Az amerikaiak többségéhez hasonlóan Gene Cernant is elragadta az űrverseny izgalma. Az Apollo-17 leendő parancsnoka sok éjszakát átvirrasztott, mivel minden startot megnézett a tévében. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az amerikaiak többségéhez hasonlóan engem is magával ragadott az űrverseny izgalma. A Florida és Kalifornia közti három órás időeltolódás miatt Cape Canaveralon egy kora reggeli start azt jelentette, hogy Montereyben én egész éjszaka tanultam, hogy hajnal előtt megnézhessem a rakéták indítását a tévében. 1962. február 20-án Barbarával épp a heverőről néztük végig a harmadik Mercury startját: John Glenn első amerikaiként földkörüli pályára állt. Amikor megérkezett a világűrbe, és a Küldetésirányítás szerint is minden rendben volt, Barbara megkérdezte tőlem: „Szeretnél valami ilyesmivel foglalkozni?”
„Már, hogy a pokolba ne, persze” – feleltem, majd kezdtem leszállni a földre. Még mindig túl fiatal voltam, és a szükséges tapasztalatokkal sem rendelkeztem. Ezután nem is nagyon jött szóba ez a téma.

Az a sejtésem, hogy ilyen megbizatásra még nem vagyok elég képzett, 1962. szeptemberében végképp bebizonyosodott. Ekkor választották ki az asztronauták második csoportját – köztük a két civilt, Neil Armstrongot és Elliot See-t, a Légierő pilótái közül Frank Bormant, Jim McDivittet, Tom Staffordot és Ed White-ot, valamint Pete Conradot, Jim Lovellt és John Youngot - utóbbiak a Haditengerészet repülősei közül érkeztek. Feltűnt, hogy a követelmények kissé megváltoztak: a NASA most már olyan repülősöket keresett, akik még nem töltötték be a harmincötöt, természettudományos diplomával és berepülő pilóta múlttal is rendelkeztek. Katonai berepülő pilótaképzőben, vagy valami ezzel egyenértékű intézményben kellett végezniük. Esetemben az életkor és a végzettség stimmelt, de még mindig évek választottak el attól a hőn áhított berepülő pilóta végzettségtől.

Az új csoport – a „Következő Kilenc” néven vált ismertté – berepül a történelemkönyvekbe. Ezzel szemben itt vagyok én, egy nevenincs diák, aki nehéz vizsgákra készül, és a többi amerikaihoz hasonlóan a tévét bámulja, valahányszor az űrről esik szó benne.
Scott Carpenter az Aurora-7-essel ment a világűrbe, de nem figyelt oda kellőképpen, és túlrepült a leszállási körzeten. Ez olyan hibának bizonyult, ami miatt soha többé nem repülhetett az űrbe. Ezután a szovjetek részéről Andrian Nyikolajev és Pavel Popovics repült a Vosztok-3-as és a 4-es fedélzetén, majd tőlünk Wally Schirra következett a Sigma-7-essel. Verseny volt ez a javából, a startok pedig még eseményszámba mentek, de nem úgy tűnt, hogy az űrrepülés meg lenne írva a jövőmben.

Az apaság viszont meg volt írva. Barbara 1963. március 4-én egy gyönyörű kislánynak adott életet, aki ezüstdollár méretű, nagy kék szemeivel állandóan pásztázta a szobát, és mindent magába szívott, mintha bizony azt kérdezné: „Hol vagyok? Mi végre vagyok itt? Ki vagyok?” Teresa Dawn Cernant épp azután vittük haza a kórházból, hogy sikerült meggyőznöm a Bank of Americát, hogy hagyjon jóvá számomra egy 200 dolláros rövid futamidejű kölcsönt, aminek segítségével a 207 dolláros számlát kiegyenlíthettük. Tíz nappal Tracy születése után Gordon Cooper egy huszonkét földkörüli keringésből álló maratoni küldetéssel zárta a Mercury-programot. [Az alábbi képen Gene Cernan és családja látható:]
Kétéves tanulmányaim végének közeledtével jegyeim alapján lehetőségem nyílt arra, hogy a harmadik évet a Princetonon végezzem, így egy, a Borostyán Ligához tartozó egyetem diplomáját is csatolhattam önéletrajzom mellé.
De előbb még 1963 nyarán egy ösztöndíjas állás várt rám a sacramento-i Aerojet Generalnál, ahol korszerű folyékony üzemanyagú rakétameghajtással foglalkoztam. A rakéták űrrepülést jelentettek, és úgy tűnt, hogy ez a terület felszálló ágban van.
Egy péntek délután épp dolgoztam, Barbara pedig Texasba utazott meglátogatni az édesanyját, aki Kaliforniából költözött oda. Egyszer csak felhívott egy Shepard nevű parancsnok, a Haditengerészet washingtoni Speciális Projektirodájából. Shepard? Alan Shepard parancsnok, az asztronauta? "Nem" - felelte, némiképp ingerülten: „Nem az a Shepard parancsnok. Mindenki ezt kérdezi tőlem.” Majd a lényegre tért.

A parancsnok elképesztően ködös Potomac River-beli bürokrata nyelven elmagyarázta, hogy ő és a Haditengerészet az utóbbi több mint fél évet a kartonok átfésülésével töltötte, és ez idő alatt azon tisztek nevét gyűjtötték ki, akik bizonyos körülmények esetén elképzelhető, hogy alkalmasak lennének egy különleges projektben való részvételre. Az én nevem is a kiválasztottak közé került. „Nos” – mondta végül – „vállalkozik rá?”
Fogalmam sem volt, hogy mi a fenéről beszélt. Veszélyre figyelmeztető antennáim előbújtak. Miféle különleges projekt? Miért én? Nagyon zavaros ügy volt ez, és a hadsereg íratlan szabályai közé tartozott, hogy semmire ne vállalkozzunk, amíg nem tudjuk pontosan, miről is van szó. „Mire is kellene vállalkoznom?” – kérdeztem.

Shepard parancsok érezhetően idegesen sóhajtott egyet. Most már egyértelművé vált számára, hogy a vonal túlsó végén egy idióta van. „Hát, természetesen az Apollo-programba! Ki akarjuk Önt közvetíteni a NASA számára további értékelés céljából.” A NASA a különböző katonai szolgálatoktól kért ugyanis egy új listát a szóba jövő asztronauta-jelöltekről, a Haditengerészet zsűrije pedig kiválasztott engem is.
Pillanatnyi csönd állt be a vonal felém eső végén, miközben szívem a torkomban dübörgött. Még csak nem is jelentkeztem. Amikor utoljára utánanéztem, még úgy festett a dolog, hogy nem vagyok alkalmas. De ez a fickó most azt mondta, hogy a Haditengerészet engem ajánlgat a NASA számára, hogy asztronauta-kiképzésen vegyek részt. Biztos, hogy a megfelelő Cernan századost hívta fel? Egy másodpercnek azért el kellett telnie, mire teljes mélységében felfogtam a kérdést, majd pattogós, katonai lelkesedéssel lecsaptam a labdát: „Hát, igen uram! Nem csakhogy igen, hanem pokolian igen! Uram!”

Shepard nyersen még tájékoztatott arról, hogy a szóbeli válasz nem elég. „Írásban kell megkapnunk hétfő reggel kilenc óráig.” Ezzel letette a kagylót.
A megkereséstől döbbenten, de egyúttal felcsigázva a legközelebbi Western Union fiókba rohantam, és onnan küldtem táviratot elfoglalt emberem részére. Majd felhívtam Barbarát, hogy elújságoljam a hírt. Ezt az esetlegesen egész életünket felforgató döntést a megkérdezése nélkül hoztam meg, és tárcsázás közben azon gondolkoztam, hogyan reagál majd erre a komoly fordulatra. Izgatott volt, bár felfedezni véltem némi nyugtalanságot a hangjában. Miután túl volt az első meglepetésen, pontosan azt mondta, amit hallani akartam: „Istenem, Gene, bele kell vágnunk.”
Én? Mint asztronauta?!"

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Összes jellemzője közül a "törékeny" szóval lehet jellemezni a Földet. Ilyennek látszik a Föld 160 000 kilométerről. Erről is ír Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Ha egy szóval kellene jellemeznem, hogy milyen a Föld a Holdról nézve, valószínűleg nem a méretéből és a színéből indulnék ki, hanem egy jóval meghatározóbb jellemzőt keresnék, mint amilyen a törékenység. Mindennél jobban igaz a Földre, hogy „törékenynek” látszik. Nem tudom miért, de így van. Amikor a felszínén sétálunk, elég térbelinek és nagy kiterjedésűnek tűnik, ahogy szinte végtelenül nyújtózik minden irányba. De az űrből nézve a felszíni egyenetlenségekre semmi nem utal, olyan simának látszik a Föld, akár egy billiárdgolyó, ami kényes egyensúlyban utazik Nap körüli pályáján: mindenekelőtt törékenynek látszik.
Mihelyt eljutottunk ennek a szembeötlő földi törékenységnek a gondolatához, felmerül a kérdés, hogy ez mennyiben valós, mennyiben képzelt, és ettől kezdve egyenes út vezet a felszínének tanulmányozásához. Ott a dolgok valóban törékenyek. Vajon a tengervíz elég tiszta ahhoz, hogy megmossuk benne a fejünket, vagy esetleg némi olaj is úszik a felszínén? Vajon kék az ég, a felhők pedig fehérek, vagy mindkettőt eltakarja a levegőben szálló sárgásbarna kosz? Örömmel nézzük a folyópartot, vagy inkább kiábrándító látvány? A kékesfehér és a barnásfekete bolygó között valóban vékony a határ.
Szorgalmas hangyák módjára rohanunk, miközben óriási mennyiségben hozunk fel felszín alatti rejtekhelyeikről mindent, ami szilárd, folyékony vagy gáznemű, hogy aztán gyorsan elhasznált szilárd, folyékony, és gáznemű hulladékká alakítsuk. Ezek ott maradnak a felszínen, vagy valamivel felette – saját kollektív őrültségünk iszonyú bizonyítékaként. A bolygó kiégése, a kifogyó energiakészletek aggasztó méreteket öltenek; a fosszilis üzemanyagok égése visszafordíthatatlan folyamat, amit csak lassítani lehet.
A nap viszont süt, akár tetszik nekünk, akár nem, de csak erőtlen kísérleteket teszünk a napenergia felhasználására. Ha mindent beleadnánk, a nap energiáját – ami a hidrogén héliummá alakulásával jön létre – akár meg is kettőzhetnénk saját kis termonukleáris reaktoraink megépítésével. Ezek a problémák és megoldásaik egyre szélesebb körben ismertek, és biztos vagyok abban, hogy űrprogram nélkül is így lenne. Aki csak látta a távolból a bolygónkat, nem bírja megállni, hogy fel ne jajduljon – tudva, hogy az egykor látott kékség és fehérség, amit behunyt szemmel még bármikor maga elé tud képzelni, igazából csak illúzió, és csak elfedi a minden korábbinál nagyobb méreteket öltő értelmetlen mocskot. A bolygó 160 000 kilométerről elénk táruló szépséges látványának mindannyiunk számára céllá kell válnia, ami arra ösztönöz minket, hogy olyanná is tegyük, amilyennek látszik.
 
Másképp gondolok a naprendszerre amióta a Földet a távolból láttam. Azóta, hogy Kopernikusz elmélete (a Föld a Nap bolygója, és nem fordítva) széles körben elfogadott lett, az emberek megingathatatlan igazságnak tartják. Én viszont érzelmileg mégis inkább a Kopernikusz előtti, vagyis ptolemaioszi világképhez vonzódom; a Föld mindennek a középpontja. A nap felkel hajnalban, és lemegy alkonyatkor, nem igaz? Vagy, ahogy a rádióreklám mondja a napnyugtával kapcsolatban: „Amikor a Nap eltűnik az égről…” Süket duma. A Nap nem emelkedik vagy süllyed: nem mozog, egyszerűen csak ott van, és mi előtte forgunk. A hajnal az, amikor úgy fordulunk, hogy lássuk, míg az alkonyat azt jelenti, hogy újabb 180 fokot fordultunk, és az árnyékos zónába kerülünk. A Nap sosem „tűnik el az égről”. Ott van ugyanazon az égbolton, amin mi is, pusztán egy darab homályos föld van köztünk és a Nap között, ami miatt nem láthatjuk. Mindenki tudja ezt, de én most már értem is.

Ha autózom a sztrádán, többé nem reménykedem abban, hogy a vakító Nap felkeljen, inkább abban bízom, hogy a forgásunk kicsit felgyorsuljon, és hamarabb kerüljünk az árnyékos oldalra. Minden különösebb erőfeszítés nélkül eszembe jut ez a kép, állandóan elkísér – alkalmanként mást és mást merítek belőle, habár kétségkívül kissé el kell vonatkoztatnom. Ha azt hallom: „milyen gyönyörű ez a mai nap”, mindig arra gondolok, hogy valahol gyönyörű nap van - ha nem itt, akkor csak arról van szó, hogy történetesen rossz helyen vagyunk. „Az órám siet” kifejezés értelmezhetetlen: nem siet az sehová, mindössze keletebbre kellene lennünk.

Nem változtam meg gyökeresen, még mindig úgy fogalmazok, hogy "ebben" a világban, ahelyett, hogy azt mondanám: "ezen" a világon. Még mindig úgy gondolok az Északi sarkra, mint ami „odafent” van, és a Déli Sarkra pedig úgy, hogy „odalent”, ami abszurdum. Ha száz embernek adunk egy-egy Földről készített képet, és megmondjuk nekik, merre van az Északi Sark, kivétel nélkül mindannyian úgy tartják majd a fotót, hogy az Északi Sark felfelé nézzen, a Déli Sark pedig lefelé, a lábuk felé. Persze, ha egyenesen állnak, valójában a kép déli pólusát a Föld középpontja felé fordítva tartják, ha viszont az Egyenlítőn állnak, az északi pólus az ég egy pontjára mutat, ami a Föld forgásának megfelelően egy kört ír le, amely 23,5 fokkal metszi az Ekliptika síkját.
Azt viszont nem tudom, hogy az emberek miért ragaszkodnak ehhez a butasághoz. A nappalimban van egy apró, bekeretezett fénykép, benne egy vékony kifli a fekete semmi közepén. Bár a kép nem színhelyes, az emberek mindig azt mondják: „Ó, a Hold!” – holott az igazából a Föld. Valószínűleg senki nem gondol arra, hogy a Föld is lehet kifli alakú.

Az űrrepülés megváltoztatta azt is, ahogy önmagamra gondolok. Persze, külsőleg ugyanaz vagyok, és a szokásaim sem nagyon változtak. Ó igen, valószínűleg szabadabban költöm a pénzt, és többet foglalkozom a családommal, kevesebbet a munkámmal, de alapvetően ugyanaz a fickó vagyok, mint aki az űrrepülés előtt voltam. A feleségem ezt meg is erősítheti. A Holdnál nem találkoztam Istennel, és az életem sem változott meg alapjaiban. Bár talán ugyannak érzem magam, azt is érzem, hogy különbözöm a többi embertől. Olyan helyeken jártam, és olyan dolgokat tettem, amit egyszerűen el sem hinnénk: százhatvan kilométer magasan egy kötél végén fityegtem; láttam Földfogyatkozást a Hold mögül, és tetszett. Láttam a Nap igazi fényét, amit nem tört meg egyetlen bolygó légköre sem. Megtapasztaltam az végtelen éjfekete nyugalmát, amit nem zavart meg egyetlen élőlény sem. Kozmikus sugarak hatoltak át rajtam végtelen útjukon az univerzum határai felé, ahonnan talán majd egyszer visszafordulnak kiindulási helyük és leszármazottaim felé. Ha igaz Einstein rendkívüli elmélete, akkor utazásom során a másodperc töredékével lettem fiatalabb annál, mintha egész életemben a Föld felszínét koptattam volna. Testem molekulái már kicserélődtek, és ez így is marad, amíg a hét éves biológiai ciklus során egyesével újra ki nem cserélődnek. Bár nem áll szándékomban egész hátralevő életemet a múltba révedve leélni, van ez a titkom, ez az értékes valami, ami mindig velem marad.

Semmilyen különleges tehetségem nincs, ami miatt mindezeket képes voltam megtenni. Olyan ez, mint a kockajáték, ahol ugyanaz a kocka dönti el, hogy rákos sejtek kezdenek-e növekedni, vagy a katapultülés működik-e. Eddigi életemben nagyon, nagyon szerencsés voltam. Még a rossz dolgok is, mint amilyen az volt, amikor a kés alá kerültem, szerencsésen sültek el. A történtek megerősítik velem született optimizmusomat, habár túl sok fiatal életet láttam kihúnyni ahhoz, hogy rájöjjek: velem is megtörténhet. A halál mindig idő előttinek tűnik, de szívemből hiszem, hogy a saját halálom kevésbé tűnik majd idő előttinek mindazok miatt, amit életemben megtehettem. Azt hiszem, ahogy közeledem ahhoz a ponthoz, amit életem delének gondolok (negyvenhárom éves vagyok), annyi mindent láttam már, mint mások egész életükben sem. Kicsit talán kár, hogy a szemeim többet láttak, mint amennyit agyam képes volt befogadni, vagy feldolgozni, de Stonehenge druidáihoz hasonlóan megkíséreltem rendszerezni az általam tapasztaltakat, mégha nem is értem azokat teljesen.

Sajnos, érzéseimet nem lehet kőoszlopok elmés elrendezésével kifejezni. A szavakra kell hagyatkoznom. Ezt biztosan tudom, mivel a Gemini-10 útja után megpróbálkoztam a festéssel, és teljes kudarcot vallottam. Óceánjaim unott egyhangúsággal töltötték meg a vásznat, a felhőim vérszegények voltak, ahelyett, hogy légiesen könnyűek lettek volna, az űrhajóm pedig suta volt és formátlan. Rossz érzés volt. Ezután többé nem nyúltam az ecsethez, hanem megpróbáltam szavakba önteni azt a varázst, amit az jelent, ha vihetjük a tüzet – pont úgy, ahogy Apolló isten vitte át az égbolton a napot tüzes szekerén. Varázs ugyanis biztosan jelen van: a varázslat, ahogy a vizeletrészecskék angyalokká válnak, és ahogy bársonyos puhasággal bukdácsolunk át önmagunkon. Még a földön is történik pár varázslat egy repülés alatt, mint például végignézni az Apollo-8 útját, amikor a történelemben először távolodott el az ember a Földtől – ez sok szempontból hátborzongatóan izgalmasabb, mint a holdraszállás. Számomra akkor a Küldetésirányításban az Apollo-8-at mindössze egy elektronikus nyaláb jelentette. Az biztos, hogy volt varázsa, de hogyan lehetne ezt kifejezni?

Egyenes siklik merészen,
Mint egy zöld kígyó a falon.
A haladás egyenes hazugsága ez, semmitmondó,
Leszámítva, hogy itt most minden érzékkel figyelni kell.

Vagy vegyük csak a Holdat, az Apollo-11 küldetése előtt. A geológusok mindent elkövettek annak érdekében, hogy kiöljék belőle a varázst, de vajon a Hold tényleg a Legkisebb Meglepetés Elvének bizonyítéka lenne?

