Az amerikaiak Gagarinja Ed White volt, aki az űrprogram reklámarca lett. Ő hajtotta végre az Egyesült Államok első űrsétáját. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Houstonba visszatérve hamarosan kiértékeltem magamban a Következő Kilenceket is, pont úgy, ahogy azt az Eredeti Hetekkel tettem: a legtapasztaltabb, legtehetségesebb pilótáknak tartottam őket, akikkel valaha csak találkoztam, igazi klasszisoknak.
Úgy tűnt, hogy az Igazi Amerikait Ed White testesíti meg, aki egy jó kiállású, őszinte ember volt, a program reklámarca. Ő volt a mi Jurij Gagarinunk. Ed átkozottul jó volt, és keresve sem találhattunk volna jobbat nála, hogy az első amerikai legyen, aki űrsétán vesz részt. Jim McDivitt rendkívüli személyiség volt, egy szimpatikus srác olyan erős vezetői hajlammal, hogy a legelső űrrepülésén, a Gemini-4-esen őt tették meg parancsnoknak. Jim nem beszélt sokat, inkább hagyta, hogy a tettei beszéljenek helyette. John Young hűbelebalázs módjára állt hozzá a dolgokhoz, ide-nekem-a-munkát-lássuk-a-medvét típusú pilóta volt, akivel szoros barátságba kerültünk, amikor a Holdra utaztunk. John ki tudta borítani a mérnököket saját „Youngogrammáival”: ezek érzelmileg túlfűtött levelek voltak, amit a jegyzőkönyv kedvéért írt, valahányszor olyasmit tapasztalt, ami nem volt az ínyére. Pete Conrad alacsony, keménykötésű pali volt, elálló fogakkal, Csicseri néven volt ismert, folyamatosan pörgött, és pokolian eltökélt lett, ha munkáról volt szó. Pete lenne az utolsó, akiről azt feltételeznénk, hogy a Princetonon tanult, és, hogy egy jólmenő philadelphiai család sarja. Frank Borman nagyon visszafogott volt, sugárzott róla, hogy főnöknek termett. Frank szakértelme sosem volt megkérdőjelezhető, mivel ő a legtöbbünknél magasabb szinten állt. Nem igazán vegyült a srácokkal, és némiképp szentebb volt a szenteknél, ennek ellenére született vezető.

Neil Armstrong még mindig ugyanaz a barátságos és szerény fickó volt, mint akit Smitty révén futólag Purdue-ból ismertem. Tom Stafforddal mi ketten ég és föld voltunk, de olyanokká váltunk, mintha testvérek lennénk: annyi időt töltöttünk együtt közös űrutazásainkra készülve, illetve később, amikor együtt repültünk a világűrben. T.P. briliáns fickó volt egy oklahomai kisvárosból, az agya olyan gyorsan járt, mint egy számítógép, és általában mindig jól látta a dolgokat. A „Motyogó” becenevet kapta, mivel általában gyorsabban akart beszélni, mint ahogy gondolkozott. Amikor a dolgok rosszra fordultak a Gemini-9, majd az Apollo-10 fedélzetén, örültem, hogy Thomas Patton Stafford van mellettem.
Jim Lovellt a világ a balszerencsés Apollo-13 parancsnokaként ismeri. Általában vidám és barátságos ember volt, vezetői tulajdonságai a küldetés során pont jókor törtek elő belőle. A híres film nem túloz Jim képességeit illetően, még ha Pete Conrad korábban az ijesztő  „Reszkető” becenevet is adta neki.
Utoljára Elliot See-t hagytam, egy vékony texasit, aki a Haditengerészetnél volt repülős, majd civil berepülő pilóta lett a General Electricnél, ahol a vietnámi háború híres Phantom F-4 sugárhajtású vadászbombázójának kifejlesztésében segédkezett. Kettőnk jövője félelmetes fordulattal kapcsolódott össze a későbbiek során.
Összességében arra jutottam, hogy Borman és Stafford állt szakértelmüket tekintve a dobogó tetején, őket nem sokkal lemaradva McDivitt, majd Lovell és Conrad követte. Armstrong lett mindannyiunk közül a legismertebb. A Kilencek nagyon-nagyon jók voltak, és később történelmet írtak.

