A Föld sokkal jobb hely lenne, ha a döntéshozók 160 ezer kilométer távolból láthatnák bolygónkat. Erről is ír Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A korábbiakban az űrrepülős múlt negatív következményeit emeltem ki, ezek azonban valójában apróságok ahhoz az elégedettséghez képest, amit most érzek. Különleges látványban volt részem, ennek felidézése pedig számomra messze túlmutat a folyamatosan ismétlődő kérdezősködés és a jól ismert borítékok dedikálása által okozott bosszúságokon. Jóval komolyabb dilemma, hogy miként előzhető meg, hogy hátralevő életemet ne letargiában töltsem, de biztos vagyok abban, hogy ennek is megtalálom a módját. Természetesen, nem számítok még egy olyan drámai tettre, aminek révén az űrrepülés fáklyavivőjévé válhattam. Ennek ellenére igenis  arra számítok, hogy munkámban érdekes feladataim lesznek, így energiáimat a jövő tervezésének szentelhetem – ahelyett, hogy a múlton rágódnék.

Az eltelt időben életvitelem nem változott meg annyira, mint amilyen változásra korábban számítottam. Persze, lehet azt gondolni, hogy egy olyan bizarr dolog, mint a holdutazás, valami ehhez mérten elszállt viselkedésben nyilvánul majd meg itt a Földön: például abban, hogy az egyik héten még a kenyai szafarin vagyok, de a következő hetet már a Catalina sziget partjainál töltöm, ahol fülkagylók után búvárkodom. Ez azonban nem így működik.
Nagyjából elmondható, hogy az ember ugyanazzal a jegyzetfüzettel, képzelőerőbeli és ízlésbeli korlátokkal tér vissza a Holdról, mint amilyenekkel elindult oda, és ez a későbbiekben sem változik. Több időt töltök tanfelügyelői üléseken, mint bikaviadalokon, többet vagyok áruházakban, mint night clubokban. Persze, van pénz is, de ez romlott PR-pénz - mértéke előre nem meghatározható, ám sosem elég belőle: apránként adjuk el lelkünket egy nagy rakás zöldhasú bankóért cserébe. Nekem például 50 000 dollárt ajánlottak azért, hogy sörreklámokban szerepeljek, és bár szeretem a sört, valahogy mégis ódzkodtam a gondolattól. Ez ugyanis azt jelentené, hogy TV-stábokat kell fogadnom a munkahelyemen és az otthonomban, és családomat olcsó kontextusban tüntetné fel a képernyőn pár röpke másodperc erejéig. Ez ugyanolyan betolakodás a magánéletbe, mint amilyenben az általam gyűlölt Life-magazinnal kötött szerződés idején volt részem – azzal a különbséggel, hogy ezúttal egy adott márka inkább profitálna belőle, mint maga az űrprogram.

Viszont amikor barátaim kértek meg arra, hogy TV-reklámokban szerepeljek, kötelességemnek éreztem, hogy a jó viszony érdekében meghajoljak kérésük előtt, és ingyen teljesítsem azokat (szerencsére, közülük egy reklámot sem láttam). Így aztán maradok leégve. Szerintem ez így van jól, mivel ez késztet arra, hogy koncentráljak a jövőre, és ne gyepesedjek be.
A tervem az, hogy csomó mindent függőben hagyok. Az élet rejtélye a jövőbeli lehetőségeken múlik, és a titokzatosság egy nehezen megfogható valami, ami köddé válik, mihelyt túl gyakran merítenek belőle: ekkor csak az unottság marad utána. Különböző fajtájú halak horgászása például a jó dolgok között van nálam tervbe véve, de nem szívesen vetném bele magam teljes erőbedobással, még akkor sem, ha az időmből kitelne. Nem akarom tönkretenni a horgászat titokzatos voltát. Ennek mintájára, az Európát és Ázsiát összekötő, mostanában megépített hídon is át akarok gyalogolni, bár kétlem, hogy ezt valóban meg is teszem majd. Számomra jobban hangzik, hogy át kellene gyalogolni rajta, mintha már át is gyalogoltam volna rajta.
Másfelől viszont be kell valljam, hogy a Holddal kapcsolatban egyáltalán nem érzek semmi ilyesmit. Nagyon örülök a jószerencsémnek, hogy egyike lehettem azon keveseknek, akiknek megadatott ilyen messzire repülni az otthonuktól. Jóval elégedettebb vagyok most, hogy már túl vagyok az utazáson, mint előtte voltam.

Azt veszem észre, hogy két űrrepülésem miatt másként látom a Földet is. Természetesen, az Apollo-11 óta másként tekintek a Holdra is, de korántsem tartom ez utóbbit akkora jelentőségűnek. Most látszólag két hold van: az egyik az, amit az udvaromból látok, a másik pedig az, amit közelről láttam, és az emlékeimben él. Az eszemmel felfogom, hogy a kettő egy és ugyanaz, de érzelmileg mégis különbözőek. A kis Hold ugyanaz marad, amilyennek egész életemben ismertem, leszámítva, hogy most már azt is tudom: háromnapi útra van. Az új Holdra, a nagyra, elsősorban a Földdel való éles ellentéte miatt emlékszem.

