És mi az értelme egy újszülöttnek? Erről is ír Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Howard Muson, a The New York Times Magazine-ban úgy ír a visszatérő asztronautáról, mint „egy vándorútról megtért hősről, akit – miután ellopta a szent tüzet és rémisztő démonokkal tusakodott – övéi kemény kérdésekkel szembesítenek.” Ez találó leírás, habár én sosem éreztem úgy, hogy bárki tüzét is elloptam volna (csupán végighurcoltam az égen), és a démonok, akikkel tusakodtam, általában a Lord & Taylor ruháit viselték. De a kemény kérdésekkel Muson bizony fején találta a szöget. A legkeményebb kérdés természetesen ez: Megérte ez az egész? Számomra mindenképp, és ez a tény nyilvánvalóan kétségbe vonja objektivitásomat az adófizetők pénzéből elköltött 25 milliárd dollárral kapcsolatban. Ettől eltekintve, őszintén szólva alig foglalkoztatott az űrprogram pénzügyi oldala, ahogy azon sem tűnődtem, hogy Flash Gordon vajon a bruttó nemzeti össztermék hány százalékát tapsolhatja el a mongoi barlangok felfedezésével. Ezen kívül pedig szerintem korai megítélni az emberes űrprogramot és annak lehetséges hozadékát. Egészen egyszerűen még nem tudjuk, mit jelenthet a számunkra.

Fred Hoyle brit csillagász már 1948-ban is arról beszélt, hogy egy sor új ötletet inspirál majd az első fénykép, amin az egész Föld látható. Az űrprogram támogatói szerint az ökológia irányában jelenleg tapasztalható érdeklődés az űrrepülésnek egyik ilyen mellékterméke. Az ellenzők szerint ez süket beszéd, ráadásul nem kell embert juttatni az űrbe ahhoz, hogy ilyen felvételek készüljenek. A támogatók szerint a holdkövek révén lehetővé válik a naprendszer eredetének pontos meghatározása, és ez szerintük alapvető információ. Az ellenzők szerint a Hold egy steril és élettelen sziklahalom, ami nem sok érdeklődésre tarthat számot. Szerintük erkölcstelen a felfedezéseket támogatni, miközben városaink leépülnek. A támogatók szerint ezt a kérdést nem lehet vagy-vagy alapon szemlélni, szerintük a nemzeti gazdaságunk működése és a költségvetés szabályozása lehetetlenné teszi, hogy egyik projektről egy másikra átcsoportosíthatók legyenek a források, városaink pedig az űrprogramtól függetlenül is leépülnek. Az ellenzők szerint elsődlegesen a bolygónkra, és annak bajaira kell koncentrálni, a támogatók szerint viszont ezekre a problémákra a megoldást a Föld világűrből való tanulmányozása jelenti. Az ellenlábasok állítják: az űrprogram miatt kerültünk ilyen slamasztikába. Csak a fejlett technológia húzhat ki minket a slamasztikából, mondják erre az űrutazás hívei.

Hol egyik, hol másik érv kap erőre, pár dologra azonban szerintem érdemes rámutatni. Először is, az Apollo-11-et a legtöbb amerikai valaminek a végének, nem pedig a kezdetének tartotta: úgy vélem, hogy ez iszonyú hiba. Gyakran a NASA PR-osztályát vádolják emiatt, de nem hinném, hogy a NASA ezen változtatni tudott volna. Egész egyszerűen ilyen az amerikai szemlélet: televízión megnézünk egy látványos eseményt, és úgy gondolunk rá, mintha az a Super Bowl lenne. Aztán jön a zűrzavar és a bosszúság. Miért játszották a Super Bowlt újra és újra? Amikor az Apollo-13 oxigéntartályai csődöt mondtak, és a televízió-hálózatok megszakították adásukat, hogy beszámoljanak a történtekről, dühös telefonokat kaptak erőfeszítéseikért. Az Apollo-16 küldetés idején a The Washington Post utolérhetetlen Nicholas von Hoffmanja ezzel a címmel jelentette meg a tudósítást: KÉT FAJANKÓ A HOLDON. Oda a varázs, hiába beszéltek egyre bonyolultabb tudományos berendezésekről és egyre nagyobb területekről, ami a holdjáró révén felfedezhetővé vált. A közvéleményt egyedül egy emberes Mars expedíció hozhatta volna tűzbe, de az még a program leglelkesebb hívei számára is kivitelezhetetlennek tűnt. Így aztán a figyelem középpontjába a Hold után ismét a Föld került, a földkörüli pályán keringő Skylab pedig tele volt pakolva fényképezőgépekkel, hogy a bolygónkat ért károsodást a lehető legaprólékosabban feltárhassa, a helyreállítás első lépéseként. Itt tartunk most.