Az iskolapadban töltött tanulmányok mellett minden új asztronauta egy-egy szakterületet kapott, ahol kivehette részét az első két ember nélküli Gemini kísérleti repülését előkészítő munkálatokból. Ezek előzték meg a Gemini-3, azaz Grissom-Young küldetését, ami 1964. végére volt betervezve. Tanulmányi hátterem miatt a rakéta-meghajtás rendszereinek felügyeletét kaptam, ami a Küldetésirányítás nevű furcsa tájra vezetett engem.
Az első két Mercury-asztronauta még egy régi Redstone rakétával emelkedett a magasba, a többiek aztán a jóval erősebb Atlas hátán utaztak, ami egy zömök, 23 méteres harci madárka volt három, kerozinnel és folyékony oxigénnel üzemelő hajtóművel. A Convair az Atlas interkontinentális ballisztikus rakéta fejlesztését már 1946-ban elkezdte, ami képes volt egy nukleáris robbanófejet 14500 kilométerre lévő célpontba eljuttatni. Ez épp elég erős volt a Mercury pillekönnyű küldetéseihez, de a Gemini-programhoz már nem volt elég.
A megoldást a Titan szolgáltatta, ami a szabad világ legnagyobb interkontinentális ballisztikus rakétája volt, miután üzembe állt az 1960-as évek elején. A huszonhét méter magas Titan folyékony üzemanyagú rakéta volt, ami a nukleáris töltet célbajuttatása érdekében hatalmas tolóerőt tudott produkálni; ezt a képességét használták ki békeidőben arra, hogy egy űrhajót földkörüli pályára állítson.

1964. április 11-én került sor az első ember nélküli indítási kísérletre, ez volt az első alkalom, hogy a Titan volt egy Gemini-űrhajó hordozórakétája. Én a Küldetésirányításnál voltam, és fejemen egy intercommal közvetlen kapcsolatban álltam a küldetésigazgatóval, akinek posztját csak, mint „Küldetést” emlegették. Olyan érzésem volt, mintha egyetlen sejt lennék egy gigantikus agyban. A küldetésigazgató mintegy kéttucat komolynak tűnő emberrel állt kapcsolatban, akik számos, az övéhez hasonló konzol mögött ültek. Mindegyikük a küldetés egy-egy sajátos területét képviselte – voltak köztük orvosok, az űrhajó klímáját, elektronikai rendszereit felügyelő csapatok, stb. Mindegyikük egy, a munkájukat támogató csapattal állt kapcsolatban, utóbbiak az űrhajó és a küldetés minden egyes aspektusát figyelemmel kísérték. A küldetésigazgató kérdéseire ugyanis azonnali válaszokat kellett adni.

Jópár konzol mögött nem mérnökök és műszaki zsenik ültek, hanem asztronauták. Közülük egy a kapszula-kommunikátor, a CapCom volt, aki a Küldetésirányítás üzeneteit továbbította az űrhajó legénysége részére. Csak a Capcom vagy Deke beszélhetett közvetlenül a fedélzeten lévő asztronautákkal. Amikor be voltunk szíjazva azokba az ülésekbe, és készen álltunk a startra, azt akartuk, hogy egy hasonszőrű asztronauta legyen a rádió másik végén – olyasvalaki, aki tényleg ismert minket és küldetésünket, és szükség esetén pedig bármikor kész volt kiállni az érdekünkben. Egy másik asztronauta a rakéta üzemanyag-tartályának nyomásán tartotta a szemét, figyelte a műszereket, amik ugyanolyanok voltak, mint az űrhajó belsejében lévő társaik. Ezt a posztot „Tartályoknak” hívták, és ez alkalommal én láttam el ezt a feladatot.
Gus és John az indítási teszt alatt mellettem ült a Küldetésirányításban, és velem együtt figyelték a nyomásmutatókat, amikor a 19-es Indítóálláson a Titant feltöltötték üzemanyaggal. A nyomás kényszeríti a tartályokból a hajtóművekbe az üzemanyagot, ahol az hatalmas energiával elég – ez kritikus, ha egy rakétát fel akarunk emelni a földről. Ment volna csak a minimumérték alá, ami már veszélyt jelent, sőt, talán végzetes veszélyt. Ekkor akcióba lendültem volna. Készen álltam arra, hogy ha szükséges, kiadjam a parancsot: „Küldetés! Tartályok! Megszakítani!” – és ezzel véget is ért volna az egész előadás. Gust és Johnt nem csak a tartály nyomásértékei érdekelték teszt során, hanem az is, hogy egy zöldfülű miként kezeli a helyzetet. Végtére is, nem sokára ők ülnek majd az egyik rakéta tetején, és ha rosszul döntök, a következmények akár végzetesek is lehetnek. Aznap a Titán példásan üzemelt: a Gemini-1 elegánsan földkörüli pályára emelkedett, és sikeresen átment a vizsgán. A tartályfelelős boldog emberként távozott – magabiztosan, hogy túl volt egy mérföldkövön, ez ugyanis többé nem szimuláció vagy gyakorlat volt, hanem éles bevetés. A NASA július 14-re tervezte a Gemini-2, egy újabb ember nélküli küldetés startját, majd bejelentették, hogy a Gemini-3 Gus-szal és Johnnal a fedélzetén a terv szerint novemberben száll majd fel.

