Az amerikaiak többségéhez hasonlóan Gene Cernant is elragadta az űrverseny izgalma. Az Apollo-17 leendő parancsnoka sok éjszakát átvirrasztott, mivel minden startot megnézett a tévében. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az amerikaiak többségéhez hasonlóan engem is magával ragadott az űrverseny izgalma. A Florida és Kalifornia közti három órás időeltolódás miatt Cape Canaveralon egy kora reggeli start azt jelentette, hogy Montereyben én egész éjszaka tanultam, hogy hajnal előtt megnézhessem a rakéták indítását a tévében. 1962. február 20-án Barbarával épp a heverőről néztük végig a harmadik Mercury startját: John Glenn első amerikaiként földkörüli pályára állt. Amikor megérkezett a világűrbe, és a Küldetésirányítás szerint is minden rendben volt, Barbara megkérdezte tőlem: „Szeretnél valami ilyesmivel foglalkozni?”
„Már, hogy a pokolba ne, persze” – feleltem, majd kezdtem leszállni a földre. Még mindig túl fiatal voltam, és a szükséges tapasztalatokkal sem rendelkeztem. Ezután nem is nagyon jött szóba ez a téma.

Az a sejtésem, hogy ilyen megbizatásra még nem vagyok elég képzett, 1962. szeptemberében végképp bebizonyosodott. Ekkor választották ki az asztronauták második csoportját – köztük a két civilt, Neil Armstrongot és Elliot See-t, a Légierő pilótái közül Frank Bormant, Jim McDivittet, Tom Staffordot és Ed White-ot, valamint Pete Conradot, Jim Lovellt és John Youngot - utóbbiak a Haditengerészet repülősei közül érkeztek. Feltűnt, hogy a követelmények kissé megváltoztak: a NASA most már olyan repülősöket keresett, akik még nem töltötték be a harmincötöt, természettudományos diplomával és berepülő pilóta múlttal is rendelkeztek. Katonai berepülő pilótaképzőben, vagy valami ezzel egyenértékű intézményben kellett végezniük. Esetemben az életkor és a végzettség stimmelt, de még mindig évek választottak el attól a hőn áhított berepülő pilóta végzettségtől.

Az új csoport – a „Következő Kilenc” néven vált ismertté – berepül a történelemkönyvekbe. Ezzel szemben itt vagyok én, egy nevenincs diák, aki nehéz vizsgákra készül, és a többi amerikaihoz hasonlóan a tévét bámulja, valahányszor az űrről esik szó benne.
Scott Carpenter az Aurora-7-essel ment a világűrbe, de nem figyelt oda kellőképpen, és túlrepült a leszállási körzeten. Ez olyan hibának bizonyult, ami miatt soha többé nem repülhetett az űrbe. Ezután a szovjetek részéről Andrian Nyikolajev és Pavel Popovics repült a Vosztok-3-as és a 4-es fedélzetén, majd tőlünk Wally Schirra következett a Sigma-7-essel. Verseny volt ez a javából, a startok pedig még eseményszámba mentek, de nem úgy tűnt, hogy az űrrepülés meg lenne írva a jövőmben.