Kövek – kövületek nélkül,
Szárazat bugyogó forrás.
Ugye nem ér meglepetés
Ha a gravitáció elenged?

Ha már egyszer úton vagyunk, hogyan lehet átadni azt a hátborzongató érzést, amikor négy ablakon át kinézve sem látunk semmit? Talán meg kellene próbálnom kinézni az ötödik ablakon?

A Kozmosz egy asztaltársaság
A Zenith rádiókészülék.
A kozmológia milyen idegenül cseng,
De – Istenem – az ablakon át oly valódi.

Talán még írhatnék egy ódát a Hold Túloldalához, ha azt gondolnám, hogy ez segít elmagyarázni, milyen is volt.

Hideg kövek egy rakáson
Holt vidék, hol csak fény terem
És emlék, mit magamból kell kiásnom
Mire meglátom életem:
Egy penny, egy pünkösdi rózsa, egy ködös vízesés
Csak egy választás létezik – most vagy egy hang érkezik,
Vagy minden odavész.

Nem tudom, hogy a jövő milyen varázst tartogat. Remélem, hogy még az életemben eljut az ember a Marsra, mivel az varázslatos dolog lenne, de az is meglehet, hogy az egészből semmi nem lesz. Addig is, rengeteg varázslat vár rám itt a földön. Olyanokra gondolok, mint például a Guzman Érem, amit 1969-ben Armstrongnak, Aldrinnak és Collinsnak ítélt oda a Francia Tudományos Akadémia. Ez az érem 1889 óta várta gazdáját. Azok kapták, akik „rájönnek egy égitesttel való kapcsolatfelvétel módjára – a Mars kivételével”. Ezt a kitételt még az alapító, Mrs. Anna Emile Guzman tette, „mivel az a bolygó épp elég jól ismert.” Na, ez tényleg káprázat.

De ezt a könyvet nem költészettel vagy varázslattal szeretném zárni. Tom Paine az Apollo-programot „a kockák diadalának” nevezte, és szerintem igaza volt. Ennek megfelelően az egyik kocka, Mike Collins nyelvén szeretném befejezni, amit egy csoport másik kockának mondott. A dátum 1969. szeptember 16., a helyszín pedig a Kongresszus mindkét házának összevont ülése Washingtonban, az otthonomban. Számomra azon a napon és az alábbi szavakkal ért véget az Apollo-11, és zárult le ezzel együtt életem egyik rendkívüli fejezete.

A Képviselőház Elnöke, Elnök Úr, a Kongresszus tagjai és Tisztelt Vendégek:

A sok dolog egyike, amit nagyon élveztem az Űrhivatalnál és a Légierőnél végzett munkám során, hogy mennyire szabad kezet kaptam – legyen szó akár erről a beszédről, amiben úgy szólhatok a tisztelt egybegyűltekhez, hogy a szavakat nem adták előre a számba. Ennélfogva megjegyzem, hogy Önök most egy szabad országban élő szabad állampolgár szavait hallják, aki önmaga nevében, szabadon elmondja gondolatait.

Sok évvel az űrprogram előtt az apámnak volt egy kedvenc idézete: „Annak, aki visszaadná Indiának a gazdagságát, el is kell vennie azt.” Ezt tettük. Elvittük a Holdra a nemzet gazdagságát, politikai vezetőinek vízióját, tudósai intelligenciáját, mérnökei elkötelezettségét, munkásai körültekintő szakértelmét, és lakói lelkes támogatását.
Cserébe sziklákat hoztunk vissza. Szerintem tisztes üzletet kötöttünk. Ahogy a Rosetta-kő felfedte az ókori egyiptomiak nyelvét, úgy tárják fel ezek a kövek a Hold, a mi Föld nevű bolygónk, és a Naprendszer eredetének rejtélyét.

Az Apollo-11 útja során, a Föld és a Hold közti örökös fényben űrhajónk hőmérsékletét lassú forgással kellett szabályoznunk, ami erősen hasonlított egy nyársra tűzött grillcsirke forgatásához. Ahogy forogtunk, úgy váltogatta egymást a Föld és a Hold ablakainkban. Volt választásunk. Nézhettünk a Hold felé, a Mars felé, az űrkutatás jövője felé, nézhettük az új Indiát, de vissza is tekinthettünk a földre, az otthonunkra, ahol az emberiség ezer éves problémái erednek.

Mindkét irányba néztünk. Mindkettőt láttuk, és szerintem nemzetünknek is ezt kell tennie. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül India kincseit, de városaink, az állampolgárok, az emberek alapvető szükségleteit sem.
Nem indíthatjuk bolygókutató műholdjainkat a szegénység, a diszkrimináció vagy a békétlenség ugródeszkájáról. De arra sem várhatunk, hogy minden egyes földi probléma megoldódjon. Ha ezt a gondolkodásmódot követték volna elődeink, kétszáz évvel ezelőtt nem merészkedtek volna nyugatra, az Appalache-hegységen túli területekre. Biztosra vehető, hogy a keleti part lakóinak ugyanúgy voltak sürgető problémáik. Ma sincs ez másképp.
Az ember mindig addig ment, ameddig képes volt elmenni. Ez ilyen egyszerű. Mindig is folytatni fogja határainak feszegetését, függetlenül attól, hogy ennek során milyen messzire jut szülőföldjétől.

