1967: a legszomorúbb év

2013.11.29. 09:00

The_Last_Man_on_the_Moon_cover.jpg

Komarovval együtt hat űrhajós halt meg 1967-ben. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Deke megdöbbentő bejelentést tett. „Itt, ebben a szobában vannak azok a fiúk, akik az első holdküldetéseken részt vesznek majd” – mondta. Halk moraj futott végig a termen, miközben próbáltuk megemészteni a hallottakat. Deke épp most billentett minket fenéken. Ideje volt ismét nekilátni a munkának.
Gyorsan körülnéztem. Jól ismertem ezeket a férfiakat, tudtam, honnan jöttek, ismertem a feleségüket és a gyerekeiket, tudtam milyen pilóták voltak, és mire képesek. Tom Stafford előredőlt, és bólogatott. Neil Armstrong szeme sem rezdült, holott ő lett az, akit a bejelentés leginkább érintett. Ott volt Mike Collins, John Young, Dave Scott, Dick Gordon, és …

Micsoda összeállítás! Eszembe jutottak a pilótaiskola első napjai, majd felidéztem az első alkalmakat, amikor egy repülőgép-hordozó fedélzetére landoltam. Visszagondoltam a NASA-nál a válogatás során folytatott előzetes interjúkra, amikor bizonytalan voltam önmagamban, és már-már felsőbbrendűnek éreztem körülöttem mindenkit. Többé már nem ez volt a helyzet. Már nem tűnt számomra skandalumnak, hogy magamat is az elit repülősök közé számítsam. Nem motoszkált bennem semmi kétely, hogy esetleg nem érdemeltem ki ezt a széket, amin ültem. Az Isten szerelmére, keményen megdolgoztam azért a székért. Közéjük tartoztam.

De Deke-nek volt még egy dobása. Az Apollo-tűz miatt megcsúszott első emberes küldetésre pár műszaki teszt után sor kerülhet. Ez lett az Apollo-7, parancsnoka pedig az egyszeri és megismételhetetlen Wally Schirra volt. A parancsnoki egység pilótája újra Donn Eisele lett Walt Cunningham holdkomp-pilóta társaságában.
Az Apollo-7 tartaléklegénységének névsora Tom Staffordból, John Youngból… és belőlem állt.

Senki nem látta előre, hogy 1967 ünnepélyesen folytatódik. Júniusban egy frissen kiválasztott asztronauta, Ed Givens, törte össze Volkswagenjét, amikor épp egy buliról tartott hazafelé. Mindössze tizenöt kilométerre volt az otthonától; az út szélén halt meg. Számomra megrázó volt, mivel Ed a Légierőnél az Asztronauta Manőverező Egység fejlesztéséért felelt – ez volt az a hátizsák, ami annyi kellemetlen percet szerzett nekem a Gemini-9 küldetésén. Eddel rengeteg időt töltöttünk el együtt az AMU megvitatásával. Jó srác volt, és fájt az elvesztése. Ismét le kellett porolni az egyenruhámat, és részt venni egy újabb barát temetésén.

Alig telt el négy hónap, amikor C.C. Williams egy új T-38-assal felszállt a Cape-ről. A gép kezelőszervei lefagytak, és egyenesen a floridai mocsárba fúródott. C.C. túl későn katapultált. Az egész űrprogramot megrázta a társaságot kedvelő C.C. elvesztése, aki mindenki haverja volt, és – ahogy valaki egyszer megfogalmazta – makacsul kikérte magának, ha volt olyan, aki nem a barátja. Fiatal felesége, Beth, nem sokkal később megszülte második gyermeküket, első lányuk keresztapja én voltam. Előbb Roger Chaffee elvesztése kavart fel, ezúttal azonban C.C. Williams halála teljesen összetörte a szívem. Belefásultam barátaim elvesztésébe.

Asztronauta-csoportunkból C.C. volt a negyedik halott, és az ötödik áldozat azok közül, akik ebben az egy évben hunytak el. Komarovval együtt hat űrhajóst vesztettünk el 1967 folyamán. Olyan nyomorult egy év volt ez, hogy Barbara képtelen volt megírni a karácsonykor szokásos leveleket barátaink részére. Ez az egész átkozottul szomorú volt.

Némi kikapcsolódást remélve Barbarával az ünnepek alatt egy baráti meghívásnak tettünk eleget: szarvas-vadászatra utaztunk a texasi Llano birtokra. Karácsony másnapján egy kis Cessna-172-essel repültünk oda. Alighogy odaértünk oda, távolsági hívást kaptam nővéremtől, Dee-től.

Apa aznap kórházba került, és röviddel azelőtt halt meg, hogy Dee utolért engem. A birtokon már sötét volt, így mécseseket gyújtottunk a füvön, és visszarepültünk Houstonba. Másnap Chicagoba utaztam, és lelkileg teljesen üresnek éreztem magam, mintha már nem lenne semmim. A repülő aprócska mosdójába vonultam vissza, magamra zártam az ajtót, és megsirattam az apámat. Ez az út is hosszúnak ígérkezett, akárcsak az év eleji, amikor az Apollo-tragédia után Kaliforniából repültem Houstonba.
Apa biztosította számomra, hogy elérhessem sikereim többségét, morális és személyes iránytű volt számomra, és a mai napig eszerint élek. Hűséges volt Anyához, sosem bántotta sem őt, sem Dee-t, sem pedig engem. Tiszteltem, és szerettem őt, de mint annyi apa és fiú esetében megtörténik, nehezen ment, hogy bensőséges viszonyt alakítsunk ki egymással.

Apa évek óta cukorbeteg volt, és bár inzulint szedett, hosszú ideig nem akart változtatni dohányzási és alkoholfogyasztási szokásain. Munkám miatt rendszertelenül látogattam haza, így ezeken így amikor végre haza tudtam menni, Apa egy üveg skót viszkit vett elő, és ragaszkodott ahhoz, hogy igyon egyet egyedüli fiával. Láthatóan rosszul volt tőle, és mindketten tudtuk, hogy ez nem tesz jót az egészségének, de olyan büszke volt arra, hogy asztronauta lettem, hogy úgy éreztem: azzal, ha nem iszom vele, törékeny testéből kiölök minden lelket. Így adta tudomásomra, mennyire számítottam neki. Ő volt az én apám, egy jó ember, és én szerettem őt. Sajnálom, hogy nem élhette meg, hogy lásson engem a Holdon sétálni, szeretem azt hinni, hogy tudja: eljutottam oda, és gondoltam rá, amíg ott voltam.

A repülősök különleges fajta, és mi úgy hisszük, hogy a halál nem irányíthatja az életet. Egyszer a jó öreg Gus Grissom dühösen kifakadt: „Azt akarjuk, hogy az emberek fogadják el, ha meghalunk. Reméljük, nem fogja hátráltatni az űrprogramot, ha történik velünk valami. Az űr meghódítása olyan cél, amiért megéri az életünket is kockáztatni”.
Egy generációval azelőtt, hogy Gus egyáltalán szkafandert viselt volna, a tizennyolc éves John Giellespie Magee, Jr. a Királyi Kanadai Légierő pilótájának állt, hogy harcoljon a II. világháborúban, és egy légi harcban halt meg. Egyszer egészen 9150 méteres magasságba repült, és ihletet merített, hogy leírja egy versben, ami a pilóták himnusza lett. 1967 végén előkotortam, hogy erőt merítsek belőle, és felszítsam a hitemet."

A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.20131028005424-indiegogomanuacast2_header_575px.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://pulispace.blog.hu/api/trackback/id/tr195649018

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása