Ha egy űrhajó az űrben hosszú ideig azonos helyzetben marad, akkor a napos oldalán felforr a folyadék, a másikon viszont megfagy. Az Apollo-programban ezt a problémát is meg kellett oldani, de szakértőkből nem volt hiány: Aldrin, a második ember a Holdon, a pályán keringő űreszközök randevújából írta doktori disszertációját, de az Apollo-asztronauták között atommérnök is akadt. Erről is beszámol könyvében Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"„Ez az ostoba ötlet, ez a Holdra lövöldözés csak egy újabb példa arra, hogy milyen szélsőségekre ragadhatja el az egysíkúan gondolkodó tudósokat a szakosodás helytelen gyakorlata.”
-    Részlet Bickerton professzor a Brit Szövetség a Tudomány Fejlődéséért rendezvényén 1926-ban elmondott beszédéből

Apránként mind a tizennégyen kezdtünk közel kerülni ahhoz, hogy igazi asztronauta váljon belőlünk. A következő lépésben már minket is befognak, így ezzel ténylegesen kivehetjük részünket a csapat munkájából, és többé nem pusztán iskolapadban görnyedő, vagy terepgyakorlatokon résztvevő diákok leszünk.
Ekkor még a Gemini- és az Apollo-program egyaránt képlékeny fázisban volt, és még épp időben voltunk ahhoz, hogy át lehessen tervezni dolgokat a potenciális legénység véleményének figyelembe vételével. Közülünk sokan - berepülő pilótaként - végigkísértük az új gépeket a tervezőasztaltól megszületésükig, így remélhetően tudásunkat hasznosítani tudjuk ezen az új területen is. Kritikus szemmel megnézzük az elméleti szakemberek ötleteit, hogy aztán azok erősségeire és buktatóira felhívjuk a figyelmet. Legalábbis ez volt az elmélet, és szerintem a gyakorlatban is jól működött.

Az első lépés épp a „szakosodás helytelen gyakorlatának” megteremtése volt, ennek során a feladatokat felosztottuk egymás között: felszeleteltük a technológiai tortát. Mindenki kapott egy szeletet, amin aztán elrágódhatott. Al Shepard egyesével elbeszélgetett velünk arról, hogy szerintünk mely szakterületekhez értünk a leginkább.
Akkor jeleztem, hogy kedvem lenne a szkafander - közismertebb nevén az űrruha – kifejlesztésén dolgozni. Kissé hezitáltam, mielőtt döntöttem volna. Nyilvánvaló volt, hogy nem ez a torta legnagyobb szelete: nem volt olyan átütő fontosságú, mint mondjuk a fülke tervezése, vagy mint az irányítás és a navigáció kérdése. Épp ezért attól tartottam, hogy könnyen átugorják majd a nevemet az első küldetések legénységének összeállításakor. Másrészről viszont a könnyű, rugalmas, praktikus ruha megtervezése érdekes kihívásnak ígérkezett, amiben a precíz tervezőmunka árnyalatnyi anatómiával és antropológiával, valamint jóval több fekete mágiával keveredik. Ezen kívül úgy éreztem – kelletlenül, vagy örömmel, nem is tudom – hogy képzettségem és képességeim elmaradnak a többiekétől az olyan területeken, amikhez nagyon komoly matematikai ismeretek szükségeltettek. Az irányítás és navigáció megértéséhez nagyon bele kell ásnia az embernek magát a matematikai alapjaiba, a számtenger pedig olyan gyanús teremtmények frekventált élőhelye volt, amilyen a vektor és a tenzor. (A tenzor meghatározása röviden: „A vektorhoz hasonlóan ábrázolható egy választott koordináta-rendszerben számok mátrixaként, de független a választott vonatkoztatási rendszertől”. Hát, erről beszélek.)
Emiatt aztán elégedetten vettem tudomásul Al emlékeztetőjét, amiben feladatainkat ismertette:

Buzz Aldrin – küldetés tervezés
Bil Anders – ECS, sugár- és hővédelem
Charlie Bassett – kiképzés és szimulátorok, kézikönyvek
Al Bean – mentéshez szükséges rendszerek
Gene Cernan – űrhajó hajtás és Agena
Roger Chaffee – kommunikáció, DSIF
Mike Collins – szkafander és EVA
Walt Cunningham – elektromos berendezések, repüléssel nem összefüggő kísérletek
Donn Eisele – helyzet- és mozgásszabályozás (attitude and translation controls)
Ted Freeman – gyorsítórakéták
Dick Gordon – fülke összeszerelés
Rusty Schweickart – későbbi küldetések, repülés során végrehajtott kísérletek
Dave Scott – irányítás és navigáció
C.C. Wiliams – körzeti/területi műveletek és a legénység biztonsága [A Hold sosincs jó helyen: itt éppen az Apollo 10 legénysége igazítja a helyére egy fotózás erejéig.]

