A Saturn V egy igazi úriember volt: felszállás közben nem passzírozta ülésükbe az Apollo-11 asztronautáit. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Pillanatnyilag a legfontosabb kezelőszerv Neil oldalán található, nem messze bal térdétől. Ez a küldetésmegszakító kar, ami most már élesítve van, így, ha Neil 30 fokkal az óramutató járásával ellentétes irányban elfordítja, a fölöttünk lévő három szilárd hajtóanyagú rakéta begyújt, és leszakítja a parancsnoki egységet a műszaki egységről, meg minden másról, ami alatta van.
Ez csak extrém helyzetben indokolt, én pedig rémülten felfigyelek egy ijesztő körülményre: Neil szkafanderének bal lábán nagy, otromba zseb éktelenkedik, és úgy látom, hogy a zseb mindjárt beleakad a karba, ha picit is arrébb mozdítja a lábát. Erre gyorsan felhívom Neil figyelmét, ő pedig fogja a zsebet, és – amennyire csak tudja – belső combjára toszogatja, de egyikünk sincs meggyőződve arról, hogy ezzel biztonságos távolságban marad a kartól. Istenem, lelki szemeim előtt már látom is a címlapokat: HOLDUTAZÁS AZ ÓCEÁNBA. Legénységi hiba történt, a program vezetői csak hímeznek-hámoznak. Mielőtt lerepültek volna az indítóálláson várakozó rakéta tetejéről, Armstrong állítólag ezt mondta utoljára: „Hoppá”.

Ahogy közeledik a nagy pillanat, természetesen elmaradhatatlan a szokásos visszaszámolósdi egészen nulláig. Az aneszteziológusok és startigazgatók egyaránt előszeretettel ijesztgetik az embereket azzal, hogy egy esemény drámáját még tovább fokozzák – ami egyébként is épp elég sokkoló ahhoz, hogy valaki minden idegszálával rátapadjon a történésekre. Miért nem vesznek fel egy rekedt hangú pipit, aki ezt suttogná: „Aludj, édes” vagy „Ideje elmenni, kedves”?
Bárhogy legyen is, az adrenalinpumpám már javában dolgozik, amikor a szörnyeteg életre kel. (Tulajdonképpen mindhárman profitáltunk korábbi űrrepüléseinkből. A felszállás során maximális percenkénti pulzusszámunk így alakult: Armstrong 110, Collins 99, Aldrin 88 – szívverésünk mindannyiunk esetében jelentősen alatta marad a korábbi Gemini-s repüléseink hasonló szakaszában mért értékeknek.)
Kilenc másodperccel a felszállás előtt az első rakétafokozat öt hatalmas hajtóműve ráérősen begyújt, tolóerejük fokozatosan éri el a maximumát, majd T mínusz nullánál az űrhajót leszorító satuk kinyílnak. Úton vagyunk. És ezt nem csak onnan tudjuk, mert az egész világ a fülünkbe üvölti, hogy „Felszállás”, hanem, mert alfelünk is erről tájékoztat minket.
A műszereidnek higgy, ne a testednek – mondják manapság a pilótáknak, de ezen a szörnyetegen minden pontosan érezhető. Rázkódás, dübörgés, himbálózás! Igen, nagy a zaj, de még több a mozgás, ahogy hevederjeink szorításában görcsös kis mozdulatokkal balra és jobbra rázkódunk. Olyan, mintha valaki őrültmód rángatná a kormányt: egy ideges hölgy, akinek széles autóval kell egy szűk sikátoron végighajtania.
Én csak abban reménykedem, hogy tudja, mit csinál, mert az első tíz másodpercben vészesen közel vagyunk ahhoz a kiszolgáló toronyhoz. Kicsit fellélegzem az első tíz másodperc elteltével: úgy tűnik, hogy a rakéta is kissé megnyugodott, mivel a zaj és a rángatás jelentősen csökkent. Kijelzőim fényei és mutatói szerint jó formában vagyunk, és a bal oldalamra vetett futó pillantással megállapítom, hogy az űrhajó másik kétharmada is jól viseli magát. Mindhárman nagyon csöndesek vagyunk – szemmel láthatóan egyikünk sem érez kirobbanó örömet a föld elhagyása miatt, valamennyien csak arra tudunk koncentrálni, ami előttünk áll. Ez az űrrepülés minden pillanatára igaz: minden pilóta tudja – akár öltözői anekdotákból, akár keserű tapasztalataiból – hogy a mögötte lévő felszállópálya hossza a leghaszontalanabb információ, mivel egyedül csak az számít, ami a pályából még hátravan. [Az alábbi videón az Apollo-11 startja látható szokatlan helyekről, erős lassításban:]

