Összes jellemzője közül a "törékeny" szóval lehet jellemezni a Földet. Ilyennek látszik a Föld 160 000 kilométerről. Erről is ír Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Ha egy szóval kellene jellemeznem, hogy milyen a Föld a Holdról nézve, valószínűleg nem a méretéből és a színéből indulnék ki, hanem egy jóval meghatározóbb jellemzőt keresnék, mint amilyen a törékenység. Mindennél jobban igaz a Földre, hogy „törékenynek” látszik. Nem tudom miért, de így van. Amikor a felszínén sétálunk, elég térbelinek és nagy kiterjedésűnek tűnik, ahogy szinte végtelenül nyújtózik minden irányba. De az űrből nézve a felszíni egyenetlenségekre semmi nem utal, olyan simának látszik a Föld, akár egy billiárdgolyó, ami kényes egyensúlyban utazik Nap körüli pályáján: mindenekelőtt törékenynek látszik.
Mihelyt eljutottunk ennek a szembeötlő földi törékenységnek a gondolatához, felmerül a kérdés, hogy ez mennyiben valós, mennyiben képzelt, és ettől kezdve egyenes út vezet a felszínének tanulmányozásához. Ott a dolgok valóban törékenyek. Vajon a tengervíz elég tiszta ahhoz, hogy megmossuk benne a fejünket, vagy esetleg némi olaj is úszik a felszínén? Vajon kék az ég, a felhők pedig fehérek, vagy mindkettőt eltakarja a levegőben szálló sárgásbarna kosz? Örömmel nézzük a folyópartot, vagy inkább kiábrándító látvány? A kékesfehér és a barnásfekete bolygó között valóban vékony a határ.
Szorgalmas hangyák módjára rohanunk, miközben óriási mennyiségben hozunk fel felszín alatti rejtekhelyeikről mindent, ami szilárd, folyékony vagy gáznemű, hogy aztán gyorsan elhasznált szilárd, folyékony, és gáznemű hulladékká alakítsuk. Ezek ott maradnak a felszínen, vagy valamivel felette – saját kollektív őrültségünk iszonyú bizonyítékaként. A bolygó kiégése, a kifogyó energiakészletek aggasztó méreteket öltenek; a fosszilis üzemanyagok égése visszafordíthatatlan folyamat, amit csak lassítani lehet.
A nap viszont süt, akár tetszik nekünk, akár nem, de csak erőtlen kísérleteket teszünk a napenergia felhasználására. Ha mindent beleadnánk, a nap energiáját – ami a hidrogén héliummá alakulásával jön létre – akár meg is kettőzhetnénk saját kis termonukleáris reaktoraink megépítésével. Ezek a problémák és megoldásaik egyre szélesebb körben ismertek, és biztos vagyok abban, hogy űrprogram nélkül is így lenne. Aki csak látta a távolból a bolygónkat, nem bírja megállni, hogy fel ne jajduljon – tudva, hogy az egykor látott kékség és fehérség, amit behunyt szemmel még bármikor maga elé tud képzelni, igazából csak illúzió, és csak elfedi a minden korábbinál nagyobb méreteket öltő értelmetlen mocskot. A bolygó 160 000 kilométerről elénk táruló szépséges látványának mindannyiunk számára céllá kell válnia, ami arra ösztönöz minket, hogy olyanná is tegyük, amilyennek látszik.
 
Másképp gondolok a naprendszerre amióta a Földet a távolból láttam. Azóta, hogy Kopernikusz elmélete (a Föld a Nap bolygója, és nem fordítva) széles körben elfogadott lett, az emberek megingathatatlan igazságnak tartják. Én viszont érzelmileg mégis inkább a Kopernikusz előtti, vagyis ptolemaioszi világképhez vonzódom; a Föld mindennek a középpontja. A nap felkel hajnalban, és lemegy alkonyatkor, nem igaz? Vagy, ahogy a rádióreklám mondja a napnyugtával kapcsolatban: „Amikor a Nap eltűnik az égről…” Süket duma. A Nap nem emelkedik vagy süllyed: nem mozog, egyszerűen csak ott van, és mi előtte forgunk. A hajnal az, amikor úgy fordulunk, hogy lássuk, míg az alkonyat azt jelenti, hogy újabb 180 fokot fordultunk, és az árnyékos zónába kerülünk. A Nap sosem „tűnik el az égről”. Ott van ugyanazon az égbolton, amin mi is, pusztán egy darab homályos föld van köztünk és a Nap között, ami miatt nem láthatjuk. Mindenki tudja ezt, de én most már értem is.