Egy hold, tizennégy részre osztva. Miért épp ez a tizennégy ember, és mit jelentenek a fogalmak magyarul? Hova tűntek az öreg rókák? Hátulról kezdem: Glenn otthagyta az űrprogramot, Carpenter ugyan még nem, de vízalatti projekteken dolgozott a Haditengerészetnél. A Gemini 3 és 4 legénységét már kiválasztották, és minden időt a repüléseikre való felkészüléssel töltöttek: Grissom és Young a 3-asra készült, Schirra és Stafford adta a tartaléklegénységet, McDivitt és White a 4-esre volt beosztva, az ő beugrólegénységük Borman és Lovell volt. Cooper és Conrad esetében még kérdéses volt, hogy ők repülik-e a Gemini 5-öst, így az „új fiúk” közül nyolcunk munkáját felügyelték, továbbá az Apollo parancsnoki egységének és holdkompjának fejlesztését követték figyelemmel. Armstrong és See volt a Gemini 5 tartaléklegénysége, ők tartották szemmel a másik hat újoncot, ezen kívül kompletten hozzájuk tartozott az asztronauták mindennapi teendőinek és kiképzésének felügyelete. Al Shepard volt a főnökünk, az asztronauta iroda vezetője, aki száz másik emberrel egyetemben Deke Slaytonnak, az Emberes Űrhajó Központ Repülésműveleti igazgatóhelyettesének jelentett. És ezzel teljes a harmincas létszám.
Most pedig a kifejtős rész következik:

Buzz Aldrin – küldetéstervezés
Számtalan értekezleten vesz részt az MSC-nél: megpróbálja meghatározni, hány repülés szükséges ahhoz, hogy végül eljussunk a holdra, és ezeket miként lehetne a leghatékonyabban szervezni. Az űrrandevú problematikája volt valószínűleg a legnagyobb kihívás a legénység szempontjából, és nagyjából végtelen lehetőség kínálkozott arra, hogyan találkozzon két űreszköz egymással Föld, illetve hold körüli pályán. Az „elfogó” vajon felülről vagy alulról közelítsen, vakító napsütésben, vagy koromsötétben, nagy sebességgel előzzön esetleg nagyon lassan? Ezek nem filozofikus kérdések, hanem nagyon is gyakorlatiasak, és a rájuk adott válaszok határozzák meg, mennyi a manőver üzemanyag-szükséglete, vagy melyik matematikai képlettel lehet a siker valószínűségét kiszámolni. Mivel a Gemini program egyik fő feladata volt a randevú kérdésének körüljárása volt, amit aztán a későbbi, Apollo-s küldetések során is alkalmazni lehet majd. Buzz feladatköre nagyon tág volt, munkájához mindkét program aprólékos ismeretére volt szükség. Az űrrandevún kívül a küldetésirányítók felügyelték a repülés szinte minden aspektusát, és nagy hangsúlyt fektettek a tudományos, illetve orvosi célú kísérletekre, így például arra, hogy miként osszák szét azokat az egyes küldetések között. Általánosságban a kísérleteket megtervező emberek mindenhez laboratórium környezetet akartak teremteni, és nem sokat törődtek a legénység időbeosztásával, illetve kevéssé akarták megérteni az új környezet adta korlátokat. A küldetéstervezők dolga volt lefarigcsálni a kísérleteket teljesíthető mértékűre, és a legmegfelelőbb küldetésre bezsúfolni az oda illőket. Buzz sokat profitál tanulmányaiból, hiszen pályára állított űreszközök randevúja volt doktori disszertációjának témája is.

Bill Anders – ECS, sugár- és hővédelem
Az ECS az életfenntartó rendszerek összefoglaló neve, ez a vízvezetékszerelők álma. Csövek, tartályok, szelepek, csatlakozók, kapcsolók, szűrők, ütők, ventilátorok, érzékelők zavarbaejtő kínálata ez, a részletekben szinte elveszett a lényeg, az elsődleges cél: 100 százalék oxigén biztosítása 0,3 Bar nyomáson (hogy a testnedvek ne forrjanak fel a világűr vákuumában.) A hőmérsékletet és a páratartalmat is szabályozni kell, hogy a legénység ne csak levegőt kapjon, hanem kényelmesen eléldegéljen tizennégy napig, vagy amíg odafenn tartózkodik.

A rendszernek a kilélegzett szén-dioxiddal is meg kellett birkóznia, továbbá az ívóvíz tárolása és előállítása is feladata volt. Míg az ECS felelt az űrhajón belüli környezetért, és megtervezése komoly gondot okozott, addig a sugárzás- és hővédelem a kívülről érkező hatásokra utal, és kevésbé köthető egy-egy konkrét berendezéshez: inkább a használat tűréshatárait írja le. Az Apollo parancsnoki és műszaki egységénél (CSM) számos ilyen korlátozás vonatkozott a hőmérsékletre. Ez alatt azt értem, hogyha a CSM az űrben hosszú ideig azonos helyzetben marad, akkor a napsütötte oldala túlmelegszik, míg a Nappal ellentétes, árnyékos oldala túl hideg lesz. Emiatt aztán a folyadékok elkezdenek felforrni, vagy megfagyni attól függően, hogy melyik oldalon vannak, és mindenféle csúnya dolgok történhetnek. A repülés szempontjából tarthatatlan korlátozásokat a szerkezet újratervezésével lehet kiküszöbölni, más esetben egyértelműen meg kell határozni a peremfeltételeket. Ezeket aztán a küldetéstervezők tudomására kell hozni, akik a probléma elkerülésére különböző eljárásokat dolgoznak ki: olyan módszereket, amik alkalmazásával megelőzhető a probléma jelentkezése, és amiket aztán majd minden egyes repülési tervbe beépítenek. Hasonlóképp a Föld körül húzódó Van Allen övek és a napkitörés kockázata is alapos megfontolást és tervezést igényelt, elkerülendő, hogy a legénységet túl nagy dózisú radioaktív sugárzás érje. De mi számít „túl nagynak”, és mi az elfogadható, bevállalható mértékű sugárzás? Bill Anders a mi érdekeinket képviselte ezekben a kérdésekben. Atommérnöki diplomája lévén ennél testreszabottabb feladatot nem is kaphatott volna."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az ún. Lyukas héten az asztronauták közül valaki mindig végighaknizta azokat a helyeket, ahova meghívták őket, és amiket a NASA is jóváhagyott. Így mindegyikükre sor került. A többi között megtanulták, hogy fölösleges az általuk elmondott beszéd tartalma miatt aggódni. Úgysem számít. Erről is beszámol könyvében Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az egyes számú szabály az utazással függ össze: a lehető legkésőbb érkezz, és a lehető legkorábban távozz. Mivel nincs kinyomtatott forgatókönyv, ottléted alatt folyamatosan ugráltatnak majd. „A fogadásra menet beugorhatnánk a kórházba is, egy perc az egész.” Erre nem mondhatsz nemet. Persze, a vendégszállásra éjfél körül tántorogtam vissza hullafáradtan, hiszen még tizenöt órát voltam talpon azután, hogy barátságosan köszöntött a vendéglátó és másik harminc haverja, akik gyorsan rákaptak a dolog ízére. „Meglepetés buli! Arra gondoltunk, hogy a nap végén talán szeretne pihenni, és találkozni néhányukkal…” Ha másnap füttyentenek egyet, és már nem olyan lelkesen ugrasz, nem értik, mi van veled: miért nem áradozol a munkáról, miért nem örülsz annak, hogy asztronauta lehetsz, és miért is nem terjeszted teli szájjal az igét.
A kettes számú szabály értelmében nem szabad az általad tartott beszédek tartalma miatt aggódni, úgysem számít. Ez különösen akkor igaz, amikor nyilvános fórumokon a sajtó előtt kell beszélni. Mindig attól tartottam, főleg az elején, hogy lelepleződik sekélyes szaktudásom. „Collins asztronauta, három tizedes pontossággal megmondaná, milyen pályahibára számítanak?” – teszik majd fel a kérdést jó hangosan.  „Elnézést kérek, uram, nem tudom” – így a válasz vékonyka egérhangon. Ez a kifordított Münchausen báró szerep persze nevetséges – a srácok ugyanis azt a kevés információt akarják megkapni, amennyitől még mindketten jól érzitek magatokat, ha pedig rosszul idézik, amit mondtál - na bumm: ki olvassa egyáltalán a Napi Döbbenet legfrissebb számát Világvége Külsőn?
A hármas számú szabály pedig ez: ne veszítsd el az önuralmad. Mérges voltam, mert össze-vissza rángattak, vagy mert egy hölgy tizennégy autogramot akart kérni, és ennek érdekében egy kissrác elé tolakodott, aki vele ellentétben türelmesen várt a sorára. Dühös voltam akkor is, amikor úgy éreztem, hogy egyre jobban kicsúszunk az időből. Nyugi. Kívülállóként kell tekinteni a dolgokra. Segít, ha Omar Khayyam kedvenc négysorosait ismételgeted magadban: "Fut a toll a papíron…"

Hitessük el magunkkal, hogy nem egy túlzsúfolt bálterem parkettjén álldogálunk, hanem a csilláron lengünk méltóságteljesen előre-hátra, és így szemléljük az alattunk játszódó bizarr jelenetet, amin – szinte kívülállóként – jól elszórakozunk. Nem mondanám, hogy minden esetben teljes sikerrel alkalmaztam ezt a harmadik, és egyben utolsó szabályt. Ha viszont összejön, akkor úgy tűnik, mintha az idő is gyorsabban telne, és nem fárasztanának le annyira ezek a megpróbáltatások.

A helyzet az, hogy egyszerűen ódzkodom a PR-munkától, és a világon semmi értelme nincs tettetni ennek az ellenkezőjét. Nagyon nehezemre esett megértetni ezt az emberekkel, különösen azt volt nehéz elmagyarázni, hogy miért is nem akarok szónokolni a rendezvényeken – ilyesmit ma már rendszeresen teszek, és megy már a NASA segítsége nélkül is.