Valamikor a nem túl távoli jövőben, ha majd azt hallgatom, ahogy épp egy földlakó lép a Mars, vagy bármely más bolygó felszínére, olyan érzésem lesz, mintha csak Neilt hallgatnám, amikor a Holdra lépett. Remélem, egyszer még hallhatom: „Az Amerikai Egyesült Államokból érkezem.”"

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Bár szakértők szerint éppenséggel perre is sor kerülhetne, mégis kevés esély van arra, hogy az oroszok és a kínaiak egymás torkának essenek a bíróságon. Az orosz nanoszatellitet (Ball Lens in The Space, BLITS) még január 22-én kapta telibe egy űrszemét, utóbbi állítólag egy kínai kísérlet során keletkezett: Kína ugyanis még 2007-ben műhold-elhárító rendszere tesztelése során felrobbantott egy használaton kívüli időjárás-előrejelző műholdat (az FY-1C-t) - ennek a darabjáról van szó.

Kínát az 1972-es űregyezmény miatt (Convention on International Liability for Damage Caused by Space Objects) elvben akár még felelősnek is lehetne tartani a 7,5 kilós orosz műhold pusztulása miatt. Valószínűbb azonban, hogy mégsem fajulnak el idáig a dolgok. A fenti egyezmény alapján ugyanis be kellene bizonyítania, hogy Kína gondatlansága hozzájárult a BLITS-et eltaláló műhold-darabka keletkezéséhez, ezen kívül pedig azt is igazolni kellene, hogy Oroszország valóban semmit nem tehetett az ütközés elkerülése érdekében.

Oroszország nem valószínű, hogy ezt az utat választja, mivel a BLITS – amit egy kísérleti állapotban lévő precíziós lézeres műholdfigyelő rendszer segítségével követtek nyomon – relatíve olcsó a nagyobb és bonyolultabb műholdakhoz képest.
Emellett Kína és Oroszország jelenleg is együttműködik, a vitából pedig egyik fél sem tenne szert politikai haszonra.

Ha Oroszország követeléssel lépne fel Kínával szemben, és a diplomáciai tárgyalások is kudarcot vallanának, azaz nem jön létre megállapodás, az ügy a bíróság elé kerül. De Brian Weeden szakértő szerint ezesetben az oroszoknak nem lenne könnyű dolguk.
Először is, Oroszországnak be kell bizonyítania, hogy tényleg az FY-1C darabja okozott kárt a BLITS-ben. Bár az oroszok rendszere jónak mondható, már ami, az alacsony földkörüli pályán keringő űrszemét és más tárgyak megfigyelését illeti, de még így sem lenne egyszerű ezt az állítást minden kétséget kizáróan bizonyítani. Ráadásul, azt is bizonyítaniuk kellene, hogy Kína hibájából került sor az ütközésre, ami szintén kemény dió.

Ilyen vagy ehhez hasonló ügyekben még sosem fordultak bírósághoz, és emiatt aztán nincs elfogadott gyakorlat arra, hogy a „hiba” vagy „gondatlanság” mennyiben hozható összefüggésbe az űrbeli ütközésekkel. Weeden szerint a jogászok két táborra szakadtak. Vannak, akik Kínát hibáztatják a történtekért, mivel annak idején szándékosan robbantotta fel az FY-1C-et a teszt során. Sok jogász azonban másképp gondolja a dolgot: mivel hat éve a természet erőinek kiszolgáltatva kering az űrszemét, külső hatások bármikor módosíthatták a pályáját.

A cikk szerzője szerint nagyon valószínűtlen, hogy valami kézzel fogható eredmény süljön ki egy ilyen per végén. Ha Kínával szemben Oroszország mégis követeléssel áll elő, ezt 2014. január 22-ig kell megtennie, mivel ilyen esetekben egy év az elévülési idő.

Ugyanakkor arra már volt példa, hogy - ha nem is űrbéli karambol miatt - fizetni kellett az űrből érkező mesterséges tárgyak okozta károk miatt, mégpedig pont az említett 1972-es Egyezmény alapján. Kanada hat millió dolláros kompenzációt kért a Szovjetuniótól, amikor 1978-ban az oroszok nukleáris üzemanyagú Koszmosz-954-es műholdja becsapódott – radioaktív hulladékkal terítve be Kanada északnyugati részén egy széles sávot.
A Szovjetunió a diplomáciai tárgyalásokat követően végül 3 millió dollárt fizetett. A cikk megjegyzi, hogy az ügy sosem jutott el a bírósági szakaszba.