Ha autózom a sztrádán, többé nem reménykedem abban, hogy a vakító Nap felkeljen, inkább abban bízom, hogy a forgásunk kicsit felgyorsuljon, és hamarabb kerüljünk az árnyékos oldalra. Minden különösebb erőfeszítés nélkül eszembe jut ez a kép, állandóan elkísér – alkalmanként mást és mást merítek belőle, habár kétségkívül kissé el kell vonatkoztatnom. Ha azt hallom: „milyen gyönyörű ez a mai nap”, mindig arra gondolok, hogy valahol gyönyörű nap van - ha nem itt, akkor csak arról van szó, hogy történetesen rossz helyen vagyunk. „Az órám siet” kifejezés értelmezhetetlen: nem siet az sehová, mindössze keletebbre kellene lennünk.

Nem változtam meg gyökeresen, még mindig úgy fogalmazok, hogy "ebben" a világban, ahelyett, hogy azt mondanám: "ezen" a világon. Még mindig úgy gondolok az Északi sarkra, mint ami „odafent” van, és a Déli Sarkra pedig úgy, hogy „odalent”, ami abszurdum. Ha száz embernek adunk egy-egy Földről készített képet, és megmondjuk nekik, merre van az Északi Sark, kivétel nélkül mindannyian úgy tartják majd a fotót, hogy az Északi Sark felfelé nézzen, a Déli Sark pedig lefelé, a lábuk felé. Persze, ha egyenesen állnak, valójában a kép déli pólusát a Föld középpontja felé fordítva tartják, ha viszont az Egyenlítőn állnak, az északi pólus az ég egy pontjára mutat, ami a Föld forgásának megfelelően egy kört ír le, amely 23,5 fokkal metszi az Ekliptika síkját.
Azt viszont nem tudom, hogy az emberek miért ragaszkodnak ehhez a butasághoz. A nappalimban van egy apró, bekeretezett fénykép, benne egy vékony kifli a fekete semmi közepén. Bár a kép nem színhelyes, az emberek mindig azt mondják: „Ó, a Hold!” – holott az igazából a Föld. Valószínűleg senki nem gondol arra, hogy a Föld is lehet kifli alakú.

Az űrrepülés megváltoztatta azt is, ahogy önmagamra gondolok. Persze, külsőleg ugyanaz vagyok, és a szokásaim sem nagyon változtak. Ó igen, valószínűleg szabadabban költöm a pénzt, és többet foglalkozom a családommal, kevesebbet a munkámmal, de alapvetően ugyanaz a fickó vagyok, mint aki az űrrepülés előtt voltam. A feleségem ezt meg is erősítheti. A Holdnál nem találkoztam Istennel, és az életem sem változott meg alapjaiban. Bár talán ugyannak érzem magam, azt is érzem, hogy különbözöm a többi embertől. Olyan helyeken jártam, és olyan dolgokat tettem, amit egyszerűen el sem hinnénk: százhatvan kilométer magasan egy kötél végén fityegtem; láttam Földfogyatkozást a Hold mögül, és tetszett. Láttam a Nap igazi fényét, amit nem tört meg egyetlen bolygó légköre sem. Megtapasztaltam az végtelen éjfekete nyugalmát, amit nem zavart meg egyetlen élőlény sem. Kozmikus sugarak hatoltak át rajtam végtelen útjukon az univerzum határai felé, ahonnan talán majd egyszer visszafordulnak kiindulási helyük és leszármazottaim felé. Ha igaz Einstein rendkívüli elmélete, akkor utazásom során a másodperc töredékével lettem fiatalabb annál, mintha egész életemben a Föld felszínét koptattam volna. Testem molekulái már kicserélődtek, és ez így is marad, amíg a hét éves biológiai ciklus során egyesével újra ki nem cserélődnek. Bár nem áll szándékomban egész hátralevő életemet a múltba révedve leélni, van ez a titkom, ez az értékes valami, ami mindig velem marad.