A Földet nem igazán értékeltem addig, amíg meg nem láttam a Holdat. Ez utóbbi olyan sebhelyes, olyan elhagyatott, olyan egyhangú: képtelen vagyok úgy gondolni megkínzott felszínére, hogy közben ne gondoljak azonnal a Föld nevű vidám bolygó által kínált végtelen változatosságra: a párás vízesésekre, a fenyvesekre, a rózsakertekre, a mindent beborító kékre, zöldre, pirosra és fehérre – amik teljességgel hiányoznak a szürkés-testszínű Holdról.
Olyan tíz éves koromban sok baj volt a fogaimmal, én pedig  fájdalmas, traumatikus perceket éltem át a fogorvosnál. Kétségbeesetten próbáltam valahogy enyhíteni szorongásomat, és rájöttem, hogy képes vagyok elmémet függetleníteni a testemtől (rövid időre, és nem a mélyfúrás teljes idejére). Elképzeltem, ahogy egészen a mennyezetig repülök, és onnan nézek le a fogorvosra és alant elterülő áldozatára, aki velem egykorú volt ugyan, de nem velem azonos. Neki fájt a kezelés, nem nekem. Ehhez hasonlóan képes vagyok kihelyezni tudatomat az űrbe, hogy visszanézzek erre az aprócska Földre, és látom a nagy feketeség közepette, ahogy lassan forog a könyörtelen napfényben. Amikor a dolgok nem jól alakulnak itt a Földön, amikor fogfájás gyötör, vagy bármi más, egy kis vigaszt és perspektívát meríthetek ebből a mentális utazásból. Miután megtanultam repülőgépeket vezetni - de még mielőtt repültem volna az űrben - egy titkos helyet tartottam fenn magamnak a gomolyfelhők fölött, ahova visszavonulhattam. Ez a látvány nagyobb távolságból még inkább segít.

Meggyőződésem, hogy alapjaiban megváltozna a világ politikai vezetőinek szemlélete, ha képesek lennének bolygójukat mondjuk 160 000 kilométer távolságból szemlélni. Azok a mindennél fontosabb határok láthatatlanná válnának, a heves viták hirtelen elnémulnának. A kis földgömb pedig csak forogna tovább, békésen, egy olyan egységes arculatot mutatva, ami egyetértésért, azonos bánásmódért kiált, és fittyet hány arra, hogy az ember hogyan parcellázta fel a felszínét. A Földnek olyanná kell válnia, amilyennek a távolból látszik: kékké és fehérré. Kéknek és fehérnek kell lennie, nem pedig kapitalistának vagy kommunistának, gazdagnak vagy szegénynek, kéknek és fehérnek kell lennie, ami nem irigyekből és irigyeltekből áll. Nem vagyok naiv. Nem hiszem, hogy egy miniszterelnök a leszerelési tervével egyből a Parlamentjébe rohanna, miután 160 ezer kilométerről megpillantotta a Földet. Azt viszont határozottan állítom, hogy ez a látvány elplántálna egy magot, ami ilyesféle gyümölcsöket hozhatna a későbbiekben. Az a tény, hogy a határok nem látszanak az űrből, még nem jelenti azt, hogy nem is igaziak – igenis azok, és így szeretem őket. Ma is épp annyira hálás vagyok azért, hogy az Amerikai Egyesült Államokban élek, mint amennyire az űrrepülés előtt az voltam, és nem kívánom, hogy ez az ország beolvadjon a Világ Egyesült Államaiba.

A mondandóm ugyanakkor az, hogy minden országnak el kell kezdeni saját problémái megoldásán gondolkodni, ami nem pusztán nemzeti érdek, hanem egyúttal az egész földgömb javára válik.
A Saar völgyéből feltörő füst a széljárástól függően féltucat másik országot is beszennyezhet. Mindannyian tudjuk ezt, de látni kell ahhoz, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyjon, és olyan érzelmeket váltson ki, amik miatt a rövidtávú hasznon helyébe a hosszútávú értékek léphetnek. A Földet 160 ezer kilométerről látni felbecsülhetetlen érték, ha arról van szó, hogy embereket kell közös tárgyalóasztalhoz ültetni, akik majd közös megoldásokra törekednek. És akik emiatt felismernék azt is, hogy ez a bolygó, amin valamennyien osztozunk, jóval inkább összeköt bennünket, mint amennyire a bőrszín, a vallási meggyőződések vagy a gazdasági rendszerek különbségei elválasztanak minket egymástól.

Sajnálatos, hogy 160 ezer kilométerről a Földet  csak egy maroknyi berepülő pilóta láthatta, és ebben a kiváltságban nem volt részük a világ vezetőinek, akiknek leginkább szüksége van erre az új perspektívára. Ahogy a költők sem látták, akik ezt szavakba önthetnék nekik.
Természetesen, bármikor közzétehetünk olyan fényképeket, amiken az egész Föld látszik, és ezeket bárki tanulmányozhatja is. Ha van némi igazság a 160 ezer kilométerrel kapcsolatos állításomban, akkor a fotóknak ugyanolyan hatást kellene elérniük. Sajnos, ez nem így működik. Egy 20x25 centis papírlapon, vagy a televízióképernyő műanyag keretében látni a Földet nem csak, hogy nem olyan, mint a valóságban, hanem még rosszabb: hamis képzetet kelt. („Ó, én már mindent láttam abból, amit azok az asztronauták láttak.”)
Fizikailag 160 ezer kilométerre kell lenni a Földtől, miközben négy ablakon át csak a végtelen sötétjét nézhetjük, hogy aztán az ötödik ablakban végre ráleljünk erre a kék és fehér golflabdára - és rádöbbenjünk arra, milyen szerencsések is vagyunk, hogy visszatérhetünk oda. Az ilyen élmények is kellenek azontúl, hogy méretét és színét látjuk. Amellett, hogy a fotódömping mindig emlékeztet a Föld méreteire, egyúttal félre is vezet minket, mivel a hangsúly az egyetlen Földről a másolatok számára helyeződik. Csak egyetlenegy Föld létezik, ami kicsi és törékeny, és 160 000 kilométerre kell menni ahhoz, hogy képesek legyünk örülni jó sorsunknak, amiért itt élhetünk."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Percenként 113 500 liter vizet locsolni nem rossz teljesítmény: a SpaceX Dragon-űrhajója a napokban tért vissza az Nemzetközi Űrállomásról, honlapjukon érdekes cikkre bukkantunk, ebből szemezgetünk most részleteket, így Húsvét közeledtével.

Hónapokkal a Falcon-9 startja előtt mindkét rakétafokozatot a Dragon társaságában átszállítják a SpaceX texasi McGregorban lévő létesítményébe. Itt letesztelik, majd a három nagy egységet teherautókra rakják, és egyesével a floridai Cape Canaveralra, a SpaceX 40-es indítóállás melletti hangárjába szállítják, ahol aztán összeszerelik az űrhajót.
A NASA és a SpaceX munkatársai közösen kidolgozzák az űrrandevú forgatókönyvét, különös tekintettel az egyes lépések időzítésére, illetve meghatározzák azt a pályát, amit követve a Dragon eléri majd az űrállomást. Ekkor töltik fel a Dragon rakterét a NASA és más nemzetközi partnerek űrállomásra szánt cuccaival. Mintegy két héttel a start előtt még egy hivatalos ellenőrzésre is sor kerül, ezen a NASA, a kanadai, az európai, a japán és az orosz űrügynökségek képviselői vesznek részt: megbizonyosodnak arról, hogy a hordozórakéta, az űrhajó, az űrállomás és a startot felügyelő személyzet, valamint az űrhajót kezelő csapat készen áll-e a küldetésre. Az egyik utolsó, lényeges teszt alkalmával a járművet stabilan az indítóálláshoz rögzítve pár másodpercre begyújtják a Falcon-9 első rakétafokozatának kilenc hajtóművét.
A start napján a Falcon-9-et a Dragonnal a tetején az indítóállásra viszik. Ezután a teljes földi személyzet elhagyja az indítóállást a „tankolás” idejére, ami automatikusan megy végbe.

A startot előkészítő lépéseknek óramű-pontossággal kell követniük egymást annak érdekében, hogy a rakéta a terv szerint előírt másodpercben felszállhasson. Erre az akkurátus pontosságra azért van szükség, mert minden másodperc késlekedéssel több üzemanyagot kell majd a Dragonnak felhasználnia, ha el akar jutni az űrállomásra. Épp ezért az „indítási ablakot” pontosan telibe kell kapni. Ha ez nem jön össze, a startot másnap újra megkísérlik.
Tizenöt órával az indítás előtt beüzemelik a Dragont. Kevesebb, mint négy órával a start előtt, megkezdődik az üzemanyag-feltöltés – először folyékony oxigénnel, majd RP-1-es kerozinnal töltik fel a rakéta tartályait. A startig hátralevő időben az oxigén párolog, amit a visszaszámlálás során folyamatosan pótolni kell.

A végső visszaszámlálás a start előtt 10 perccel (T-10) kezdődik, ezen a ponton már valamennyi rendszer függetlenül, magában működik. Miután a kaliforniai Hawthorne-ban lévő küldetésirányítást és Cape Canaveralon az indítást felügyelő csapatokat „meginterjúvolta” a küldetésigazgató, aki mindent rendben talált, T-2 perc és 30 másodpercnél megadja az engedélyt a startra. T-2 percnél a Légierő tisztje megerősíti, hogy a légtér tiszta és biztonságos.

A start előtt egy perccel az indítóállás Niagarának becézett „öntözőrendszere” működésbe lép: célja, hogy elnyelje a hajtóművek gyújtásakor keletkező hanghullámokat, így csökkentve a rakétát érő vibrációt. Az indítóállás aljára szerelt ötvenhárom fecskendő percenként 113 500 liter vizet locsol el – valóságos vízfüggönyt hozva létre. Három másodperccel a start előtt az első rakétafokozat kilenc Merlin-típusú hajtóműve begyújt, majd a fedélzeti számítógépe utasítja az indítóállványt a jármű eleresztésére, hogy aztán a szerkezet a visszaszámlálás 0. másodpercében felemelkedhessen. Ebben a hajtóművek 3 880 000 Newton tolóereje jó segítségnek bizonyul.

Egy perccel és 10 másodperccel a felszállás után a Falcon-9 átlépi a hangsebességet. A jármű 15 másodperccel később eléri a MAX-Q-t: ekkor a legnagyobb rakétára ható terhelés, amit a rakéta sebessége és a Föld atmoszférájának légellenállása együttesen vált ki.
170 másodperccel a start után az első fokozat hajtóművei közül kettő leáll, így visszafogja a rakéta gyorsulását. (Ahogy fogy az üzemanyag, úgy csökken rohamosan a jármű tömege, épp ezért a továbbiakban kevesebb tolóerő is elegendő, feltéve, hogy a nagy G-terhelés miatt nem akarnak a rakományból pépet készíteni. És általában nem akarnak.) A működő hajtóművek a repülés 3. percének környékén leállnak, a főhajtómű tehát kikapcsol. A Falcon-9 ekkor 80 kilométer magasan jár, és a hangsebesség tízszeresével halad. Öt másodperccel később az első rakétafokozat leválik a rakéta többi részéről. Újabb hét másodperc elteltével a második fokozat egyetlen Merlin vacuum-hajtóműve begyújt, ennek végén a Falcon-9 alacsony földkörüli pályára áll.

Negyven másodperccel a második fokozat gyújtása után a Dragont védő orrkúp leválik, ez az űrhajónak azt a részét takarja, aminek segítségével az űrállomás robotkarja megragadja majd a „Sárkány” grabancát. 9 perc 31 másodperccel a start után a második rakétafokozat hajtóműve is leáll. Harmincöt másodperccel később a Dragon leválik a Falcon-9 második fokozatáról, és pár pillanat múlva pályára áll. Ezután nyitja ki napelemtábláit, majd belekezd egy aprólékosan megkoreografált manőversorozatba: a Draco-típusú segédhajtóművek időről-időre begyújtanak, és az űrállomás felé terelgetik a Dragont.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

És mi az értelme egy újszülöttnek? Erről is ír Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Howard Muson, a The New York Times Magazine-ban úgy ír a visszatérő asztronautáról, mint „egy vándorútról megtért hősről, akit – miután ellopta a szent tüzet és rémisztő démonokkal tusakodott – övéi kemény kérdésekkel szembesítenek.” Ez találó leírás, habár én sosem éreztem úgy, hogy bárki tüzét is elloptam volna (csupán végighurcoltam az égen), és a démonok, akikkel tusakodtam, általában a Lord & Taylor ruháit viselték. De a kemény kérdésekkel Muson bizony fején találta a szöget. A legkeményebb kérdés természetesen ez: Megérte ez az egész? Számomra mindenképp, és ez a tény nyilvánvalóan kétségbe vonja objektivitásomat az adófizetők pénzéből elköltött 25 milliárd dollárral kapcsolatban. Ettől eltekintve, őszintén szólva alig foglalkoztatott az űrprogram pénzügyi oldala, ahogy azon sem tűnődtem, hogy Flash Gordon vajon a bruttó nemzeti össztermék hány százalékát tapsolhatja el a mongoi barlangok felfedezésével. Ezen kívül pedig szerintem korai megítélni az emberes űrprogramot és annak lehetséges hozadékát. Egészen egyszerűen még nem tudjuk, mit jelenthet a számunkra.

Fred Hoyle brit csillagász már 1948-ban is arról beszélt, hogy egy sor új ötletet inspirál majd az első fénykép, amin az egész Föld látható. Az űrprogram támogatói szerint az ökológia irányában jelenleg tapasztalható érdeklődés az űrrepülésnek egyik ilyen mellékterméke. Az ellenzők szerint ez süket beszéd, ráadásul nem kell embert juttatni az űrbe ahhoz, hogy ilyen felvételek készüljenek. A támogatók szerint a holdkövek révén lehetővé válik a naprendszer eredetének pontos meghatározása, és ez szerintük alapvető információ. Az ellenzők szerint a Hold egy steril és élettelen sziklahalom, ami nem sok érdeklődésre tarthat számot. Szerintük erkölcstelen a felfedezéseket támogatni, miközben városaink leépülnek. A támogatók szerint ezt a kérdést nem lehet vagy-vagy alapon szemlélni, szerintük a nemzeti gazdaságunk működése és a költségvetés szabályozása lehetetlenné teszi, hogy egyik projektről egy másikra átcsoportosíthatók legyenek a források, városaink pedig az űrprogramtól függetlenül is leépülnek. Az ellenzők szerint elsődlegesen a bolygónkra, és annak bajaira kell koncentrálni, a támogatók szerint viszont ezekre a problémákra a megoldást a Föld világűrből való tanulmányozása jelenti. Az ellenlábasok állítják: az űrprogram miatt kerültünk ilyen slamasztikába. Csak a fejlett technológia húzhat ki minket a slamasztikából, mondják erre az űrutazás hívei.

Hol egyik, hol másik érv kap erőre, pár dologra azonban szerintem érdemes rámutatni. Először is, az Apollo-11-et a legtöbb amerikai valaminek a végének, nem pedig a kezdetének tartotta: úgy vélem, hogy ez iszonyú hiba. Gyakran a NASA PR-osztályát vádolják emiatt, de nem hinném, hogy a NASA ezen változtatni tudott volna. Egész egyszerűen ilyen az amerikai szemlélet: televízión megnézünk egy látványos eseményt, és úgy gondolunk rá, mintha az a Super Bowl lenne. Aztán jön a zűrzavar és a bosszúság. Miért játszották a Super Bowlt újra és újra? Amikor az Apollo-13 oxigéntartályai csődöt mondtak, és a televízió-hálózatok megszakították adásukat, hogy beszámoljanak a történtekről, dühös telefonokat kaptak erőfeszítéseikért. Az Apollo-16 küldetés idején a The Washington Post utolérhetetlen Nicholas von Hoffmanja ezzel a címmel jelentette meg a tudósítást: KÉT FAJANKÓ A HOLDON. Oda a varázs, hiába beszéltek egyre bonyolultabb tudományos berendezésekről és egyre nagyobb területekről, ami a holdjáró révén felfedezhetővé vált. A közvéleményt egyedül egy emberes Mars expedíció hozhatta volna tűzbe, de az még a program leglelkesebb hívei számára is kivitelezhetetlennek tűnt. Így aztán a figyelem középpontjába a Hold után ismét a Föld került, a földkörüli pályán keringő Skylab pedig tele volt pakolva fényképezőgépekkel, hogy a bolygónkat ért károsodást a lehető legaprólékosabban feltárhassa, a helyreállítás első lépéseként. Itt tartunk most.

A másik dolog, amire szerintem érdemes kitérni az a hóbort, amivel az amerikaiak az újdonságokat teljes vállszélességgel, elvakultan támogatják, miközben legalább ennyire elvakultan utasítják el a régebbi dolgokat. Ebből a gondolatmenetből az következik, hogy csakis vagy/vagy alapon lehet értékelni az eseményeket. Vagy a rákot gyógyítjuk, vagy az űrbe repülünk. Vagy környezetvédelem, vagy űrrepülés. Semmi hajlandóság nincs arra, hogy esetleg azonos mértékben, de mindegyikkel foglalkozzunk. Továbbá, szerintem az amerikaiak nagyon tájékozatlanok arról, hogy valójában mennyi adódollárjukat fordítják űrrepülésre. Nemrég egy informális közvéleménykutatást kezdeményeztem a Smithsonian épületek egyikébe látogató első száz felnőtt körében. A tucatnyi kérdés között ez is szerepelt: Ön szerint melyik ügynökség emészt fel a több adódollárt: a NASA vagy az Egyesült Államok Egészségügyi Minisztériuma? Arra számítottam, hogy legfeljebb pár balek említi meg a NASA-t, de megdöbbentett, amikor kiderült, hogy ötvenen az Egészségügyi Minisztériumot jelölték meg, negyvenen a NASA-t, tízen pedig nem kívántak találgatásba bonyolódni. Amikor utoljára láttam a költségvetést, az Egészségügyi Minisztérium büdzséje 75 milliárd dollár volt (93 milliárd, ha a társadalombiztosítást is hozzáadjuk), míg a NASA-é 3 milliárd dollár tett ki. Namármost, vagy egy nagyon visszafogott 75 milliárddal állunk szemben, vagy egy nagyon éktelenkedő 3 milliárddal. Személyes véleményem az, hogy az űrprogram leállítása kevéssé befolyásolná az Egészségügyi Minisztérium projektjeit, még akkor se, ha a pénzeket közvetlenül át is lehetne irányítani. Nemrég felfedeztem egy hirdetést régi ismerősöm, a North American Aviation jóvoltából – ők gyártották a parancsnoki egységet – akik Rockwell International-re változtatták a nevüket. A hirdetésben még csak meg sem említik azt a tényt, hogy a Rockwell építi az űrsiklót: mindössze repülőgépekről, teherautókról beszélnek, illetve női ruhagyártásról ködösítenek. Képben vannak a tendenciákkal.