Mindössze annyiról van szó, hogy az egész nem egyenlő a részek összegével. Ha egyesével átnyálazzuk az asztronautákat rendezvényekre invitáló kérelmeket, akár még indokoltnak is tűnhetnek. Amikor azonban számolatlanul árasztanak el minket, azzal olyan életmódot kényszerítenek ránk, ami tarthatatlan, legalábbis, számomra annak tűnt. Ennek ellenére legkevésbé sem okozott számomra örömet a felkérések elutasítása, és ebben a bűntudat is közrejátszott. Mégpedig több okból.
Először is, nyilvánvalóan nem mindenki értett egyet azzal, hogy az adófizetők dollárjait űrkutatásra kell fordítani. A NASA-t gyakran érte az a vád, hogy silány munkát végzett, hiszen képtelen volt a nyilvánosság számára „eladni” az űrprogramot. Most már nem értek egyet ezzel, bár ki tudja? – lehet, hogy igaz. Persze, nem tudom objektívan megítélni, milyen lehetett volna a közvélemény támogatása, és hogyan kellett volna „eladni” a dolgokat a nyilvánosság számára.
Talán többet kellene foglalkoznom a PR rám eső részével, és kiállni a kutatás, a világűr felfedezésének folytatása mellett, pláne, ha már egyszer úgyis ezt vallom. Másrészt, bűntudatom volt amiatt is, hogy legtöbbször nagyon negatívan álltam hozzá a dolgokhoz. Az első "lyukas hetem" óta azonban már évek teltek el…. Talán nekem is segít más megközelítésből látni a dolgokat, ha felelevenítem ezen a felejthetetlen héten történt egyik esetet.

Volt egy meghívó, aminek írója azt állította, hogy  tízezer (számolja meg, aki akarja) cserkészt felsorakoztat maga előtt, és, hogy a résztvevők három állam területéről gyűlnek majd össze egy közép-nyugati város zöldövezetében. Természetesen, a dzsembori elképzelhetetlen lenne egy asztronauta jelenléte nélkül, különösen egy űrt megjárt veterán nélkül.
A NASA központi illetékeseit letaglózták a számok. Mivel a cserkészek a választókor alatti lakosság legnagyobb szegmensét alkotják, az Ohio-beli Shaker Heights egyenesen kihagyhatatlannak tűnt, és felkerült a lyukas héten felkeresendő helyek listájára. Kevéssé befolyásolta döntésüket az a tény, hogy ezen a héten épp én voltam a soros – én, aki nemhogy az űrben nem jártam még , de cserkészjelvényem sem volt soha: valószínűleg az egyetlen asztronauta voltam, akinek az életéből kimaradt a cserkészet.

Épp aznap volt a születésnapom, és őszintén szólva nem terveztem, hogy harmincnégy évesen felcsapok cserkésznek. Vegyes érzelmekkel érkeztem hát a megadott helyszínre, a megadott időben. Itt egy bevásárlóközpont fogadott, fedett sétálóutcával, és egy köralakú emelvénnyel, amin kötelességtudóan el is foglaltam a számomra kijelölt helyet. Nemhogy tízezren, de még csak ezren sem voltak. Jó, ha talán tíz cserkész lézengett körülöttem. Dagadt a mellük a büszkeségtől, amikor rövid időközökre magukra vonták az ide tévedt kíváncsi látogatók, szombati reggeli akciókat kereső bevásárlók figyelmét. Voltak ugyanis arra utaló jelek, hogy itt készül valami. Ilyesmikre gondolok: ASZTRONAUTA-VENDÉG, meg: BESZÉDET MOND. Egyre nagyobb gombóccal a torkomban rájöttem, hogy ez bizony én vagyok. Mielőtt azonban szóhoz juthattam volna, végig kellett hallgatni A Bevezetőt, aminek nyilvánvalónak hosszabbnak kell lennie az utána következő beszédnél. A helyzet egy William Jennings Bryan történetet juttatott eszembe. A híres szónok felkeresett egyszer egy kisgazdaságot, ahol a vendéget a helyi politikus mutatta be. Utóbbi a nagy és szokatlan látványosság reményében összegyűlt tömeg láttán apait-anyait beleadott a beszédébe. A fellengzős szónoklat végén azért Bryan is szóhoz jutott.
A rendezvény után két öreg farmer értékelte a helyzetet. „Pazar volt, nemde?” - "Ja, és a fickó, aki utána beszélt, még az is egész tűrhető volt."
Az én szónokom monoton hangon mutatott be engem, szövegét rendszeres időközönként fülsértő sípolás szakította félbe, valahányszor begerjedt az erősítés. Eközben éreztem, hogy valaki kitartóan rángatja a nadrágom szárát. Nem akartam fejbe rúgni egyetlen cserkészt sem, de nem is szerettem volna megbántani a szónokot azzal, hogy hátat fordítok neki, épp amikor kezd belejönni. Így hát a rángatást igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Hasztalan – a nadrágszáramat rángató cserkészről ugyanis kisvártatva kiderült, hogy hangja is van, ráadásul elég mély: "Psszt, haver! PSSZT!" Végül hátrafordultam. „Figyi, haver, az igazi asztronauták közül nem jön el senki?”"