Semmilyen különleges tehetségem nincs, ami miatt mindezeket képes voltam megtenni. Olyan ez, mint a kockajáték, ahol ugyanaz a kocka dönti el, hogy rákos sejtek kezdenek-e növekedni, vagy a katapultülés működik-e. Eddigi életemben nagyon, nagyon szerencsés voltam. Még a rossz dolgok is, mint amilyen az volt, amikor a kés alá kerültem, szerencsésen sültek el. A történtek megerősítik velem született optimizmusomat, habár túl sok fiatal életet láttam kihúnyni ahhoz, hogy rájöjjek: velem is megtörténhet. A halál mindig idő előttinek tűnik, de szívemből hiszem, hogy a saját halálom kevésbé tűnik majd idő előttinek mindazok miatt, amit életemben megtehettem. Azt hiszem, ahogy közeledem ahhoz a ponthoz, amit életem delének gondolok (negyvenhárom éves vagyok), annyi mindent láttam már, mint mások egész életükben sem. Kicsit talán kár, hogy a szemeim többet láttak, mint amennyit agyam képes volt befogadni, vagy feldolgozni, de Stonehenge druidáihoz hasonlóan megkíséreltem rendszerezni az általam tapasztaltakat, mégha nem is értem azokat teljesen.

Sajnos, érzéseimet nem lehet kőoszlopok elmés elrendezésével kifejezni. A szavakra kell hagyatkoznom. Ezt biztosan tudom, mivel a Gemini-10 útja után megpróbálkoztam a festéssel, és teljes kudarcot vallottam. Óceánjaim unott egyhangúsággal töltötték meg a vásznat, a felhőim vérszegények voltak, ahelyett, hogy légiesen könnyűek lettek volna, az űrhajóm pedig suta volt és formátlan. Rossz érzés volt. Ezután többé nem nyúltam az ecsethez, hanem megpróbáltam szavakba önteni azt a varázst, amit az jelent, ha vihetjük a tüzet – pont úgy, ahogy Apolló isten vitte át az égbolton a napot tüzes szekerén. Varázs ugyanis biztosan jelen van: a varázslat, ahogy a vizeletrészecskék angyalokká válnak, és ahogy bársonyos puhasággal bukdácsolunk át önmagunkon. Még a földön is történik pár varázslat egy repülés alatt, mint például végignézni az Apollo-8 útját, amikor a történelemben először távolodott el az ember a Földtől – ez sok szempontból hátborzongatóan izgalmasabb, mint a holdraszállás. Számomra akkor a Küldetésirányításban az Apollo-8-at mindössze egy elektronikus nyaláb jelentette. Az biztos, hogy volt varázsa, de hogyan lehetne ezt kifejezni?

Egyenes siklik merészen,
Mint egy zöld kígyó a falon.
A haladás egyenes hazugsága ez, semmitmondó,
Leszámítva, hogy itt most minden érzékkel figyelni kell.

Vagy vegyük csak a Holdat, az Apollo-11 küldetése előtt. A geológusok mindent elkövettek annak érdekében, hogy kiöljék belőle a varázst, de vajon a Hold tényleg a Legkisebb Meglepetés Elvének bizonyítéka lenne?

Kövek – kövületek nélkül,
Szárazat bugyogó forrás.
Ugye nem ér meglepetés
Ha a gravitáció elenged?

Ha már egyszer úton vagyunk, hogyan lehet átadni azt a hátborzongató érzést, amikor négy ablakon át kinézve sem látunk semmit? Talán meg kellene próbálnom kinézni az ötödik ablakon?

A Kozmosz egy asztaltársaság
A Zenith rádiókészülék.
A kozmológia milyen idegenül cseng,
De – Istenem – az ablakon át oly valódi.

Talán még írhatnék egy ódát a Hold Túloldalához, ha azt gondolnám, hogy ez segít elmagyarázni, milyen is volt.

Hideg kövek egy rakáson
Holt vidék, hol csak fény terem
És emlék, mit magamból kell kiásnom
Mire meglátom életem:
Egy penny, egy pünkösdi rózsa, egy ködös vízesés
Csak egy választás létezik – most vagy egy hang érkezik,
Vagy minden odavész.