Talán az Apollo-11 küldetésben való személyes részvételem teszi, hogy túl nagy hangsúlyt fektetek ezekre a kérdésekre, de számomra úgy tűnik, hogy az űrprogram aránytalanul népszerű volt az első holdraszállást megelőzően – és nem eléggé népszerű azt követően. Az igazság valahol a kettő között van, és el kell telni valamennyi időnek ahhoz, hogy a jövő történészei az őt megillető helyre tegyék az Apollo-programot. Hogy mennyi idő kell ehhez, azt nem tudom, de a fejlődés soha nem látott ütemben halad, és mindannyiunk életére hatással van – akár tetszik ez nekünk, akár nem.
Vegyük például Effie Corum Pelton esetét, aki 1910-ben a Halley-üstököst a kaliforniai sivatagban egy ablakból figyelte meg, mielőtt még a Wright testvérek belekezdtek volna vállalkozásukba. A hatalmas Muroc Dry Lake (ahol ma az Edwards Légibázis található) igaz, visszafelé olvasva, de a Corum nevet kapta, és az asztronauták bölcsőjévé vált, ahogy az ott előforduló újabb és újabb gépek egyre gyorsabban és egyre magasabbra tudtak repülni. Mrs. Pelton szintén optimista, és szerintem nagyon szépen összefoglalta mindezt: „A Halley-üstökös igazából Muroc jövőjét jósolta meg. A lovat és az autót a Holdra cseréltük”.
Nagyot változott a világ egy emberöltő alatt, de ettől inkább hátradőlni akarna az ember, és feldolgozni a múltat, ahelyett, hogy a jövőt sürgetné.

Országunk erejét mindig is a fiatalos szemléletű úttörőknek köszönhette attól kezdve, hogy az első kolónia letelepedett a Keleti Parton. A NASA-t 1958-ban az Űrkutatási törvény hozta létre, az űr felfedezése azonban ebben az országban valójában Kolumbusz partraszállásával kezdődött. Egyesek nem érték be azzal, hogy a Keleti parton védvonalaik mögött maradjanak, hanem nyugat felé nyomultak mégpedig olyan ütemben, amit a körülmények lehetővé tettek. Amikor a horizontális terjeszkedés elérte határait, ideje volt a függőleges iránnyal próbálkozni, és ez azóta is tart: egyre magasabbra és egyre gyorsabban repülünk.

Most, hogy már képesek vagyunk a bolygó elhagyására, nagyon meg kellene fontolni ezt a lehetőséget. Az emberiség mindig addig ment, amíg csak tudott, ezt diktálják alapvető ösztönei, és szerintem mindannyian elveszítünk egy darabot önmagunkból, ha hátat fordítunk a további felfedezéseknek. A felfedezéssel kitágul az érdeklődés horizontja, ösztönzi a gondolkodást, és nagyon nem akarom azt tapasztalni, hogy mindez a múlté. Univerzumunkat mikroszkóppal és teleszkóppal egyaránt fel kell fedezni, de nem hiszem, hogy ha az egyik kevesebb hangsúlyt kap, automatikusan nagyobb érdeklődésre számíthat a másik. Az ember eltunyulásával is járhat, ha nem feszegetjük fizikai értelemben vett univerzumunk határait, és ez ilyenkor mindannyian kevesebbek leszünk. Már csak a világűr jelenti az egyetlen fizikai határunkat, és szerintem a kutatás folytatása valódi, bár beláthatatlan előnyökkel jár majd számunkra, Földön maradók számára. Az előnyök tagadhatatlanok, mégha nem is lehet megjósolni, hogy pontosan milyenek is lesznek. Mindannyian hallottunk már olyan kutatásról, ami váratlan melléktermékek felfedezéséhez (például a penicillin) vezetett. A kedvenc történetem 1783-ből való, amikor Ben Franklin Párizsban tanúja volt az első hidrogén-ballon nyilvános felszállásának. Amikor egy szkeptikus az új találmány értelméről kérdezte őt, ezt felelte: „Mi haszna egy újszülöttnek?”. Persze fel lehet vetni, hogy miért állok annyira az űrkutatás pártján, ha már részt sem veszek benne, és csak papolok róla. Be kell valljam, hogy időnként valóban van bennem némi bűntudat, főleg akkor, amikor valaki azzal szembesít engem, amit egy intelligens hölgy is mondott: „Ó, maga a csúcson hagyta abba, nem igaz?” Úgy vélem, hogy mondandóm lényege az űrkutatás fontossága, és ez teljes mértékben független Mike Collinstól, vagy bárki mástól. Mike Collins megtette a maga dolgát, és most örömmel figyeli a fejleményeket a pálya széléről."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Mindeközben a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny csapatai sem tétlenkednek, mai posztunkban az egyik márciusi összefoglalóból szemezgetünk. Az amerikai Team Frednet, és az általuk létrehozott Nyitott Világűr Társaság elkötelezettnek tűnik aziránt, hogy kockaműholdakkal – cubesatokkal – árassza el a világűrt. A Small Commercial Payload, illetve Small Cubesat Payload néven is ismert programot öt éve fejlesztik a NASA egyik programja és a GLXP holdverseny égisze alatt; 2015 januárra tervezik a startot.