Érdekesség, hogy amikor egy év múlva a SkyLab csapódott be Nyugat-Ausztráliába, egy Esperance nevű város szemetelésért 400 dolláros bírságot rótt ki az Egyesült Államok Kormányára, ezt az összeget azonban a NASA sosem fizette be. A tartozást végül egy rádióállomás hallgatói dobták össze egy reggeli műsor keretében 2009 áprilisában.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Némi technikai szünet után ismét itt vagyunk, és folytatjuk a blogot. Nem is akármivel. Múlt héten került ugyanis sor a Google által szponzorált Lunar X PRIZE versenyben résztvevő csapatok éves csúcstalálkozójára a chilei Santiagoban, ahol a Puli kapta többek között a legjobb akciójelenetért járó kitüntető címet is. A szervezők szerint a három napos csúcstalálkozót hatalmas médiafigyelem kísérte, bár ezzel kapcsolatban egyelőre elég rejtélyesen nyilatkoznak.
A 23 versenyben maradt csapat közül húsz képviseltette magát a Csúcson, ahol beszámoltak az elmúlt évben történt főbb újdonságokról. Legalábbis, a publikus újdonságokról. Úgymint:

A White Label Space nemrég Japánba tette át a székhelyét, és emiatt megváltoztatja  a nevét. Bár azt még egyelőre nem tudni, hogy mi is lesz az pontosan. Ők készítették egyébként a legjobb a csapatprezentációt is, amiről Darth Vader sem hiányozhatott. A Moon Express képviselője előadásában megemlítette, hogy 2015-ben indulnának a Holdra, és ezzel nincsenek egyedül: a Barcelona Moon csapatának 2014 júniusára van időpontja, az Astrobotic pedig a SpaceX rakétájának tetején 2015. októberben vágna bele a holdutazásba.
Utóbbi bejelentette, hogy csapatukat választotta a NASA, hogy részt vegyenek a Masten programjában, ami újrahasznosítható hordozóeszközöket fejleszt. A Masten Space Systems és a Space Florida még 2011-ben kötött megállapodást, aminek az a lényege, hogy szuborbitális repülések során függőlegesen szálljon fel a jármű, majd a repülést követően ugyanígy függőleges helyzetben landoljon, így egy-egy küldetés követően újra bevethető legyen az egész egység.
A csapatok ugyanakkor egyre inkább keresik az egymással való együttműködés lehetőségét, amitől persze még izgalmasabbá válhat a holdverseny.
A csúcstalálkozón különböző címeket is kiosztottak. Például többek  között megválasztották a legjobban öltözött csapatot, illetve a már említett legjobb prezentációt készítő csapatot. A Pulit csapatvezetőnk, Dr. Pacher Tibor képviselte, aki a csúcstalálkozón megmutatta az Österreichisches Weltraum Forum / Austrian Space Forum MARS2013 tereptesztjén készült legjobb képeket a GLXP Team Summiton. Egyúttal megállapíthatta, hogy az összes csapat közül továbbra is a mienknek van a legnagyobb cukiság-faktora: a legjobb kabalaállat címet ismét elhoztuk a logónkban szereplő négylábúért, ráadásul a legjobb roverakcióért járó cím is a mienk, amit az alábbi videóért kaptunk:

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Folytatva a Dragon startját részletező előző posztunkat, most az űrhajó Űrállomásra (ISS) érkezését, illetve távozását részletezzük. Nemrég kiderült, hogy a legutóbbi út során becsúszott gikszert pontosan mi is okozta: emiatt még az is kérdéses volt, hogy a Sárkány egyáltalán eljuthat-e az Űrállomásra. De erről később.

Amikor a Dragon az űrállomás közelébe ér, az ISS legénysége URH és az állomáson lévő vezérlőpanel segítségével felveszi a kapcsolatot az űrhajóval, hogy figyelemmel kísérhessék a Sárkány közeledését. Parancsokat küldhetnek részére az űrrandevú során, de legalább ennyire fontos, hogy az űrállomásról távozó Sárkányt is irányítani tudják.
A űrálllomás megközelítésének utolsó szakaszát a houstoni Küldetésirányítás és a SpaceX Hawthorne-ban állomásozó csapata közösen hagyja jóvá. A jóváhagyás után begyújtják a hajtóműveket, aminek során a Sárkány 250 méterre közelíti meg az űrállomást. Ebben a távolságban jól jönnek az űrhajó kis távolságban használatos rendszerei, ami LIDAR-ból [lézerradar] és hőkép-alkotó berendezésekből áll. A két rendszer képeinek összehasonlításával ellenőrizhető a Dragon aktuális helyzete és sebessége. Ha minden rendben van, az űrhajót várakozóhelyének elhagyására utasítják a SpaceX és a NASA küldetésirányító csapatai.