Az apaság viszont meg volt írva. Barbara 1963. március 4-én egy gyönyörű kislánynak adott életet, aki ezüstdollár méretű, nagy kék szemeivel állandóan pásztázta a szobát, és mindent magába szívott, mintha bizony azt kérdezné: „Hol vagyok? Mi végre vagyok itt? Ki vagyok?” Teresa Dawn Cernant épp azután vittük haza a kórházból, hogy sikerült meggyőznöm a Bank of Americát, hogy hagyjon jóvá számomra egy 200 dolláros rövid futamidejű kölcsönt, aminek segítségével a 207 dolláros számlát kiegyenlíthettük. Tíz nappal Tracy születése után Gordon Cooper egy huszonkét földkörüli keringésből álló maratoni küldetéssel zárta a Mercury-programot. [Az alábbi képen Gene Cernan és családja látható:]
Kétéves tanulmányaim végének közeledtével jegyeim alapján lehetőségem nyílt arra, hogy a harmadik évet a Princetonon végezzem, így egy, a Borostyán Ligához tartozó egyetem diplomáját is csatolhattam önéletrajzom mellé.
De előbb még 1963 nyarán egy ösztöndíjas állás várt rám a sacramento-i Aerojet Generalnál, ahol korszerű folyékony üzemanyagú rakétameghajtással foglalkoztam. A rakéták űrrepülést jelentettek, és úgy tűnt, hogy ez a terület felszálló ágban van.
Egy péntek délután épp dolgoztam, Barbara pedig Texasba utazott meglátogatni az édesanyját, aki Kaliforniából költözött oda. Egyszer csak felhívott egy Shepard nevű parancsnok, a Haditengerészet washingtoni Speciális Projektirodájából. Shepard? Alan Shepard parancsnok, az asztronauta? "Nem" - felelte, némiképp ingerülten: „Nem az a Shepard parancsnok. Mindenki ezt kérdezi tőlem.” Majd a lényegre tért.

A parancsnok elképesztően ködös Potomac River-beli bürokrata nyelven elmagyarázta, hogy ő és a Haditengerészet az utóbbi több mint fél évet a kartonok átfésülésével töltötte, és ez idő alatt azon tisztek nevét gyűjtötték ki, akik bizonyos körülmények esetén elképzelhető, hogy alkalmasak lennének egy különleges projektben való részvételre. Az én nevem is a kiválasztottak közé került. „Nos” – mondta végül – „vállalkozik rá?”
Fogalmam sem volt, hogy mi a fenéről beszélt. Veszélyre figyelmeztető antennáim előbújtak. Miféle különleges projekt? Miért én? Nagyon zavaros ügy volt ez, és a hadsereg íratlan szabályai közé tartozott, hogy semmire ne vállalkozzunk, amíg nem tudjuk pontosan, miről is van szó. „Mire is kellene vállalkoznom?” – kérdeztem.

Shepard parancsok érezhetően idegesen sóhajtott egyet. Most már egyértelművé vált számára, hogy a vonal túlsó végén egy idióta van. „Hát, természetesen az Apollo-programba! Ki akarjuk Önt közvetíteni a NASA számára további értékelés céljából.” A NASA a különböző katonai szolgálatoktól kért ugyanis egy új listát a szóba jövő asztronauta-jelöltekről, a Haditengerészet zsűrije pedig kiválasztott engem is.
Pillanatnyi csönd állt be a vonal felém eső végén, miközben szívem a torkomban dübörgött. Még csak nem is jelentkeztem. Amikor utoljára utánanéztem, még úgy festett a dolog, hogy nem vagyok alkalmas. De ez a fickó most azt mondta, hogy a Haditengerészet engem ajánlgat a NASA számára, hogy asztronauta-kiképzésen vegyek részt. Biztos, hogy a megfelelő Cernan századost hívta fel? Egy másodpercnek azért el kellett telnie, mire teljes mélységében felfogtam a kérdést, majd pattogós, katonai lelkesedéssel lecsaptam a labdát: „Hát, igen uram! Nem csakhogy igen, hanem pokolian igen! Uram!”

Shepard nyersen még tájékoztatott arról, hogy a szóbeli válasz nem elég. „Írásban kell megkapnunk hétfő reggel kilenc óráig.” Ezzel letette a kagylót.
A megkereséstől döbbenten, de egyúttal felcsigázva a legközelebbi Western Union fiókba rohantam, és onnan küldtem táviratot elfoglalt emberem részére. Majd felhívtam Barbarát, hogy elújságoljam a hírt. Ezt az esetlegesen egész életünket felforgató döntést a megkérdezése nélkül hoztam meg, és tárcsázás közben azon gondolkoztam, hogyan reagál majd erre a komoly fordulatra. Izgatott volt, bár felfedezni véltem némi nyugtalanságot a hangjában. Miután túl volt az első meglepetésen, pontosan azt mondta, amit hallani akartam: „Istenem, Gene, bele kell vágnunk.”
Én? Mint asztronauta?!"

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.