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Ha rajta múlik, asztronauta-dublőröket alkalmazott volna Michael Collins, az Apollo 11 asztronautája. Nem szerette a PR-eseket. Erről is beszámol könyvében Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Houstonba visszatérve, mind a tizennégyen újra felvettük a ritmust a hivatalos hangvételű órák és az informális beszélgetések közepette; igazi „oldtimerekkel” jártunk össze - nem kizárólag csak asztronauta, hanem mérnök, menedzser és repülésirányító oldtimerekkel is. A Grand Canyonban, a dzsungelben és a sivatagban megtapasztalt mókázások ellenére tudtuk, hogy terepgyakorlat és túlélőtábor nélkül is minden különösebb probléma nélkül elrepülhetnénk a holdra, azonban Houston masszív tudományos háttere nélkül biztosan nem. Elég intelligensek voltunk ahhoz, hogy ezt felismerjük. Ennek megfelelően sokat túlóráztunk – többet, mint amennyit egy feleség elfogadhatónak tartana -, hogy elegendő tudást szívjunk magunkba. Hiszen eljöhet az idő, amikor csak magunkra számíthatunk.

A NASA-t elárasztják (vagy legalábbis elárasztották) az olyan megkeresések, amikor asztronauták kiközvetítését kérték egy-egy nyilvános esemény alkalmából. Nyilván létezett valamilyen irányelv, ami alapján eldöntötték, hogy melyik igényt teljesítik, és melyiket utasítják udvariasan vissza. Deke Slayton szavaival élve: „Semmi nem alkalmasabb a gyűlöletkeltésre mint az, ha egy asztronauta a Kereskedelmi Kamara vagy a Rotary Club vacsorája helyett inkább a Mucsaröcsögei Központi Vadliba Klubot részesíti előnyben - pláne, ha a helyi képviselő meghívását előzőleg hivatalosan visszautasították. Az eredmény ez: Egyetlen asztronauta sem dönthet saját hatáskörben a meghívások elfogadásáról, vagy a nyilvános szerepléseiről, anélkül, hogy engedélyt ne kért volna erre. Ha tanácstalan vagy, hívd ezt és ezt a számot.”

A beérkezett igénylések végigfutottak a NASA washingtoni központján, ahol a PR-esek (gondolom ők voltak) a kérelmező politikai súlya, kitartása, a rendezvényen résztvevők összetétele stb. alapján mérlegelték azokat, majd csinos pakkokat állítottak össze belőlük. Ezeket aztán a földrajzi és időkorlátok figyelembe vételével úgy rendszerezték, hogy egy asztronauta egy hét alatt képes legyen végigjárni a számára kiszemelt helyszíneket. Ez a haknizás a bensőséges „Lyukas hét” elnevezést kapta, ami létezését Al Shepard egyik obszcén viccének köszönhette. Valahogy mindig sikerült kimagyarázni, ha az emberek a furcsa fogalom mögöttes tartalma iránt érdeklődtek.

Mondanom sem kell, hogy mindenki John Glennt vagy valamelyik világűrt megjárt asztronautát akarta vendégül látni. Azidőtájt, amikor ezekben a haknizásokban kezdtem én magam is érintetté válni, hat veteránból és huszonnégy újoncból állt az űrhajós felhozatal. Így sanszos volt, hogy olyasvalaki tesz majd eleget a meghívásoknak, akiről a kérvényezők még soha az életben nem hallottak (Mit mond, milyen Mike?). Cserébe Mitmondmilyen Mikenak egy rakás olyan helyszínre kellett elutaznia, amik létezéséről soha életében nem hallott.
Az oroszoknál bevett szisztéma szerintem jobb, mivel náluk csak űrrepülés után lehet valakiből kozmonauta, és a "novíciusok" személyét egészen addig homály borítja. Legalábbis, nekem ezt mesélték.

De még ennél is van jobb ötletem: minden asztronautának lenne egy dublőre, aki felettese űrrepülésének közeledtével szintén kiképzésben részesülne. Miközben a tényleges legénység centrifugákban hánykolódik, PR-dublőrjeik naphosszat gyakorolnák, hogyan kell puhán és erőtlenül kezet fogni. Megtanulnának gyorsan és hitelesen autogramot adni, széles mozdulatokkal gesztikulálni, és hajlandóak lennének megenni a tejszínes csirkét borsókörettel – akár naponta háromszor is. A legjobb persze az lenne, ha betétszövegeket magolnának be arról, hogy milyen odafenn, majd ezeket a hallgatóság igényeinek megfelelően elő is adnák. A keleti part nagyvárosaiban például ezt mondanák: „Egyszerűen képtelen vagyok szavakba önteni milyen rettenetes boldogsággal tölt el, hogy eme helyen lehetek”. A kontinens belsejében pedig ezt: „Na, emberek, amondó vagyok, hogy…” stb. A repülés után pedig a tényleges személyzet elmenne nyaralni, míg dublőreik azonnal munkához látnának a következő egy hét, egy év vagy akár egy évtized erejéig – ameddig csak szükséges.
 
Sajnos, az előbbi, segítő szándékú javaslataimból sosem lett semmi, így aztán a Houstonban töltött közel egy év után elégségesnek találtattunk arra, hogy a NASA-t képviseljük. Nevünk felkerült a potenciális áldozatok listájára. Ez alól csak azok kaptak felmentést, akik épp egy konkrét repülésre készültek, így aztán ezen üdvös állapot mielőbbi elérése a legnagyobb ösztönző volt nekünk, újoncoknak. Miért akar a Holdra menni, Collins? Ha nem oda megyek, akkor megszívom a lyukat, azért.
És ha már a lyukban vagyunk, vannak hasznos szabályok, amik eligazíthatnak szorult helyzetünkben, bár kétségkívül nem sok van belőlük."