A másik dolog, amire szerintem érdemes kitérni az a hóbort, amivel az amerikaiak az újdonságokat teljes vállszélességgel, elvakultan támogatják, miközben legalább ennyire elvakultan utasítják el a régebbi dolgokat. Ebből a gondolatmenetből az következik, hogy csakis vagy/vagy alapon lehet értékelni az eseményeket. Vagy a rákot gyógyítjuk, vagy az űrbe repülünk. Vagy környezetvédelem, vagy űrrepülés. Semmi hajlandóság nincs arra, hogy esetleg azonos mértékben, de mindegyikkel foglalkozzunk. Továbbá, szerintem az amerikaiak nagyon tájékozatlanok arról, hogy valójában mennyi adódollárjukat fordítják űrrepülésre. Nemrég egy informális közvéleménykutatást kezdeményeztem a Smithsonian épületek egyikébe látogató első száz felnőtt körében. A tucatnyi kérdés között ez is szerepelt: Ön szerint melyik ügynökség emészt fel a több adódollárt: a NASA vagy az Egyesült Államok Egészségügyi Minisztériuma? Arra számítottam, hogy legfeljebb pár balek említi meg a NASA-t, de megdöbbentett, amikor kiderült, hogy ötvenen az Egészségügyi Minisztériumot jelölték meg, negyvenen a NASA-t, tízen pedig nem kívántak találgatásba bonyolódni. Amikor utoljára láttam a költségvetést, az Egészségügyi Minisztérium büdzséje 75 milliárd dollár volt (93 milliárd, ha a társadalombiztosítást is hozzáadjuk), míg a NASA-é 3 milliárd dollár tett ki. Namármost, vagy egy nagyon visszafogott 75 milliárddal állunk szemben, vagy egy nagyon éktelenkedő 3 milliárddal. Személyes véleményem az, hogy az űrprogram leállítása kevéssé befolyásolná az Egészségügyi Minisztérium projektjeit, még akkor se, ha a pénzeket közvetlenül át is lehetne irányítani. Nemrég felfedeztem egy hirdetést régi ismerősöm, a North American Aviation jóvoltából – ők gyártották a parancsnoki egységet – akik Rockwell International-re változtatták a nevüket. A hirdetésben még csak meg sem említik azt a tényt, hogy a Rockwell építi az űrsiklót: mindössze repülőgépekről, teherautókról beszélnek, illetve női ruhagyártásról ködösítenek. Képben vannak a tendenciákkal.