Nem tudom, hogy a jövő milyen varázst tartogat. Remélem, hogy még az életemben eljut az ember a Marsra, mivel az varázslatos dolog lenne, de az is meglehet, hogy az egészből semmi nem lesz. Addig is, rengeteg varázslat vár rám itt a földön. Olyanokra gondolok, mint például a Guzman Érem, amit 1969-ben Armstrongnak, Aldrinnak és Collinsnak ítélt oda a Francia Tudományos Akadémia. Ez az érem 1889 óta várta gazdáját. Azok kapták, akik „rájönnek egy égitesttel való kapcsolatfelvétel módjára – a Mars kivételével”. Ezt a kitételt még az alapító, Mrs. Anna Emile Guzman tette, „mivel az a bolygó épp elég jól ismert.” Na, ez tényleg káprázat.

De ezt a könyvet nem költészettel vagy varázslattal szeretném zárni. Tom Paine az Apollo-programot „a kockák diadalának” nevezte, és szerintem igaza volt. Ennek megfelelően az egyik kocka, Mike Collins nyelvén szeretném befejezni, amit egy csoport másik kockának mondott. A dátum 1969. szeptember 16., a helyszín pedig a Kongresszus mindkét házának összevont ülése Washingtonban, az otthonomban. Számomra azon a napon és az alábbi szavakkal ért véget az Apollo-11, és zárult le ezzel együtt életem egyik rendkívüli fejezete.

A Képviselőház Elnöke, Elnök Úr, a Kongresszus tagjai és Tisztelt Vendégek:

A sok dolog egyike, amit nagyon élveztem az Űrhivatalnál és a Légierőnél végzett munkám során, hogy mennyire szabad kezet kaptam – legyen szó akár erről a beszédről, amiben úgy szólhatok a tisztelt egybegyűltekhez, hogy a szavakat nem adták előre a számba. Ennélfogva megjegyzem, hogy Önök most egy szabad országban élő szabad állampolgár szavait hallják, aki önmaga nevében, szabadon elmondja gondolatait.

Sok évvel az űrprogram előtt az apámnak volt egy kedvenc idézete: „Annak, aki visszaadná Indiának a gazdagságát, el is kell vennie azt.” Ezt tettük. Elvittük a Holdra a nemzet gazdagságát, politikai vezetőinek vízióját, tudósai intelligenciáját, mérnökei elkötelezettségét, munkásai körültekintő szakértelmét, és lakói lelkes támogatását.
Cserébe sziklákat hoztunk vissza. Szerintem tisztes üzletet kötöttünk. Ahogy a Rosetta-kő felfedte az ókori egyiptomiak nyelvét, úgy tárják fel ezek a kövek a Hold, a mi Föld nevű bolygónk, és a Naprendszer eredetének rejtélyét.

Az Apollo-11 útja során, a Föld és a Hold közti örökös fényben űrhajónk hőmérsékletét lassú forgással kellett szabályoznunk, ami erősen hasonlított egy nyársra tűzött grillcsirke forgatásához. Ahogy forogtunk, úgy váltogatta egymást a Föld és a Hold ablakainkban. Volt választásunk. Nézhettünk a Hold felé, a Mars felé, az űrkutatás jövője felé, nézhettük az új Indiát, de vissza is tekinthettünk a földre, az otthonunkra, ahol az emberiség ezer éves problémái erednek.

Mindkét irányba néztünk. Mindkettőt láttuk, és szerintem nemzetünknek is ezt kell tennie. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül India kincseit, de városaink, az állampolgárok, az emberek alapvető szükségleteit sem.
Nem indíthatjuk bolygókutató műholdjainkat a szegénység, a diszkrimináció vagy a békétlenség ugródeszkájáról. De arra sem várhatunk, hogy minden egyes földi probléma megoldódjon. Ha ezt a gondolkodásmódot követték volna elődeink, kétszáz évvel ezelőtt nem merészkedtek volna nyugatra, az Appalache-hegységen túli területekre. Biztosra vehető, hogy a keleti part lakóinak ugyanúgy voltak sürgető problémáik. Ma sincs ez másképp.
Az ember mindig addig ment, ameddig képes volt elmenni. Ez ilyen egyszerű. Mindig is folytatni fogja határainak feszegetését, függetlenül attól, hogy ennek során milyen messzire jut szülőföldjétől.

Valamikor a nem túl távoli jövőben, ha majd azt hallgatom, ahogy épp egy földlakó lép a Mars, vagy bármely más bolygó felszínére, olyan érzésem lesz, mintha csak Neilt hallgatnám, amikor a Holdra lépett. Remélem, egyszer még hallhatom: „Az Amerikai Egyesült Államokból érkezem.”"

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.