Bruttó három nap alatt két történelmi jelentőségű eseményre is sor kerül az űrben, az egyiket TV-n és rádión is figyelemmel kísérhetjük, a másikat csak rádión. Utóbbi lesz előbb. Sikerült mindenkit összezavarni?

Kezdjük azzal, ami a csapból is folyik: magyar idő szerint augusztus 6-án reggel fél nyolc körül landol a Curiosity a Marson. New Yorkban a Times Square-en egész biztosan élőben közvetítenék a légkörbelépést is, ez azonban most nem lehetséges, mivel képek helyett legfeljebb telemetriai adatokat közvetít a Mars körül egy évtizede keringő Odyssey-műhold; nemrég még ez is kétségesnek látszott. A NASA érthető okokból minél gyorsabban szeretne részleteket megtudni a tavaly novemberben útnak indított 2,5 milliárd dollár - és közvetve a saját - sorsáról. A "hét perc rettegés" - a NASA így aposztrofálja a marsjáró légkörbelépésétől a landolásig szükséges időt - kimeneteléről az első bitek a leszállást követő cirka negyedóra múlva érkeznek meg a Földre fénysebességgel - igen: a Mars ilyen messze van tőlünk. Ezért aztán a Times Square-en jobb híján a fejüket vakaró küldetésirányítók mimikai izmainak torzulásait lehet majd az óriás kivetítőn nagyfelbontásban - és élőben - megfigyelni. Ha beégés lesz, az minden bizonnyal szélesvásznú lesz. (Mi mindenesetre a Curiosity sikerének drukkolunk.)

A másik reményteli eseményről már kevesebbet hallani. A Joe Show olyan, mintha a Nemzetközi Űrállomás megpróbálná visszalopni a show-t a Curiosity-től, és ez most szó szerint értendő. Pénteken első alkalommal szolgáltat zenét a Föld körül keringő Nemzetközi Űrállomás, Joe Acaba asztronauta ekkor engedi szabadjára a benne szunnyadó DJ-t egy kétórás zenei blokk erejéig.

A műsort a NASA internetes rádióállomása, a Third Rock Radio közvetíti majd a földlakók számára. Joe Acaba a hetvenes években indított, jelenleg épp a naprendszer határán billegő Voyager űrszondákon a földönkívüliek megtévesztésére elhelyezett aranylemez zenei tartalmából válogat. Ezen kívül az űrsiklók ébresztőzenéiből is kóstolót kapunk. Mindkettő kifejtős.

A Voyager-1 és a Voyager-2 fedélzetén is megtalálható egy-egy példány abból az aranyból készült hanglemezből, amin az emberiség kultúráját próbálták összefoglalni. Acaba 27 felvétel közül válogathat, az elkövetők között klasszikus és népzenei irányultságúak egyaránt vannak. És igen: Mick Jagger "Satisfaction" című slágere nincs köztük. Mi a Varázsfuvolára tippelünk, de lehet, hogy Beethoven is becsúszik. A Voyagerek "aranylemezei" egyben a földi viszonyokat is hűen reprezentálják, mivel tartalmukat ősi szokás szerint cenzúrázták. Így történhetett, hogy a férfi és a női testet az elsődleges nemi jellegek nélkül tekinthetik meg az érdeklődő földönkívüliek - kábé olyan részletességgel, ahogy azt a mosdók piktogramjain láthatjuk. Erről a vizuális élményről azonban valószínűleg kénytelenek leszünk lemondani - mint jeleztük, csak rádióközvetítésról van szó.

Az űrsiklók legénységének ébresztésére használt dalokkal már egy komplett rádióadót is meg lehetne alapozni. Bár az űrsikló-küldetések számozása nem könnyen átlátható, az utolsó űrsikló-repülésre egy éve került sor, ez a 135. volt (STS-135). Mivel az űrsiklók átlagosan közel 10 napot töltöttek a világűrben - ebben a pár napostól a több mint két hetes küldetésekig minden benne van -, küldetésenként átlag tízszer kellett az asztronautákat ébreszteni. Ez már elég jelentékeny mennyiségű zene ahhoz, hogy ne kelljen aggódnunk: Acabának lesz miből szemezgetnie.

A zenei ébresztések során a számokból mintegy kétperces részleteket játszottak be az űrhajósoknak. Persze, a Mercury- és Gemini-programban is volt, amikor a földi irányítás zenével szórakoztatta az asztronautákat, de csak az Apollo 10 útján vált szokássá a zenei ébresztés. Ennek rögtön ellentmond, hogy az Apollo 11 utasai földi hírekre és a sportrovatra ébredtek. A Holdon viszont csak az Apollo 15 küldetésétől kezdve volt jelentősége az ébresztőnek, egészen addig ugyanis az űrhajósok a szomszédos égitesten képtelenek voltak elaludni.

Joe Acaba magyar idő szerint 2012. augusztus 3-án (pénteken) 22 órakor bontakozik ki DJ minőségében, két órás adását itt lehet majd hallgatni, az űrzenei blokkban elhangzó számokra a pdf-fájl 11. oldalától kezdve lehet tippelgetni.