A dolgok meglehetősen jól alakultak, amikor elindultam sivatagi túlélőgyakorlatomra, ami lényegében ugyanolyan volt, mint a korábbi – azzal a különbséggel, hogy ezúttal Alan Bean volt a társam. Ki a helikopterből, túlélni öt napot, majd elsétálni a találkahelyre. Ez nehezebb feladat volt, mint amilyennek elsőre látszott, mivel a Nevada északi részén lévő sivatag olyan kopár hely, amilyen nincs még egy a világon. Ráadásul csak olyan dolgokat vihettünk magunkkal, amik az űrhajón is rajta lesznek – kis fejadagokat, némi vizet, jódtablettákat, amikkel ivóvizet tudunk készíteni, egy iránytűt, ejtőernyőket, egy macsétát, horgászhorgokat, és így tovább. Azt rögtön tudtam, hogy a horgoknak nem sok hasznát vesszük errefelé. Ebben a poros pokolban legfeljebb csak beáshattam magam a homokba, ahogy az állatok teszik a nappali órákban, ejtőernyőmet pedig kifeszítettem a bejárat fölé, hogy enyhítse a könyörtelen nap melegét, és némi árnyékot nyújtson. A találkahely felé csak az éjszakai hűs órákban sétáltunk. Nem volt nálunk semmi étel vagy víz az űrhajó csekély fejadagját leszámítva, és olyan éhes lettem, hogy még a pálmaszív salátának is örültem volna. Az egyik napon kilestem egy táborhelyünkre tévedt látogatót: egy nagy csörgőkígyót. Normális esetben egy értelmes ember elkerüli a nagy gyémánthátút, de ki lenne normális azután, hogy eltöltött pár napot az 54 Celsius fokos hőségben? Ezúttal azonban a kígyóra jött a frász, és sürgősen visszavonult, amikor az égető homokban két csont és bőr, kiéhezett asztronauta –  bizonyos Cernan és Bean – koszos jégeralsóikban, a macsétáikat őrültmód lengetve üldözőbe vették. Sikerült elmenekülnie, mi pedig visszatértünk árnyas földalatti üregünkbe, ahol nagymamám főztjéről és csörgőkígyós kebabról álmodoztam."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Houston közelében turistabuszokról mutogatták az asztronauták házait, sok amerikai űrhajóst azonban fel sem ismertek szakadt rövidnadrágban. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Volt pár sajátos kiképzésben is részünk, amikor a dzsungelben és a sivatagban való túlélés fortélyait sajátítottuk el. Ezt afféle szükséges rossznak tartottuk arra az esetre, ha elvétenénk a leszállóhelyet. Persze, ez a lehetőség nem igazán erősítette meg NASA-ba vetett bizodalmunkat: valóban mindig tudja, hogy az űrhajó hova érkezik?
Márciusban, röviddel Tracy első születésnapja után, helikopterekből párosával szórtak ki minket, zöldfülű asztronautákat Panama nyirkos őserdői fölött. Minimális túlélő-felszerelés volt nálunk, épp csak annyi, amennyi egy űrrepülés során lesz velünk, majd magunkra hagytak egy hétre.

Természetesen, mindehhez adtak útmutatást. Az egyik tanács az volt, hogy vágjunk ki egy pálmafát, távolítsuk el a külsejét, hogy hozzáférjünk a belül rejlő lédús és ízletes ínyencséghez – ezt a pálma szívének is mondják, és általában csak a drága hotelek által felszolgált salátában található. Ebből a nyomorult izéből aztán annyit ettem a Panamában töltött pár nap alatt, hogy azóta képtelen vagyok még csak ránézni is.
A másik jótanács az volt, hogy kapjunk el egy leguánt, és süssük meg. Könnyű azt mondani. Pár nap múlva éhségtől korgó gyomorral azokat a nagy leguánokat már marhahússzeleteknek néztem, mártással nyakon öntve. Ezzel a leguánok is tisztában lehettek, és ennek megfelelően „fogócskáztunk” egymással.
Donn Eisele-lel egy patakra bukkantunk, ez gondoskodott víz utánpótlásunkról, majd építettünk egy menedéket, ejtőernyőink végeit pedig rákötöttük a fákra függőágy gyanánt. Figyelmeztettek minket, hogy ne aludjunk a földön. Egy pálmafa-tuskókon álló farönkből hevenyésztünk magunknak asztalt, ennek a két végén ültünk.