Tudjuk, hogy nem sokat merenghetünk az eddig történteken. Ehelyett agyunkkal mindig egy lépéssel a történések előtt kell járnunk, főleg most, amikor gyorsulunk. A sebességünk nem érzékelhető, de száz órányi szimulációs gyakorlattal a hátam mögött akkor is tudom, mi történik odakinn, ha nem is látom odakinn a való világot a gyorsítás idejére ablakainkat takaró védőburkolat miatt.
Lassan kezdtünk, a talajhoz képest nulla sebeséggel, ami a Föld forgási sebességét is hozzáadva máris 1450 km/h. De minél jobban okádja a szörny kipufogógázait, annál inkább az ellenkező irányba haladunk Newton második törvénye értelmében.

A repülés első két és fél percében kétmillió negyvenegyezer kilogram üzemanyagot használunk el, amivel a felszínhez képest zéró sebességünk kétezer hétszázötven méter per szekundumra nő: idefenn ebben a mértékegységben fejezzük ki a sebességet. Nem kilométer per órában, vagy csomóban, hanem méter per szekundumban, ettől pedig még hihetetlenebb értéket kapunk.
A terhelés lassan eléri a 4 G-t, de nem nő sokkal tovább: a Titantól eltérően a Saturn igazi úriember, és nem ken fel minket üléseinkre. Épp csak belekóstolunk a 4,5 G-be, ami tudtunkra adja, hogy az első rakétafokozat üzemanyagtartályai nemsokára kiürülnek, és készen állnak a leválasztásra. Ez mindig okoz némi sokkot: egy sor hajtómű leáll, hogy másik öt váltsa. Nekicsapódunk hevedereinknek, majd ismét finoman hátradőlünk, amikor a második rakétafokozat megkezdi munkáját. Ez az a törékeny alumíniumból készített fokozat, amiben a pletykák szerint nem szabad megbíznunk, ennek ellenére úgy tűnik, egyben marad, és tükörsima felszíne miatt olyan csöndes és békés az utunk, amennyire ez egy rakéta esetében csak lehetséges.

Most már magasan az atmoszféra turbulenciái fölött járunk. A második fokozat százhatvan kilométerre emel minket, ahol a harmadik rakétafokozat veszi át tőle a stafétát, ezzel érjük majd el a földkörüli keringéshez szükséges 7770 méter per szekundumos sebességet.
Három perccel és tizenhét másodperccel a felszállás után, pontosan a menetrend szerint, leválik menekülőrakéta az űrhajó orráról (többé nincs rá szükség), és magával viszi az ablakainkat takaró védőburkolatot is, ami miatt eddig nem láttam ki. De ahelyett, hogy fényárban úszna a fülke, semmit sem látni a fekete égbolton kívül: miközben a Cape-től háromszáz kilométerre lévő hely fölött repülünk felfelé, rég függetlenek vagyunk az időjárás viszontagságaitól.

