1969. elején, fél évvel a holdraszállás előtt még az Apollo-11 asztronautái sem tudták, hogy ők landolnak-e a Holdon elsőként. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Gemini kicsi volt, ehhez mérten egyszerű is, és majdnem úgy lehetett vele repülni, mint egy vadászgéppel. Az Apollo viszont túl nagy, túl nehéz és túl összetett volt a hirtelen manőverekhez. John Young szavaival élve, olyan volt vele repülni, mintha egy csónakmotorral felszerelt repülőgéphordozót vezetnénk. Rengeteg hozzáértést és előrelátást igényelt, valamint az ellenőrzőlista egymást követő lépéseinek betartásához való már-már fanatikus ragaszkodást. Amikor az Apollo-8 legénysége a Csendes-óceáni leszállóhely felé száguldott, egy olyan gyakorlatot alapoztak meg, amit a későbbi holdutazások során a többiek is használtak. A hazaút volt az első alkalom, amikor a legénység testközelből szembesülhetett azzal a szívszorító ténnyel – ahogy később az Apollo 10, 11, 12, 13, 14, 15, 16, 17 legénysége is szembetalálja magát ezzel – hogy mindössze egyetlen esélyük van arra, hogy megkíséreljék a Föld légkörébe való belépést. Ennek sikeréhez az ellenőrző lista nagymértékben hozzájárul: ezt igazából a legénység negyedik tagjának lehet tekinteni, akinek véleményét érdemes mindig fontolóra venni.

Mindössze egyetlen pályakorrekcióra volt szükség a hazautazás során annak érdekében, hogy az Apollo-8 a légkörbelépési folyosó közepén maradjon. Ezután már csak a legénységen múlt, hogy sikerül-e nekik hazatérni, és hogy nem követnek-e el valamilyen végzetes hibát. [Az alábbi ábrán a légkörbelépési folyosót a fehér rész mutatja, a  szürke sráfok már rosszat jelentenek.]
Az ellenőrzőlista, ami tesztekkel és hibákkal teli évek során kristályosodott ki Downeyben, Houstonban és a Cape szimulátorain, kapcsolóról kapcsolóra leírta, mikor, mi a teendő. Az utazás során, a Küldetésirányításnál mi, CAPCOM-ok kiegészítő információkat rádióztunk a legénység számára: tájékoztattuk őket az időjárási körülményekről, valamint az utolsó pilllanatban egyeztettük sebességüket, a hátralevő időt valamint az űrhajó helyzetét.
Az űrhajó a légkörbe való belépést óránkénti negyvenezer kilométeres csúcssebességgel kezdi meg. Ahogy a levegő feltorlódik a csonkakúp-forma alján található hőpajzs előtt, lökéshullám jön létre, és a hőmérséklete a széleken a 2800 Celsius fokot is eléri. A legénység meghatározott módon forgatja az űrhajót úgy, hogy a felhajtóerő az irányítórendszer által jelzett irányba hasson, és így a kijelölt leszállási körzetbe érkezzenek.
Ennek előfeltétele, hogy a legénység mindenben az ellenőrző lista alapján járjon el, miközben előkészíti az űrhajót, és annak rendszereit erre a pillanatra. Mivel nincs ismétlési lehetőség, a legénység küldetésük utolsó napját azzal töltötte, hogy kínos alapossággal végigvette a hosszú lista minden elemét.