A terv egyelőre az, hogy 50-100 kockaműholdat, ún. cubesatot engednének szabadon alacsony földkörüli pályán, az alapegység – ilyen a jelenleg is földkörüli pályán keringő és még mindig kiváló állapotban lévő Masat-1 is – súlya nem haladhatja meg az egy kilót, űrtartalma pedig 1000 köbcenti, ebből következően élhosszúsága 10 centiméteres. Ez az alap. Ettől lehet persze igényelni nagyobbakat is, azonban ezek mérete minden esetben az előbb vázolt alapkocka többszöröse lehet csak: létezik 10x20, 10x30, 20x20 vagy 20x30 centis méret is, ami igazából már téglatest. Az 50-100 darab kocka és téglatest a hordozórakéta „rakterébe” kerül, ahonnan aztán a megadott pillanatban kirepülnek a világűrbe.
Felmerül a kérdés, hogy egy Holdra induló küldetés miért foglalkozik egyáltalán az alacsony földkörüli pályával? A válasz prózai: a csapatnak pénzre van szüksége. Az előzetes tervek szerint a kockák és téglatestek a Holdra induló űrhajójuk legfelső rakétafokozatában kapnának helyet, és még az út elején szétszórnák őket. Egy tíz centi élhosszúságú kocka pályára állítása általában nem haladja meg a 100 ezer dollárt - átlagosan 85 ezer dollár körül mozog egy-egy példány útiköltsége. Valamilyen mértékű kedvezményre is számíthatnak azok, akik szándéknyilatkozatukat és a jelentkezési lapot 2013. március 29-ig elküldik. Kerüljön csak a legkisebb egységből, a sztenderd kockából száz darab a fedélzetre, és máris rögtön nyolc és félmillió dollárnál járunk, ami nem rossz alap egy holdutazás kivitelezéséhez – egyes tervek szerint a dobozolás után az űrhajó tovább utazna a Hold irányába, ahol leszállóegységével megkísérli majd a landolást. Persze, nyolc és félmillió dollár nem elég egy holdutazáshoz. A versenyben résztvevők közül három csapat hozta nyilvánosságra kalkulációját, a legoptimistább számítások szerint sem lehet megúszni a dolgot 24 millió dollár alatt, két csapat pedig nagyjából 30 millió dollárra tippeli a teljes cechet.
Az ötlet egyébként önmagában zseniális, mivel a kutatóintézetek számára szinte ez az egyetlen lehetőség arra, hogy a világűrben kísérleteket hajtsanak végre. A MaSat-1 egyetlen 10x10x10-es kockában utazik már több mint egy éve: a kockában találhatók a legkülönfélébb mérőműszerek, a rádióadó, és minden más, ami csak bezsúfolható – az egykilós súlykorlát figyelembe vételével – egy ilyen szűk térbe.

Nagyon úgy tűnik, hogy a GLXP-verseny élmezőnye a 2015-ös start mellett tette le a voksát. Ezt erősíti meg a Moon Express-szel készített BBC-tudósítás is, amit ide kattintva lehet megtekinteni.
Ebben űrverseny helyett holdbányász-versenyről beszélnek. A Moon Express a NASA-val együttműködésben a Ames Kutatóközpont területén kapott egy épületet, ahol kedvükre tesztelhetik a leszállóegységüket. A landolást teljesen automatikusan kell végrehajtani, mivel nincs elég idő arra, hogy a küldetésirányításból beavatkozzanak az ereszkedés utolsó fázisában.

Bob Richards, a Moon Express főnöke szerint platinacsoportba tartozó fémek várnak ránk a Holdon, emellett pedig víz, ami egyben rakéta-üzemanyagot jelent - azontúl, hogy elengedhetetlen kelléke az életnek, a mezőgazdaságnak. A holdi nyersanyagok feltárása az első lépés, de ezt sokan tervezik, többek között például Kína is, ami holdszondákat indított útnak, és minden esély megvan arra, hogy a közeljövőben robotos landolásra kerüljön sor – ahogy arra is, hogy kínai asztronauták – taikonauták – lépjenek a Holdra.
Érdekes kérdést feszeget a BBC, ami rövidesen nagyon aktuális lesz: kit illet a kitermelt holdkőzet? Vajon egy ország kisajátíthatja-e a Holdat? Az 1967-es Világűr egyezmény szerint ez nem lehetséges, de a képlet azért nem ilyen egyszerű. A Holddal kapcsolatban területi követeléssel egyetlen ország sem léphet fel: nem birtokolhatja senki, viszont bárki odamehet, és kedvére használhatja, illetve kitermelhet bármit - így jellemzi az elég kuszának tűnő jogi helyzetet a BBC által megszólított James Dunstan űrjoggal foglalkozó szakember.
A jogi kérdések rövidesen terítékre kerülnek. Bob Richards (is) arra számít, hogy a következő évtizedben valósággal megrohamozzák a Holdat a különböző küldetések, amik egy része szinte biztosan magán - és nem államilag finanszírozott - misszió lesz.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Az űrrepülés átka, hogy milliószor kell ugyanarra a kérdésre válaszolni. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az is fölöttébb érdekel, hogy mi lett űrbéli kísérőimmel: John Young sorsa nem kevésbé érdekel, mint Neil és Buzz életének alakulása. John még mindig ugyanott, Houstonban asztronauta, és az űrsiklón dolgozik, ami a NASA reményei szerint még az évtized vége előtt elstartolhat. Világos, hogy John számára tíz év (és négy űrrepülés) közel sem volt olyan terhes, mint számomra hat év (és két űrrepülés), de legalább ennyire nyilvánvaló az is, hogy ezzel a kisebbséghez tartozik – legalábbis, négyünk közül mindenképpen.
Ezt nem vitattam meg hármójukkal, nem is szeretném, mivel mindannyian hajlamosak vagyunk felszínesen érintkezni egymással, és még akkor is jóval inkább műszaki dolgokról és sporteseményekről beszélünk, mint saját magunkról. Mi négyen magánzók vagyunk, emiatt aztán egyikükhöz sem állok olyan közel, amennyire az közös élményeink miatt elvárható lenne.