Bréking: A soproni Széchenyi István Gimnázium leendő mérnökei és programozói továbbjutottak a MoonBots verseny első fordulójából. Csapatvezetőjük Deák Márton, aki egyben a Puli egyik kiváló geográfusa. Gratulálunk nekik! Két esszét és egy videót kellett készíteniük július 18-ig. Az egyik esszét arról kellett írni, milyennek képzelik az általuk - továbbjutás esetén - megépítendő holdtájat, és miből építenék azt (legóból, kőből, homokból, vagy esetleg digitálisan készítenék el.) A másik esszében arra kellett válaszolni, hogy mi történne, ha ingyen hozzájuk vágnának egy Lego Mindstorms robotot, valamint a holdtáj megépítéséhez szükséges kellékeket: hol mutatnák be kreációjukat? A négyperces videóban pedig azt kellett ecsetelniük, hogy miért érdekli őket a Google Lunar X PRIZE verseny, illetve, hogy miért olyan vonzóak számukra az emberiség által a Holdon hátrahagyott cuccok (pl. Apollo-leszállóegységek).

A háromfordulós verseny második etapja augusztus elején indul. A kölyökpuliknak most a többi közt meg kell építeniük az esszében felvázolt holdtáj-makettet, illetve a részükre ingyenesen biztosított Mindstorms robotot - utóbbit természetesen, be is kell programozniuk. A harmadik lépésben következik a coming-out: a kiválasztott helyszínen bemutatják robotjukat; ez azonban nem elég: a jeles eseményt az interneten élőben is közvetíteniük kell.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az árnyékban harminc fokos kánikulát víz nélkül egy hétig húzza az ember. Persze, csak teljes tétlenségben. Éjszakai gyalogtúrákkal ez az idő öt napra rövidíthető. Honnan tudjuk? Az Apollo-űrhajósokat sivatagi túlélőtáborba is beutalták. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A vadonból a civilizációba visszatérve, utolsó panamai esténken C. C. Williams legénybúcsúját tartottuk, aki akkor az első és egyetlen asztronauta volt közöttünk. Nem tudom a pontos okát, de aznap este nagyon kirúgtunk a hámból. Talán túlontúl megörültünk annak, hogy ismét egy bárban lehetünk; talán így próbáltuk megszakítani az idegi összeköttetést agyunk és a fekélybolhák között. De az is lehet, hogy csak azért alakultak így a dolgok, mert annyira szerettük C.C.-t, és mert nagyon élveztük a társaságát.

Charlie Bassett volt a ceremóniamesterünk, aki egy William Jennings Bryanhez hasonló képességekkel megáldott szónok volt: hihetetlen színes és ütős beszédeket rögtönzött C.C. menyasszonyának szépségéről, C.C. erényeiről, a panamai dzsungelben történtekről, a Holdat becserkésző NASA-ról, az ország gazdasági helyzetéről, valamint a fiatalabb generáció erkölcséről… Távolról sincsenek tiszta emlékeim a történtekről, de úgy rémlik, hogy C.C.-t le kellett hurcolni a pódiumról, és még akkor is beszédes kedvében volt, amikor bedugtuk a szobájába. Másnap reggel valamennyien csipás szemmel, és eléggé viseltesen kucorogtunk a NASA turbós, propelleres kisgépén, ami visszavitt minket a „szárazföldre”. Pókerrel és szundikálással ütöttük el a repülőutat, vagy egyszerűen csak ültünk, és vakaróztunk.

A dzsungellel összehasonlítva sivatagi túlélőtáborunk szinte érdektelen volt. Nem mintha a sivatag unalmas hely lenne, pont ellenkezőleg: csak az egyszeri megfigyelő látja sivárnak, holott igazából teli van élettel. A túlélés szempontjából azonban a sivatag nagyon egyszerűen összefoglalható: legyen elegendő víz. A víz minden másnál többet számít, és eldönti, ki éli túl a kalandot, és ki nem. Nincs az a kitartás és ravaszság, amivel legyőzhető ez a kegyetlen törvény. Az emberi testnek minimális vízmennyiségre mindennap szüksége van, máskülönben leáll a működése. A vízigény az alábbi táblázatból is kisilabizálható:

A túlélhető napok száma a sivatagban a hőmérséklet és a folyadékbevitel függvényében

Látható, hogy egy negyvenfokos sivatagban víz nélkül, nyugalmi állapotban öt napig marad életben az ember, de csak háromig, ha közben még gyalogol is. Semmit nem tehetünk azért, hogy tovább bírjuk a vízhiányt, és ez az idő még rövidülhet is, ha például hibázunk, és éjszaka helyett mondjuk nappal gyalogolunk. Minél több víz van, annál jobb a helyzet, de a fiziológiát nem lehet becsapni: a közhiedelemmel ellentétben az ivóvíz aprólékos beosztása és kiporciózása teljesen fölösleges. Nemhiába találtak már teli kulacs mellett heverő holttestekre a sivatagokban.
Mikor egy szikrázó augusztusi reggelen Reno közelében kiszórtak minket a nevadai sivatagba, feladatunk mindössze annyi volt, hogy kitapasztaljuk, miként előzhetjük meg leghatékonyabban a folyadékveszteséget, és mi a legjobb módja, hogy tudassuk a világgal: segítségre van szükségünk.