Talán az Apollo-11 küldetésben való személyes részvételem teszi, hogy túl nagy hangsúlyt fektetek ezekre a kérdésekre, de számomra úgy tűnik, hogy az űrprogram aránytalanul népszerű volt az első holdraszállást megelőzően – és nem eléggé népszerű azt követően. Az igazság valahol a kettő között van, és el kell telni valamennyi időnek ahhoz, hogy a jövő történészei az őt megillető helyre tegyék az Apollo-programot. Hogy mennyi idő kell ehhez, azt nem tudom, de a fejlődés soha nem látott ütemben halad, és mindannyiunk életére hatással van – akár tetszik ez nekünk, akár nem.
Vegyük például Effie Corum Pelton esetét, aki 1910-ben a Halley-üstököst a kaliforniai sivatagban egy ablakból figyelte meg, mielőtt még a Wright testvérek belekezdtek volna vállalkozásukba. A hatalmas Muroc Dry Lake (ahol ma az Edwards Légibázis található) igaz, visszafelé olvasva, de a Corum nevet kapta, és az asztronauták bölcsőjévé vált, ahogy az ott előforduló újabb és újabb gépek egyre gyorsabban és egyre magasabbra tudtak repülni. Mrs. Pelton szintén optimista, és szerintem nagyon szépen összefoglalta mindezt: „A Halley-üstökös igazából Muroc jövőjét jósolta meg. A lovat és az autót a Holdra cseréltük”.
Nagyot változott a világ egy emberöltő alatt, de ettől inkább hátradőlni akarna az ember, és feldolgozni a múltat, ahelyett, hogy a jövőt sürgetné.

Országunk erejét mindig is a fiatalos szemléletű úttörőknek köszönhette attól kezdve, hogy az első kolónia letelepedett a Keleti Parton. A NASA-t 1958-ban az Űrkutatási törvény hozta létre, az űr felfedezése azonban ebben az országban valójában Kolumbusz partraszállásával kezdődött. Egyesek nem érték be azzal, hogy a Keleti parton védvonalaik mögött maradjanak, hanem nyugat felé nyomultak mégpedig olyan ütemben, amit a körülmények lehetővé tettek. Amikor a horizontális terjeszkedés elérte határait, ideje volt a függőleges iránnyal próbálkozni, és ez azóta is tart: egyre magasabbra és egyre gyorsabban repülünk.

Most, hogy már képesek vagyunk a bolygó elhagyására, nagyon meg kellene fontolni ezt a lehetőséget. Az emberiség mindig addig ment, amíg csak tudott, ezt diktálják alapvető ösztönei, és szerintem mindannyian elveszítünk egy darabot önmagunkból, ha hátat fordítunk a további felfedezéseknek. A felfedezéssel kitágul az érdeklődés horizontja, ösztönzi a gondolkodást, és nagyon nem akarom azt tapasztalni, hogy mindez a múlté. Univerzumunkat mikroszkóppal és teleszkóppal egyaránt fel kell fedezni, de nem hiszem, hogy ha az egyik kevesebb hangsúlyt kap, automatikusan nagyobb érdeklődésre számíthat a másik. Az ember eltunyulásával is járhat, ha nem feszegetjük fizikai értelemben vett univerzumunk határait, és ez ilyenkor mindannyian kevesebbek leszünk. Már csak a világűr jelenti az egyetlen fizikai határunkat, és szerintem a kutatás folytatása valódi, bár beláthatatlan előnyökkel jár majd számunkra, Földön maradók számára. Az előnyök tagadhatatlanok, mégha nem is lehet megjósolni, hogy pontosan milyenek is lesznek. Mindannyian hallottunk már olyan kutatásról, ami váratlan melléktermékek felfedezéséhez (például a penicillin) vezetett. A kedvenc történetem 1783-ből való, amikor Ben Franklin Párizsban tanúja volt az első hidrogén-ballon nyilvános felszállásának. Amikor egy szkeptikus az új találmány értelméről kérdezte őt, ezt felelte: „Mi haszna egy újszülöttnek?”. Persze fel lehet vetni, hogy miért állok annyira az űrkutatás pártján, ha már részt sem veszek benne, és csak papolok róla. Be kell valljam, hogy időnként valóban van bennem némi bűntudat, főleg akkor, amikor valaki azzal szembesít engem, amit egy intelligens hölgy is mondott: „Ó, maga a csúcson hagyta abba, nem igaz?” Úgy vélem, hogy mondandóm lényege az űrkutatás fontossága, és ez teljes mértékben független Mike Collinstól, vagy bárki mástól. Mike Collins megtette a maga dolgát, és most örömmel figyeli a fejleményeket a pálya széléről."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.