John a legkevésbé beszédes (Neil jóval utána következik a második helyen – ez nem poén akar lenni), és fogalmam sincs, hogy az űrrepülés mit jelentett, vagy jelent számára. Úgy vélem, hogy a mérnöki problémák megoldása számára mindennél fontosabb, és ehhez pont jó helyen van, egészen addig, amíg fizikailag képes a repülésre. Azután a mérnöki háttérmunkákban kellene kivennie a részét. Irigylem a repüléseiért (legyen szó akár T-38-asokról, akár űrhajókról), ennek ellenére örülök, hogy időben hagytam ott Houstont. Asztronautának lenni a legérdekesebb munka, amiben csak részem lehetett, de még azelőtt akartam távozni, hogy elkezdenék belefásulni a dologba. Előre tudtam, hogy az Apollo-11 után semmit nem tehettem volna az ellen, hogy lelkesedésem és koncentrációkészségem meg ne csappanjon. Emiatt aztán az a furcsa helyzet állt elő, hogy részben örülök annak, amiért többé már nem dolgozom a világ egyik legizgalmasabb munkahelyén - és szerintem ezzel őszintén összegzem érzéseimet. [Az alábbi képen John Young látható:]
Most nézzük Buzzt. Buzz azt hajtogatja nekem, hogy csöppet sem bánja, amiért elrepült a Holdra, meg hogy ez milyen pozitív hatással is volt az életére, és mennyire boldog, hogy mindezt végigcsinálta – ugyanakkor a repülés óta Buzznak komoly pszichiátriai problémái vannak. Számomra úgy tűnik, hogy a gondok egy része az apja miatt van, aki ezt mondogatta neki: most, hogy megjárta a Holdat, az egész világ a lábai előtt hever  feltéve, hogy érvényesülni akar. Ez azonban sajnos nem igaz, és még sajnálatosabb, hogy Buzz-nak a legcsekélyebb érzéke sincs önmaga menedzseléséhez. Inkább esetlen, és szerintem a Légierő tábornokai nem szeretik az olyan ezredeseket, akik részletekbe menően vázolják karrierrel kapcsolatos elképzeléseiket. Pofa be, és álljon vissza a sorba, ezredes: meg kell mondanom, hogy egyetértek ezzel a megközelítéssel. Másfelől viszont nagyon együtt érzek Buzz-zal és az ő problémáival. Ha hihetünk az agyturkászoknak, a negyvenet betöltve már önmagában is komoly válaszút elé kerül az ember, és ha a jövőbeli célokkal kapcsolatos bizonytalanság erre még rá is rakódik, egyáltalán nem csoda, hogy Buzznak problémái adódtak.

Buzz nagyon heves, célorientált személyiség, aki hozzászokott ahhoz, hogy nagyot szakítson – és semmit se veszítsen. Joe Frazier nehézsúlyú ex-bajnokra emlékeztet, aki röviddel a cím megnyerése után kórházba került. Megsérült a meccs közben? Az orvosai szerint nem. „Kizárólag a feladatai és tervei okozta feszültség és stressz számlájára írható a kialakult probléma, ezek kicsit túl soknak bizonyultak a számára.” Joe problémája magas vérnyomásban jelentkezett, míg Buzzé az őt teljesen lesújtó depressziós időszakok sorozatában öltött testet. A West Point, a Légierő, az MIT, a NASA: Buzznak legalább négy szigorú tanítómestere volt, miközben apja ösztökélte őt a háttérből. Egy csapásra mindez véget ért: Buzz egy kalauzhal, aki hirtelen azon kapta magát, hogy eltűnt mellőle ez az Apollo nevű cápa, és most kétségbeesetten keres magának egy másik, hasonlóan áramvonalas, gyors és veszélyes élőlényt. Egy sincs, Buzz, de őszintén bízom abban, hogy találsz majd valamilyen szelíd bálnát, ami helyettesítheti a cápát.
Ha Buzz a szülés utáni depresszió esettanulmánya, akkor vajon Neil miért nem az? Hát, a kezdőknek annyit mondanék, hogy Neil teljesen más alkat. Ő az első - nem a második - és ennek megfelelően rendezte be életét (és nem is rosszul). Szerencsére Neil nem PR-es, és teljesen más elképzelései voltak annál, hogy a NASA vagy bárki más érdekében korteskedjen – beleértve saját magát is.

Neil nagyon kiegyensúlyozott ember, távlati tervekkel - ő egy zsigeri történész, aki leküzdhetetlen indíttatást érez a tanításra. Állítólag nem is olyan túl régen ezt mondta: „Tudom, hogy megjelenéseimmel több millió dollárt is kereshetnék, én viszont egyetemen akarok tanítani, és közben zavartalanul kutatni.” Ezt el is hiszem, és úgy vélem, Neil bölcsen tette, hogy így alakította az életét. A washingtoni felsőbb körökben lévő barátaim között vannak, akik kritizálják Neil amiért felszívódott, és amiért nem „adja el a programot”, de ők képtelenek megérteni Neilt, az ő problémáit, sőt, az is lehet, hogy még magát „a programot” sem látják át. Mint első ember, aki egy másik égitestre lépett, Neil egész életében különleges marad, és szerintem értelmesen kell gazdálkodni erejével és önmagával. Ezt teszi a mai napig Cincinnatiban, ahol egy képzeletbeli kastélyban él, amit egy sárkányokkal teli várárok vesz körül. Amikor jónak látja – és ilyen nem sokszor van – leeresztheti a felvonóhidat, és kiruccanhat, de jóval fontosabb, hogy tisztelettel és méltósággal vissza is tud vonulni, hogy figyelmét ismét a dinamikával kapcsolatos kurzusoknak és a repüléstesztelés tanításának szentelje, amiről rengeteget tud. Neil tudja, mit csinál, és jól is csinálja.