Amikor az Apollo-8 a küldetés hetedik napján valamivel hajnal előtt végül öt kilométerre a U.S.S. Yorktowntól méltóságteljesen a Csendes-óceán vízébe csobbant, a Küldetésirányítás valósággal felbolydult, és pokoli zűrzavar keletkezett az amúgy nyugodt teremben. Az emberek miniatűr amerikai zászlókat lengettek, egymás hátát veregették, a hagyománynak számító szivarok is előkerültek, és mindenki rágyújtott. Egyetlen aggodalmunk sem vált valóra, minden félelmünk alaptalannak bizonyult, a tervezés kiválóan sikerült, szimulációink és becsléseink pontosak voltak. Mintegy ezer lehetőség lett volna arra, hogy megsemmisítsük az Apollo-8-at, ehelyett azonban az eltelt egy hétben elvezettük oda, ahol még nem járt ember.
Vegyes érzelmek és emlékek kavarogtak bennem. Egy érzelmileg meggyötört szennyestartó voltam: ott voltam a küldetés előkészítésénél Downey fehérszobájában, részt vettem a végeláthatlan hosszú houstoni értekezletek során, és a szemem láttára vált valóra a történelmi küldetés. Segítettem, hogy azzá válhasson. Két évem volt benne – ez volt az én küldetésem. Mégsem volt az enyém: a zajos teremben én csupán egy voltam a többiek között. Integethettem a zászlócskámmal, szívhattam a szivaromat, és ujjal mutogathattam a torkomon látható hegre, de nagyjából ez volt minden, amit tehettem. Valamiért sírhatnékom támadt, és mivel ezt mégsem lehetett a Küldetésirányításnál, így pár jó munkát végző igáslovat hátba veregettem, majd távoztam.

Az Apollo-8 december 27-én szállt vízre, és az Apollo 11 legénységét január 9-én jelentették be. Az Apollo-8 tartalék-legénysége Neil Armstronból, Buzz Aldrinból és Fred Haiseből állt (Fred helyettesítette a helyemre beugró Lovellt). A Deke által kitalált szisztéma alapján a 8-as tartaléka arra számíthatott, hogy kimarad a 9-es és a 10-es küldetésekből, hogy aztán ők legyenek majd a 11-es elsődleges legénysége.

Ugyanakkor, mivel Collins egykor az Apollo-8 legénységéhez tartozott, kigolyózhatta Haise-t az Apollo-11-esről: reméltem, hogy ezt Deke is így látja. Végülis én a Tizennégyekkel kerültem a NASA-hoz, Fred viszont csak a Tizenkilencekkel; én nála két évvel többet vártam a soromra. Emellett, rendelkeztem Geminis tapasztalatokkal, ő viszont nem. Másfelől viszont nem voltam eltelve magamtól, mivel tudtam, hogy Fred elképesztően szakavatott pali, és Neilhez hasonlóan ő is már régóta a NASA-nál dolgozik. Emiatt aztán hatalmas megkönnyebbülést éreztem, amikor megtudtam, hogy Armstrong és Aldrin neve mellett az enyémet is elküldték jóváhagyásra az Apollo-11 elsődleges legénységének tagjaként. A tartalék-legénység Lovellből, Andersből, Haiseből állt. (Ez okos döntés volt. Borman úgy döntött, hogy ennyi elég volt neki, ezért Shaky-t megérdemelten a legénység parancsnokává léptették elő, Haise pedig a legképzettebb srác volt azok közül, akikkel ki lehetett egészíteni a legénységet.)

Képtelen vagyok felidézni, miként tudtam meg, hogy az Apollo-11 legénységébe kerülök: talán Neiltől, vagy még inkább Deke-től, de tiszta idiótának érzem magam valahányszor megpróbálok erre rájönni. („Izé … mondd csak, Neil, te mondtál nekem valaha olyat, hogy a legénységedbe kerülhetek, tudod, abba, amelyik a Holdhoz utazott?”)  
Ez volt életem legfontosabb üzenete, és én még csak arra sem emlékszem, honnan szereztem tudomást róla (vajon McLuhan mit gondolna erről?). Érjük be annyival, hogy az Apollo legénységekbe való bekerülés, illetve az azokból való kikerülés okozta hitetlenségem membránján valahogy átdiffundált ez a hír. Természetesen, a három nevet még jóvá kellett hagynia a NASA washingtoni központjának, de Washington mindig elfogadta a Houston által javasolt névsort.