Mindezt elmagyarázták nekünk az osztályteremben, és Charlie Bassett társaságában most pár napot a tanultak gyakorlati akalmazásával tölthettünk. Először is olyan ruhát kellett készítenünk, ami minimálisra csökkenti testünk kipárolgását. Ez a legfontosabb. Utoljára mikor láttál arabot bermudában és pólóban? Ugye soha? A burnusz és a lepelszerű köpönyeg nem csupán visszafogott viselet, hanem rengeteg gyakorlati haszonnal is jár.
 
Szerencsére, minden repülősnek van ejtőernyője, és a sokméteres nejlonból csodálatos sátrakat, hálózsákot, köpenyt, stb. készíthetünk. Az ejtőernyő szétcincálásával megoldottuk a ruhaellátást, már csak menedék után kellett nézni. Ha készen nem találnánk ilyet, nincs más választás: építeni kell egyet. Utóbbi jutott nekünk, így egy domboldalba ástuk be magunkat, olyan helyre, amit a nap kevésbé sütött.

Mindebben az a trükk, hogy a talaj fölött harminc centivel akár 16 Celsius-fokkal is hűsebb lehet, épp ezért érdemes ennyivel magasabban befészkelni magunkat. A másik dolog, amire oda kell figyelni, hogy nyitva tartsuk a búvóhely, sátor oldalát, így a levegő szabadon áramolhat odabenn. Mindezek után már csak pihenni kell, energiát és folyadékot spórolva ezzel. A pihenés közben egy segélyhívó rádió és a jelzőtükör babrálásával üthetjük el az időt.

Minél kevesebbet mozgunk, annál jobb. Charlie-val tehát ettől kezdve tétlenül feküdtünk, lustán cseverésztünk, és „megmentőink” érkezéséig a magunkkal hozott papírkötésű könyveket olvasgattuk. Habár a napsütötte homok hőmérséklete aznap 64 fokos volt, rejtekhelyünkön egész jól elvoltunk.
Ezután Renoba mentünk, hogy iszonyatos szomjúságunkat méregdrága folyadékokkal csillapítsuk. A goromba népség azonban inkább a rulett-kerékkel és a kockavetéssel foglalatoskodott; kevéssé érdekelte őket pár kiszáradt sivatagi patkány.

Szerencsére, mindeddig egyetlen űrhajó legénységének sem volt szüksége arra, hogy a dzsungelben vagy a sivatagban tanultakat élesben is kipróbálja. Neil Armstrong és Dave Scott a Gemini 8-cal túl hirtelen kezdte meg a visszatérést, így az Atlanti óceán helyett a Csendes óceánba érkeztek. Őket egy itt állomásozó romboló mentette ki a vízből.
Scott Carpenter Aurora 7-ese 400 kilométerrel lőtt túl a célon, de egy helikopter gyorsan összeszedte őt is. Egyetlen űrhajó legénysége sem töltött három óránál többet a vízben. Így a túlélőtréningen tanultakat - az alapos asztronauta-kiképzés több más eleméhez hasonlóan - sosem kellett bevetni. Mindazonáltal bölcs ötlet volt megpróbálni felkészíteni az embereket minden eshetőségre. Szerintem ez volt a NASA egyik erőssége a Gemini-programban, és ez fokozottan igaz az Apollo-programra is.

Okos emberek csoportjai éveket töltöttek konferenciaasztalok mellett, mérnöki koncepció-rajzok, tervek fölé görnyedve, miközben mindvégig azt kérdezték maguktól: „Mi történik, ha…?”
Pár esetben a válasz egy egyszerű „Hát, az kemény”. Vannak helyzetek, amikor egy adott problémára nincs jobb megoldás. De az ilyen esetekből kevés volt. Általában minden rendszernek volt egy tartalék-rendszere, ezen kívül a biztonsági kockázatot rejtő egységeket is mind újratervezték.

A gondos mérnöki munka ellenére a bölcs projektmenedzser (vagy a legénység egyik tagja) azonban elébe megy a problémának, és felteszi a kérdést: „Mi történik, ha..?” Ezután fehéren-feketén sorra veszi a lehetséges alternatívákat, és kiválasztja közülük a legjobbat. És inkább egy konferenciaterem csendes, nyugodt légkörében tegye ezt, minthogy egyszer csak bejelentkezzen a rádión egy ilyen szöveggel: „Izé, Houston, van itt egy kis problémánk…”.
De ha már ennek mindenképp meg kell történnie, a Küldetésirányítás még mindig bátran fordulhat adatbázisához segítségért: a kiképzések tantervéhez, a szimulátoros és a korábbi repülések tapasztalataihoz, nem beszélve a vaskos könyvek tömegéről, amik hosszasan taglalják a legvalószínűbb hibák esetén javallt eljárásrendeket.
Az emberes űrrepülések történetében a leghíresebb hiba az Apollo 13 küldetése során felrobbanó oxigéntartály esete volt. Ez a példa egyben a rendszer jó és a rossz oldalára is rávilágít."