Ezzel el is jutunk Mike Collinshoz. Szerencsére egész életemben rossz tanuló voltam, és szüleim, csalódottságukat leplezve, ritkán avatkoztak közbe, és presszionáltak engem. Emiatt aztán számos munkahelyemen jobbára én szabtam meg milyen nyomásnak teszem ki magam. Ez a tény, illetve saját lustaságom megkímélt attól, hogy Buzz betegségét a maga teljességében átéljem, bár a lehetőségeket illetően hozzá hasonlóan én is közepes szomorúsággal tekintek a jövőbe, mivel olybá tűnik számomra, mintha a földi érdekességek listája nagymértékben megcsappant volna a holdraszállásokkal. Egyszerűen képtelen vagyok úgy tűzbe jönni a dolgok iránt, mint az Apollo-11 útját megelőzően; mintha valamilyen földi közöny fogott volna el, ami ugyan nincs az ínyemre, de nem is tudok ellene mit tenni. Jóval érzéketlenebb vagyok az apróbb bajok iránt, és amikor az enyémek közül ketten kivörösödött fejjel, egymás szavába vágva odajönnek hozzám valamilyen apróság miatt kirobbant csetepaté ürügyén, szívem szerint ezt mondanám nekik: „Hát, a Föld a ti problémátoktól függetlenül továbbra is forog, vegyetek példát róla, és oldjátok meg a dolgot magatok, ez amúgy sem vezet sehova.” Természetesen, nem ezt mondom, mivel véleményem szemmel láthatóan számít nekik, de sok minden már közel sem olyan életbevágóan fontos számomra.

Átértékelődött, hogy mit tartok fontosnak, és mit nem; sokkal kevésbé vagyok ideges, és sokkal ritkábban vesztem el a fejemet. Jó állásból is kevesebb van. Ez részben abból adódik, hogy tekintélyes számú földi kitüntetésben részesültem, részben pedig abból a megtiszteltetésből, hogy nagy messzeségből láthattam a Földet. Hármunkat királyok és királynők szórakoztatták, megkaptuk a Collier Trófeát, a Harmon Trófeát, a Hubbard Érmet, az Elnöki Szabadságérmet, stb., stb. Mondtunk beszédet a Kongresszus két házának összevont ülésén, és százszor kisebb közönség előtt is. Mindezek ellenére a Föld továbbra is forog, ezt tapasztalom is, és nyugodt mozgásánál jóval kevesebbre tartom saját problémáimat – vagy bárki másét.

Ez persze nem azt jelenti, hogy valami guru-szerű, tiszta tudatállapotba kerültem volna – távol áll attól. Továbbra is ki lehet hozni a sodromból, és indokolatlanul fel tudom húzni magam. Például akkor, ha egy dagadt szivar az arcomba fújja a füstöt, miközben azt üvölti: „Milyen volt valójában odafenn?” Ilyenkor öklömmel legszívesebben a zsírpárnáiba ütnék. Elegem van már abból, hogy ugyanaz a kérdés újra és újra előkerül. Ez az űrrepülés átka: milliószor kell ugyanarra a kérdésre válaszolni. Kellene valamilyen rendelet, ami szabályozná ezt.
Szoros versenyben, a második helyen az autogram-osztás következik, főképp az ilyenek: „Esmeralda unokatestvéremnek, Baby Jane-nek, valamint a tűzoltóállomáson dolgozó fiúknak - olvashatóan írja rá a dátumot, és a nevét is.” Jesszusom, hölgyem, ezt még a bankárom kedvéért sem teszem meg.  Azt még megértem, amikor gyerekek gyűjtenek autogramokat, és nem hiszem, hogy közülük akár egyre is ráripakodtam volna, de a nyomulós felnőttek esete már teljesen más tészta. Egy éles szemű PR-es röviddel az Apollo-11 útja után azt mondta nekem, hogy az autogram-vadászok számára egy külön bugyor van fenntartva a pokolban. Akkor még nem tudtam, mit ért ezalatt, most már pontosan tudom.

Másfelől viszont azt is be kellene ismernem, hogy az ismertségnek nem csak és kizárólag árnyoldalai vannak. Miközben azon vagyok, hogy lelepleződés nélkül elvihessem a gyerekeimet az állatkertbe, csöppet sincs ellenemre, amikor egy repülőgép fedélzetén, turistaosztályra szóló jegyemet szorongatva a kis édes felismer, és átcsempész az első osztályra, hogy ott etessen és kényeztessen engem, megvédve a gonosz autogram-vadászoktól. Az anonimitás ilyen jellegű megsértését csöppet sem bánom. Ha gyorshajtás miatt megállít egy rendőr, az sem áll tőlem távol, hogy ezt mondjam: „Te jó ég, Biztos úr, csak arról lehet szó, hogy amióta visszajöttem a Holdról, még nem jöttem rá, miként kell lelassítani.” Így aztán hamiskásnak tartom magam, aki mindennek csak az előnyeit élvezné.
Helyzetem hasonlít a kezdő filmcsillagéhoz, aki azt akarja, hogy színészi képességei miatt emlékezzenek rá az emberek, ne pedig a jó teste miatt – azzal a különbséggel, hogy esetemben nem az a kérdéses, hogy „mire” emlékezzenek, hanem sokkal inkább az, hogy „kik”."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...