelölő gyűlésére tartott. Az amerikai diákok tüntettek. Szovjet tankok lánctalpai túrták fel ősi hazám, Csehszlovákia földjét. A rossz hírek egyre több szövetségi dollárt szívtak el az űrprogramtól.

Nagyjából az egyetlen dolog, amiben az amerikaiak többsége egyetértett, az volt, hogy le kell győzni – muszáj – az oroszokat a holdversenyben. Minket, asztronautákat teljesen felemésztett az Apollo-program beindítása. Az elvárt siker miatt ránk nehezedő nagy – és egyre nagyobb – nyomás mellett nem sok idő maradt számunkra az újságolvasásra, vagy arra, hogy megnézzük a tévéhíradókat. Esti olvasmányunk a küldetési terv volt. Tolvajnak éreztük magunkat, ha hétvégén elcsentünk egy kis időt, és meglátogattuk a családunkat. Még a szimulátorokban eltöltött tizenkét órás műszakot követő közös italozások témája is csak a küldetés körül forgott. Mindig csak a küldetésen.

Egy legénység nélküli holdkomp és a parancsnoki egység első tesztútja a Saturn-V rakéta fedélzetén sikeresen véget ért. Jurij Gagarin – mindössze hét évvel azután, hogy ő lett az első ember a világűrben – egy repülőbalesetben meghalt. Rengeteg új asztronauta jelent meg a színen Houstonban, olyan sokan, hogy nem is emlékszem mindegyikük nevére. A szovjetek pedig visszanyerték önbizalmukat a nagyteljesítményű új rakéták tüzes arzenálja közepette. A Zond-4 egy legénység nélküli űrhajót több mint negyedmillió kilométerre repített a Földtől, és ez ijesztően hasonlított saját, Apollo-s terveinkhez. Pár hónap múlva a Zond-5 egy másik legénység nélküli Szojuz űrhajót juttatott a Hold túloldalára, és a fedélzetről egy kozmonauta hangját lehetett hallani, amint a számítógép által mutatott értékeket olvasta be. Egy hangfelvétel volt, de a frászt hozta ránk. A Rossz Fiúk ismét színre léptek, és az övék volt az első, legénység nélküli űrhajó, ami megkerülte a Holdat, majd vissza is tért onnan.

A NASA vezetői összedugták a fejüket, hogy kitalálják, milyen választ adjunk az új fenyegetésre. Vajon az oroszok jutnak el előbb a Holdra? Lehetséges ez? Tudtuk, hogy 1960-ban egyszer már összeszedték magukat, miután egy legénység nélküli rakéta sok millió kilogramm üzemanyagával együtt bombaként robbant fel az indítóálláson – több mint hatvan vezető rakétamérnök halálát okozva. Most szemlátomást ismét felépültek a Szojuz tragédiája után, és készen álltak az űrrepülésre. Egy kozmonauta szalagra rögzített vékonyka hangja a Hold mellől egyszerűen elfogadhatatlan volt!"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.