Az első jel, amiből következtetni lehetett arra, hogy ezúttal is így történt, az volt, amikor Pat-et elkezdték hívogatni otthon, és arra kérték, hogy erősítse meg a hírt, és beszéljen ezzel kapcsolatos érzéseiről. Szegény lány persze tudott a dologról, de nem érezte úgy, hogy egy-egy „no comment”-en kívül bármi mást is tehetne az ügy érdekében. Az információ Washingtonból származott, ahol az Apollo-8 legénysége épp egy repülést követő sajtótájékoztatót tartott, és nem kellett sokat várni a hivatalos értesítésre sem. Egy óriási kő esett le a szívemről.

Armstrong és Aldrin. Nem csak, az ábécében voltak elől, hanem a mi kis belterjes asztronauta-világunkban is előkelő helyet foglaltak el. (Vajon ez volt sikerük titka? Kisiskolásként, és később a seregben is mindig a tornasor elejére kerültek, elsőként jutottak az információkhoz. Vajon ennek közve lehet ahhoz, hogy mindig egy lépéssel a többiek előtt jártak?)
A maguk módján mindketten pokolian okosak, hozzáértőek és tapasztaltak voltak. Neil közel s távol a leggyakorlottabb berepülő pilóta volt az asztronauták között, Buzz viszont a legképzettebb – különösen az űrrandevúk terén. De ez nem azt jelenti, hogy Neil kizárólag gyakorlati ember lett volna, Buzz pedig színtisztán elméleti. Az X-15 rakétagépet vezető tucatnyi berepülő pilóta közül Neil a kevésbé jók közé tartozott, viszont ő látta át a legjobban a gép tervezésének és működésének részleteit. Másfelől viszont tévedés lenne Buzzt egy könyvmolyhoz hasonlítani: Aldrin kiváló atléta, rúdugró, aki egyszemélyben a Koreai háború MIG-gyilkos pilótája is volt. Ők ketten együtt ijesztő rátermettségről tettek tanúbizonyságot, amikor majd azok a dilemmák kerültek terítékre, hogy az Apollo 11 hogyan szállhatna le biztonságosan a Holdra. Átkozottul szerencsés fickónak éreztem magam azzal, hogy közéjük kerültem.

Maga a küldetés már közel sem volt ennyire egyértelmű. Bár akkoriban az Apollo-11-et az első holdraszálló küldetésként tartották számon, ennek nem sok köze volt a valósághoz. A holdkomp még egyszer sem repült emberrel a fedélzetén, és ha ez össze is jön az Apollo-9 útján, maga a leszállás valószínűleg az Apollo-12-re marad. Az Apollo-10 a 11-es kosztümös főpróbájának tekinthető, és ennek során megint csak előjöhetnek olyan problémák, amik késleltetik a holdraszállást.
Másfelől viszont a mielőbbi holdraszállása mellett szólt az eltökélt tervezőmunka, aminek következtében a 8-as megkerülhette a Holdat, és komoly érveket lehetett felsorakoztatni a 10-es holdraszállása mellett, ami így messze nem a főpróba lenne. Emiatt aztán 1969. januárjában még távolról sem volt egyértelmű, hogy az Armstrong-Collins-Aldrin trió lesz-e az első holdraszálló egység legénysége.
Ha akkoriban tippelnem kellett volna, akkor az Apollo-10-nek 10 százalék esélyt adtam volna arra, hogy egyáltalán megkísérli a holdraszállást, a 11-esnek 50 százalékot, a 12-esnek, vagy az azt követő küldetéseknek pedig 40 százalékot. Lesz, ami lesz alapon belevetettem magam a kiképzésbe, hiszen nyár közepére tűzték ki a startot. Már csak egy aprócska, kellemetlen feladatom volt hátra, mégpedig az, hogy bocsánatot kérjek Fred Haise-től amiért kipenderítettem a legénységből. Valamiért fogékony voltam a legénységből kipenderített emberek érzései iránt."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.