Ezután a Sárkány 200 méteren belül kerül az űrállomástól, és ezzel át is lépi a biztonsági zónát (Keep-Out Sphere, KOS) - utóbbit úgy kell elképzelni, mintha egy 200 méter sugarú képzeletbeli gömböt rajzolnánk az ISS köré, célja az ütközés elkerülése.
Ezután a Dragon 30 méterre merészkedik az Űrállomástól, ahol automatikusan „megáll” – legalábbis, az űrállomáshoz viszonyítva. A Földön újra dönteni kell: folytatni akarják-e a manővert. Ha igen, akkor az űrhajó 10 méterre közelíti meg az űrállomást – ekkora távolságra van, amikor megragadják majd a grabancát. Újabb döntést kell hozni, és ha szabad a pálya, akkor a houstoni Küldetésirányítás értesíti a legénységet: megkezdhetik „begyűjteni” a Sárkányt.
Ekkor az űrállomás parancsnoka az egyik fedélzeti mérnök társaságában kinyúl az űrállomás 17,6 méter hosszú robotkarjával, és fülön csípi a Dragont. Később Houstonból irányítják a  kart, mire az elforgatja a Dragont és a Harmony-modul aljára illeszti, ahol aztán rögzítik a Nemzetközi Űrállomáshoz.
Pár hét múlva, a visszaút kezdetén Houston parancsot ad a Dragon leválasztására, és a Sárkányt a robotkar 15 méterre távolítja el az űrállomástól, ahol aztán a legénység közreműködésével szabadon engedik a járművet. A Dragon három gyújtással elmanőverez az űrállomás közvetlen közeléből, Houston pedig megerősíti, hogy biztonságos távolba evickélt az ISS-től.
A Dragon mintegy öt óra múlva végrehajtja a földkörüli pálya elhagyásához szükséges gyújtást, ami akár 10 percig is eltarthat. Ezután nagyjából félórát vesz igénybe, mire a Dragon megkezdi a belépést a Föld légkörébe, hogy aztán a Csendes-óceán vízén landoljon.  

A Dragon landolását a légkörbelépés során Draco segédhajtóművei automatikusan szabályozzák. Hajszálpontos időzítéssel, 13 700 méter magasan nyílik ki két segédernyő, ezek stabilizálják és lassítják le az űrhajót.
A segédernyők teljes kinyílásával aktiválódik a három, egyenként 35 méter átmérőjű főernyő, ezek nyitására kábé 3000 méteren kerül sor. Miközben a segédernyők leválnak, a főernyők tovább lassítják az űrhajót, míg az végül 4,8-5,4 m/s (17-20 km/h) sebességgel ereszkedik. Még ha a Dragon el is vesztené egyik főernyőjét, a két megmaradt ernyővel is biztonságosan kísérelhetné meg a landolást.

A poszt bevezetőjében jelzett cvikli kérdésessé tette, hogy március elsejei startját követően egyáltalán eljut-e az űrállomásig a Dragon. Mi is történt?

Miután a Dragon levált a második rakétafokozatról, aggasztó hírek kezdtek érkezni a SpaceX Küldetésirányításától: elvesztették a kapcsolatot a Sárkánnyal. A cikk szerzője Elon Muskot, a SpaceX alapító főnökét kérdezte arról, hogy mi okozta a bajt, és hogyan mentették meg a világűrben kontrollálhatatlanul sodródó kapszulát a pusztulástól – ráadásul nagyon rövid idő alatt.
Miután az űrhajó az alacsony földkörüli pályát elérve levált a hordozórakétáról, váratlan hiba csúszott be a számításba: a Dragont manőverező négy hajtómű-együttes közül három bedobta a törülközőt: a három oxidáló-tartályban alacsony volt a nyomás. [A fenti fantáziarajzon ezek közül kettő látható működés közben.] Így a Dragon nem képes elmanőverezni az űrállomásig. Az első pillanatban még úgy tűnt, hogy a 133 millió dolláros küldetés kudarcba fullad. „A problémát a Dragon oxidáló-tartályaiban lévő visszacsapó szelepek apró módosítása okozta, ezek ugyanis eltértek a korábban használt szelepektől.” Az aprócska módosítás következtében azonban beragadtak.

„Ott helyben írtunk egy új programot, és felküldtük a Dragonnak. Ezzel a visszacsapó szelepeket érő nyomás az ellenkező irányból érkezett, majd megszüntettük a nyomást – olyasmi volt ez, mintha jól belerúgtunk volna” – foglalta össze Elon Musk a történteket. Az akció bevált, a szelepek ezután jól működtek.
Viszont az is problémát okozott, hogy egyáltalán képesek legyenek kommunikálni az űrhajóval, hiszen az szabadon sodródott a földkörüli pályán. A Légierővel szoros együttműködésben jóval nagyobb teljesítményű antennákat használtak, ezekkel sikerült kapcsolatot létesíteni az űrhajóval, és "lőhették fel" a Dragon részére az említett programot.
Musk szerint a beszállító hibázott, ők viszont akkor hibáztak, amikor a bibit nem szúrták ki. A SpaceX visszatér a korábbi küldetéseken használt visszacsapó-szelepekhez, és teszteli azokat, hogy ez a hiba többé ne fordulhasson  elő.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...