Houston percenként tájékoztat minket arról, hogy minden rendben van, ezt minden alkalommal mi is megerősítjük: nálunk is jól alakulnak dolgok. A starttól számított kilencedik percben a második rakétafokozat leáll, és egy rövid időre súlytalanok leszünk, mialatt a harmadik fokozat hajtóműve által okozott örömökre várunk. Az a kitágult tudatállapot, amiben ilyen fontos pillanatokkal jár együtt, eltorzítja időérzékemet, és egy örökkévalóságnak tűnik, mire a harmadik fokozat bekapcsol. Végre! Gyújtás, és a magányos hajtómű finoman belenyom minket ülésünkbe. A harmadik fokozat kiforrott egyéniséggel rendelkezik, utunk közel sem olyan sima, mint a második fokozat esetében; határozottnak és zsémbesnek érzem. Rázkódik és enyhén zúg, persze nem ijesztően, de ahhoz azért eléggé, hogy örömmel nyugtázzam, amikor pontban a repülés tizenegyedik percében és negyvenkettedik másodpercében leáll. „Leállás” – nyugtázza Neil csöndesen, és most már pályára álltunk, miközben hevedereink ölelésében lágyan függeszkedünk.

A szemem elé táruló látvány lélegzetelállító, a Gemini-10 óta eltelt három röpke év alatt teljesen megfeledkeztem arról, milyen csodálatos is az, amikor a felhők és a tengerek fenségesen és hangtalanul kicsúsznak alólunk. „Fejjel lefelé” vagyunk: fejünk a Föld felé, lábunk pedig a sötét ég felé néz, és ebben a helyzetben töltjük a következő két és fél órát, ameddig még földkörüli pályán maradunk. Ezalatt felkészítjük magunkat és masinánkat a következő nagy lépésre, a holdirányú gyújtásra, ami eljuttat majd minket a Holdig. Azért vagyunk fejjel-lefelé, hogy a szextáns, ami a parancsnoki egység gyomrában van, felfelé, a csillagok felé nézzen. Egyik legfontosabb teendőm ugyanis pár csillag alapján meggyőződni arról, hogy az irányító- és navigációs berendezésünk megfelelően működik-e, mielőtt még vennénk egy nagy levegőt, és elhagyjuk a földkörüli pálya biztonságát.

Ahogy a Gemini-10 esetében is történt, a földkörüli pályán töltött első percek szorgosan telnek, hiszen egy hosszú ellenőrzőlistán kell magunkat végigrágnunk, aminek során az űrhajót passzív rakományból tettrekész egységgé alakítjuk át. A Bermuda és a Kanári-szigetek közötti pár oldalnyi teendőn végigfutok, ellenőrzöm a biztosítékokat, kapcsolókat állítok, majd felolvasom Neilnek és Buzznak az instrukcókat, hogy ők is hasonlóképp járjanak el. Ezután levesszük sisakunkat és kesztyűinket, és behajtogatom magamat az ülésem alá, majd átcsúszom az alsó raktérbe. Itt további kapcsolótáblák várnak, illetve azok a felszereléssel teli ládikák, amiket ki kell pakolnom, és szét kell osztanom. Természetesen itt  vannak a mindennél fontosabb navigációs berendezések, a szextáns és a teleszkóp, amit még ellenőriznem kell. Lassan és óvatosan mozgok, fejmozdulataimmal pedig nagyon csínyján bánok, hiszen a repülésnek ez a szakasza, amitől tartani lehet. Ez az első alkalom, hogy felkavarodjon belső fülemben az a folyadék, a küldetés során ezen a ponton van esélyem először tengeribetegnek lenni, amit mindenáron el akarok kerülni. Nem csak úgy általában, hanem azért is, mert csak engem képeztek ki arra, hogy az űrhajóval 180 fokban megfordulva a jelenleg még a hátunk mögött található holdkomphoz dokkoljak, majd kiszabadítsam helyéről, a Saturn felső részének fogságából. Épp ezért csak nagyon lassan mozgok, odafigyelek gyomromból érkező jelzésekre. Eddig meg is lennénk. Átmegyek Neil ülése alatt, odanyújtom neki a sisaktartót, valamint a glikol szelephez szükséges szerszámot. Ezután a fő oxigénnyomás szabályzó egységet ellenőrzöm, majd Buzz részére kicsomagolok pár fényképezőgépet."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.