A hatvanas évek elején előfordult, hogy az űrhajó kezelőszervei a gyári összeszerelés közben kissé összekuszálódtak. Amikor Gus Grissom először kipróbálta űrhajóját, az balra fordult, amikor jobbra kellett volna. Ez már egy autó esetében is gáz.

Az űrhajózásban Virgil "Gus" Grissom neve kábé olyan, mint Gilles Villeneuve-é a Forma-1-ben. Grissom az Apollo-program „időmérő futamán”, egy gyakorlat közben halt meg két társával együtt. Gus volt a második amerikai űrhajós, őt követte John Glenn, aki első amerikaiként kerülte meg a Földet. Ebből adódóan Gus is „csak” űrugrást hajtott végre elődjéhez - Alan Shepardhez - hasonlóan, utóbbiról a korábbi posztokban bőségesen olvashattok.
Grissom azonban kis híján már első űrutazásába belehalt, ironikus módon pont a landolást követően: a malőr során kabinja elsüllyedt az Atlanti-óceánban. Bár évtizedekkel később a felszínre hozták, ezt ő már nem érhette meg. Koreát is megjárt vadászpilótaként óriási traumát okozott neki űrhajójának elvesztése.

Most kezdődő sorozatunkban elmondja, mi történt vele ezen az ominózus küldetésen. Gus ugyanis leírta a Mercury-programban szerzett tapasztalatait, ahogy ezt a másik hat, a projektben résztvevő asztronauta is tette. Ő azonban még a Mercury-t követő Gemini-programról is írt egy könyvet, és nem kétséges: minden bizonnyal az Apollokról is írt volna – ez azonban már nem jött össze. Gust – akárcsak a Villeneuve-öt – napjainkban is nagyon sokan szeretik, igazi kultusza van. Maximalista volt, és nagy mókamester, aki attól sem riadt vissza, hogy „beszóljon” a NASA illetékeseinek. Sokak szerint ő volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra.

"Az MR-4 – ez volt a hívójelem is – indítása előtti utolsó hetekben, napokban jól éreztem magam. Folyamatosan újabb és újabb problémákra bukkantunk, ahogy erre egyébként számítottunk is. A korszerű megoldások miatt azonban ezekből nem volt sok, és a szimulátoros gyakorlatokkal is nagyon jól álltunk. Aggódtam. Legszívesebben már másnap elindultam volna, és kezdtem elveszíteni a türelmem, amikor időről-időre valamelyik technikus egy-egy újabb módosítással rukkolt elő. Nagy csúszást okozott volna, ha belemegyünk a változtatásokba. Egyetlen félelmem az volt, hogy történik valami, ami meghiúsítja a repülésemet. Így aztán felhagytam a vízisíeléssel, és a szokásosnál jóval körültekintőbben vezettem.
A nekem szánt 11. számú kabinnal januárban találkoztam először a McDonnell St. Louis-i gyárában, mintegy fél évvel a repülés tervezett ideje előtt. A kabin március 7-én érkezett meg Cape-re, az S Hangárba, ahol aztán 136 nap múlva esedékes startjára készítettük elő. Sok dolgunk volt, de Al Shepard repüléséig nem tudtam érdemben foglalkozni az űrhajómmal. Ezzel mindannyian így voltunk: úgy készültünk Al útjára, mintha legalábbis mi mentünk volna helyette, és sülve-főve együtt voltunk, amíg el nem indult: vele voltam, amikor beöltözött, én kísértem ki az indítóálláshoz is.

Útját követően aztán nekiláttam saját gondjaim megoldásának, és annyi időt töltöttem a kabinom közelében, amennyit csak bírtam. Én már panorámaablakon át nézhettem a világot, ami egyben azt is jelentette, hogy a vizuális tájékozódásból további órákat kellett vennem. Új szerkentyűkkel gazdagodott a kézi vezérlés, az enyémmel ugyanis nem csak a kabin helyzetét lehetett irányítani, hanem azt is, hogy milyen intenzitással korrigálják pozíciómat a fúvókák. Ehhez azonban további gyakorlásra volt szükség. A Deke Slayton által korábban írt kabinajtót megkaptam, ez elődjénél könnyebb volt, és hetven robbanóretesz tartotta a helyén.

Végül úgy felpörögtek az események, hogy kiderült: a repülésig nem végzek teendőimmel. Szerettem volna még többet gyakorolni az ALFA-tréneren, amiről már korábban írtam: ez az amiben a hátadon fekszel, hogy a föld és a horizont segítségével gyakorolhasd a manőverezést. Összesen 36 küldetést csináltam végig az ALFA-ban, de úgy éreztem, hogy több tréningnek is hasznát vettem volna – különös tekintettel az új ablakra; a tájékozódást jobban is be lehetett volna gyakorolni.

Azonban csak egyetlen ALFA-trénerünk volt, és az is a Langley-i központunkban állt. Ahogy belevetettem magam a munkába Cape-en, a többi gyakorlatra már esélyem nem volt eljutni Langleybe. Úgy érzem – most, hogy túl vagyok a küldetésen – hogy a tengeri mentést többet is gyakorolhattam volna. Utólag persze könnyű okosnak lenni. Abban a pillanatban megfelelően felkészültnek éreztem magamat.
 
Nagyon hasznosnak bizonyult a centrifugában eltöltött időm. 15 különböző küldetést csináltam végig a „Kerékkel” - ezek során a rám váró repülés sajátosságait szimuláltuk. Ez kiválóan felkészített arra az érzésre, ami majd a repülés során ér.
100 rendkívül hasznos órát töltöttem el szituációs gyakorlatokkal: újra és újra minden elképzelhető kombinációban elpróbáltam a műszerfalon lévő gombok, kapcsolók nyomogatását, a kezelőkar mozgatását, valamint a vészhelyzeti forgatókönyvet, amit akkor kellett volna használnom, ha a repülés során bajba kerülök.

Mielőtt még teljesen belefeledkeztem volna a tréning finisébe, időm javarészét a kabinra fordítottam. Elértem, hogy részt vehessek a McDonnell St. Louis-i gyárában megtartott termelési értekezleteken, így valamennyire én is felügyeltem a mérnöki munkát, és kedvemre aggódhattam: vajon az alvállalkozóktól időben megérkeznek-e az űrhajó legfontosabb elemei, és végzünk-e az összeszereléssel. Úgy ítéltem meg, hogy jót tesz a mérnököknek és az űrhajómat építő munkásoknak, ha találkoznak a pilótával is, akinek majd ezzel kell repülnie. Azt reméltem, ha látják, mennyire fontos nekem ez az egész, talán kicsit körültekintőbben végzik munkájukat, és jobban odafigyelnek a határidőre, .

Még egészen az elején ki kellett javítanunk egy nagyon fontos dolgot a kapszulán. A kezelőszervek némiképp összekuszálódtak a gyári összeszerelés közben, és amikor először kipróbáltam őket, az űrhajó balra fordult, amikor jobbra kellett volna. Ilyesmi még egy autó gyártása esetén sem történhet meg. De a hibát gyorsan kiküszöbölték. Volt még egy problémánk, amit azonban sosem javítottunk ki. A kabin helyzetét irányító kezelőkarok nem álltak vissza középállásba egy-egy ilyen legyezőszerű elfordulást követően. Ezt tehát nekem kellett korrigálnom. Amíg időben tudok az űrhajó ezen sajátosságáról, belekalkulálom, és így nem okozhat gondot. Meg lehet szokni." (Folyt.köv.)

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.