A Föld sokkal jobb hely lenne, ha a döntéshozók 160 ezer kilométer távolból láthatnák bolygónkat. Erről is ír Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A korábbiakban az űrrepülős múlt negatív következményeit emeltem ki, ezek azonban valójában apróságok ahhoz az elégedettséghez képest, amit most érzek. Különleges látványban volt részem, ennek felidézése pedig számomra messze túlmutat a folyamatosan ismétlődő kérdezősködés és a jól ismert borítékok dedikálása által okozott bosszúságokon. Jóval komolyabb dilemma, hogy miként előzhető meg, hogy hátralevő életemet ne letargiában töltsem, de biztos vagyok abban, hogy ennek is megtalálom a módját. Természetesen, nem számítok még egy olyan drámai tettre, aminek révén az űrrepülés fáklyavivőjévé válhattam. Ennek ellenére igenis  arra számítok, hogy munkámban érdekes feladataim lesznek, így energiáimat a jövő tervezésének szentelhetem – ahelyett, hogy a múlton rágódnék.

Az eltelt időben életvitelem nem változott meg annyira, mint amilyen változásra korábban számítottam. Persze, lehet azt gondolni, hogy egy olyan bizarr dolog, mint a holdutazás, valami ehhez mérten elszállt viselkedésben nyilvánul majd meg itt a Földön: például abban, hogy az egyik héten még a kenyai szafarin vagyok, de a következő hetet már a Catalina sziget partjainál töltöm, ahol fülkagylók után búvárkodom. Ez azonban nem így működik.
Nagyjából elmondható, hogy az ember ugyanazzal a jegyzetfüzettel, képzelőerőbeli és ízlésbeli korlátokkal tér vissza a Holdról, mint amilyenekkel elindult oda, és ez a későbbiekben sem változik. Több időt töltök tanfelügyelői üléseken, mint bikaviadalokon, többet vagyok áruházakban, mint night clubokban. Persze, van pénz is, de ez romlott PR-pénz - mértéke előre nem meghatározható, ám sosem elég belőle: apránként adjuk el lelkünket egy nagy rakás zöldhasú bankóért cserébe. Nekem például 50 000 dollárt ajánlottak azért, hogy sörreklámokban szerepeljek, és bár szeretem a sört, valahogy mégis ódzkodtam a gondolattól. Ez ugyanis azt jelentené, hogy TV-stábokat kell fogadnom a munkahelyemen és az otthonomban, és családomat olcsó kontextusban tüntetné fel a képernyőn pár röpke másodperc erejéig. Ez ugyanolyan betolakodás a magánéletbe, mint amilyenben az általam gyűlölt Life-magazinnal kötött szerződés idején volt részem – azzal a különbséggel, hogy ezúttal egy adott márka inkább profitálna belőle, mint maga az űrprogram.

Viszont amikor barátaim kértek meg arra, hogy TV-reklámokban szerepeljek, kötelességemnek éreztem, hogy a jó viszony érdekében meghajoljak kérésük előtt, és ingyen teljesítsem azokat (szerencsére, közülük egy reklámot sem láttam). Így aztán maradok leégve. Szerintem ez így van jól, mivel ez késztet arra, hogy koncentráljak a jövőre, és ne gyepesedjek be.
A tervem az, hogy csomó mindent függőben hagyok. Az élet rejtélye a jövőbeli lehetőségeken múlik, és a titokzatosság egy nehezen megfogható valami, ami köddé válik, mihelyt túl gyakran merítenek belőle: ekkor csak az unottság marad utána. Különböző fajtájú halak horgászása például a jó dolgok között van nálam tervbe véve, de nem szívesen vetném bele magam teljes erőbedobással, még akkor sem, ha az időmből kitelne. Nem akarom tönkretenni a horgászat titokzatos voltát. Ennek mintájára, az Európát és Ázsiát összekötő, mostanában megépített hídon is át akarok gyalogolni, bár kétlem, hogy ezt valóban meg is teszem majd. Számomra jobban hangzik, hogy át kellene gyalogolni rajta, mintha már át is gyalogoltam volna rajta.
Másfelől viszont be kell valljam, hogy a Holddal kapcsolatban egyáltalán nem érzek semmi ilyesmit. Nagyon örülök a jószerencsémnek, hogy egyike lehettem azon keveseknek, akiknek megadatott ilyen messzire repülni az otthonuktól. Jóval elégedettebb vagyok most, hogy már túl vagyok az utazáson, mint előtte voltam.

Azt veszem észre, hogy két űrrepülésem miatt másként látom a Földet is. Természetesen, az Apollo-11 óta másként tekintek a Holdra is, de korántsem tartom ez utóbbit akkora jelentőségűnek. Most látszólag két hold van: az egyik az, amit az udvaromból látok, a másik pedig az, amit közelről láttam, és az emlékeimben él. Az eszemmel felfogom, hogy a kettő egy és ugyanaz, de érzelmileg mégis különbözőek. A kis Hold ugyanaz marad, amilyennek egész életemben ismertem, leszámítva, hogy most már azt is tudom: háromnapi útra van. Az új Holdra, a nagyra, elsősorban a Földdel való éles ellentéte miatt emlékszem.

A Földet nem igazán értékeltem addig, amíg meg nem láttam a Holdat. Ez utóbbi olyan sebhelyes, olyan elhagyatott, olyan egyhangú: képtelen vagyok úgy gondolni megkínzott felszínére, hogy közben ne gondoljak azonnal a Föld nevű vidám bolygó által kínált végtelen változatosságra: a párás vízesésekre, a fenyvesekre, a rózsakertekre, a mindent beborító kékre, zöldre, pirosra és fehérre – amik teljességgel hiányoznak a szürkés-testszínű Holdról.
Olyan tíz éves koromban sok baj volt a fogaimmal, én pedig  fájdalmas, traumatikus perceket éltem át a fogorvosnál. Kétségbeesetten próbáltam valahogy enyhíteni szorongásomat, és rájöttem, hogy képes vagyok elmémet függetleníteni a testemtől (rövid időre, és nem a mélyfúrás teljes idejére). Elképzeltem, ahogy egészen a mennyezetig repülök, és onnan nézek le a fogorvosra és alant elterülő áldozatára, aki velem egykorú volt ugyan, de nem velem azonos. Neki fájt a kezelés, nem nekem. Ehhez hasonlóan képes vagyok kihelyezni tudatomat az űrbe, hogy visszanézzek erre az aprócska Földre, és látom a nagy feketeség közepette, ahogy lassan forog a könyörtelen napfényben. Amikor a dolgok nem jól alakulnak itt a Földön, amikor fogfájás gyötör, vagy bármi más, egy kis vigaszt és perspektívát meríthetek ebből a mentális utazásból. Miután megtanultam repülőgépeket vezetni - de még mielőtt repültem volna az űrben - egy titkos helyet tartottam fenn magamnak a gomolyfelhők fölött, ahova visszavonulhattam. Ez a látvány nagyobb távolságból még inkább segít.

Meggyőződésem, hogy alapjaiban megváltozna a világ politikai vezetőinek szemlélete, ha képesek lennének bolygójukat mondjuk 160 000 kilométer távolságból szemlélni. Azok a mindennél fontosabb határok láthatatlanná válnának, a heves viták hirtelen elnémulnának. A kis földgömb pedig csak forogna tovább, békésen, egy olyan egységes arculatot mutatva, ami egyetértésért, azonos bánásmódért kiált, és fittyet hány arra, hogy az ember hogyan parcellázta fel a felszínét. A Földnek olyanná kell válnia, amilyennek a távolból látszik: kékké és fehérré. Kéknek és fehérnek kell lennie, nem pedig kapitalistának vagy kommunistának, gazdagnak vagy szegénynek, kéknek és fehérnek kell lennie, ami nem irigyekből és irigyeltekből áll. Nem vagyok naiv. Nem hiszem, hogy egy miniszterelnök a leszerelési tervével egyből a Parlamentjébe rohanna, miután 160 ezer kilométerről megpillantotta a Földet. Azt viszont határozottan állítom, hogy ez a látvány elplántálna egy magot, ami ilyesféle gyümölcsöket hozhatna a későbbiekben. Az a tény, hogy a határok nem látszanak az űrből, még nem jelenti azt, hogy nem is igaziak – igenis azok, és így szeretem őket. Ma is épp annyira hálás vagyok azért, hogy az Amerikai Egyesült Államokban élek, mint amennyire az űrrepülés előtt az voltam, és nem kívánom, hogy ez az ország beolvadjon a Világ Egyesült Államaiba.

A mondandóm ugyanakkor az, hogy minden országnak el kell kezdeni saját problémái megoldásán gondolkodni, ami nem pusztán nemzeti érdek, hanem egyúttal az egész földgömb javára válik.
A Saar völgyéből feltörő füst a széljárástól függően féltucat másik országot is beszennyezhet. Mindannyian tudjuk ezt, de látni kell ahhoz, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyjon, és olyan érzelmeket váltson ki, amik miatt a rövidtávú hasznon helyébe a hosszútávú értékek léphetnek. A Földet 160 ezer kilométerről látni felbecsülhetetlen érték, ha arról van szó, hogy embereket kell közös tárgyalóasztalhoz ültetni, akik majd közös megoldásokra törekednek. És akik emiatt felismernék azt is, hogy ez a bolygó, amin valamennyien osztozunk, jóval inkább összeköt bennünket, mint amennyire a bőrszín, a vallási meggyőződések vagy a gazdasági rendszerek különbségei elválasztanak minket egymástól.

Sajnálatos, hogy 160 ezer kilométerről a Földet  csak egy maroknyi berepülő pilóta láthatta, és ebben a kiváltságban nem volt részük a világ vezetőinek, akiknek leginkább szüksége van erre az új perspektívára. Ahogy a költők sem látták, akik ezt szavakba önthetnék nekik.
Természetesen, bármikor közzétehetünk olyan fényképeket, amiken az egész Föld látszik, és ezeket bárki tanulmányozhatja is. Ha van némi igazság a 160 ezer kilométerrel kapcsolatos állításomban, akkor a fotóknak ugyanolyan hatást kellene elérniük. Sajnos, ez nem így működik. Egy 20x25 centis papírlapon, vagy a televízióképernyő műanyag keretében látni a Földet nem csak, hogy nem olyan, mint a valóságban, hanem még rosszabb: hamis képzetet kelt. („Ó, én már mindent láttam abból, amit azok az asztronauták láttak.”)
Fizikailag 160 ezer kilométerre kell lenni a Földtől, miközben négy ablakon át csak a végtelen sötétjét nézhetjük, hogy aztán az ötödik ablakban végre ráleljünk erre a kék és fehér golflabdára - és rádöbbenjünk arra, milyen szerencsések is vagyunk, hogy visszatérhetünk oda. Az ilyen élmények is kellenek azontúl, hogy méretét és színét látjuk. Amellett, hogy a fotódömping mindig emlékeztet a Föld méreteire, egyúttal félre is vezet minket, mivel a hangsúly az egyetlen Földről a másolatok számára helyeződik. Csak egyetlenegy Föld létezik, ami kicsi és törékeny, és 160 000 kilométerre kell menni ahhoz, hogy képesek legyünk örülni jó sorsunknak, amiért itt élhetünk."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.