Egyszer csak az éjszaka közepén egy távoli zúgásra riadtunk fel, olyan volt, mintha egy méhraj repült volna ki. A sötétbe meredtünk, miközben a zaj egyre hangosabb lett, és egyre közelebb ért hozzánk, olyan ütemesen, mintha egy csorda vonulna a nedves lombok között. Mi a pokol ez? Felkapcsoltuk elemlámpáinkat, és egy hatalmas, mozgó hangyaszőnyeg előőrsét pillantottuk meg, ahogy a fákból jöttek elő. Ízeltlábúak vonagló tömege lepett el mindent, millió csáprágó csattogott szünet nélkül, ahogy zajosan rágcsáltak. A szőnyeg rendíthetetlenül menetelt előre, és mindent felfalt, ami az útjába került: közvetlenül Donn és köztem vonult el. Amikor elérték a mi kis asztalunkat, felmásztak rá, át a rönkön, úgy, hogy az asztal lábait és tetejét teljesen ellepték. Hangyák ezrei meneteltek rajta, mintha csak egy híd lenne. Egy nagy pókot, ami épp hálóját szőtte a sarokban, teljesen bekerítettek, így az egy selyemszálon elmenekült, hogy aztán beleessen a talajon masírozó horda kellős közepébe, és ezzel vége is lett. Donn-nal nagyon, nagyon mozdulatlanok maradtunk. Sehova nem tudtunk menni, így csak abban reménykedhettünk, hogy az ejtőernyő kötelei kitartanak, és nem esünk a földön masírozó hangyák közé. Tíz percbe is beletelt, mire a hatalmas szőnyeg hátvédei is eltűntek a dzsungelben. A menet egy három méter széles kopár csíkot hagyott maguk után, ami egyenesen a mi tisztásunkon vezetett át. Egy levél vagy fűszál sem maradt utánuk, és a nyersfa asztalunk kérge pedig eltűnt, felületét teljesen lecsiszolták a rovarlábak és állkapcsok. Függőágyunkból figyeltük, ahogy a dzsungel királyai, a hangyasereg, beeszi magát a távolba.

Az űrközpont mágnesként vonzotta a beruházásokat. Ezen a félig mocsaras vidéken, amit otthonunknak hívtunk, nem sok minden emlékeztetett a civilizációra, leszámítva azt az egy benzinkutat a legszélesebb földút mellett, illetve egy Sears-boltot, ami autóval harminc percre volt. De jöttek a bulldózerek, és kiszorították a vízi és rezesfejű mokasszinkígyókat, majd ácsok, vízvezeték-szerelők és villanyszerelők özönlöttek a vidékre, hogy új házakat építsenek. A jó öreg Lyndon valóságos foglalkoztatási bombát dobott Houstonra. A holdas embereknek valahol csak kell lakniuk! Enniük kell! Vásárolniuk kell! A holdas emberek biztos nem akarnak majd negyven kilométert autózni Houstonba egy rántottáért!

A közelben két szép környék volt, mindkettő az űrprogram első fecskéinek adott otthont. Timber Cove volt az első, ami felépült, az Eredeti Hetek közül hatan laktak itt. Al és Louise Shepard Houston belvárosában éltek. Aztán ott volt El Lago, itt eresztett gyökeret a Következő Kilencek többsége. A legújabb beruházások nyomán, az örökzölddel benőtt vidéken nőtt ki a földből Clear Lake és Nassau Bay két kis települése, ez lett az évfolyamomba tartozók közül sokaknak az otthona.
Barbarával a Life-magazintól kapott összegből egy telket vettünk, aztán egy építészt fogadtunk fel, hogy megépítse álmaink házát, ezt az egyszintes, krémszínű, ranchszerű otthont Nassau Bay-ben, a Barbuda Lane 18511 alatt. Mintegy 280 négyzetméteres volt, és 33000 dollárba került; az alacsony kamatozású jelzáloghitelt havi jövedelmemből tudtuk fizetni.
A környék Amerikában egyedülálló volt – itt minden az Űrprogramról szólt. A közeli otthonokban, már amelyikben nem asztronauták éltek, mérnökök és menedzserek laktak családjukkal. Végül aztán a helyet az idegenből érkező, fényképezőgépeiket kattintgató turistákkal zsúfolt városnéző buszok is felvették útvonalukra. Még azután is, hogy jártam a világűrben, megtörtént, hogy épp otthon nyírtam a füvet, vagy fát ültettem egy izzadt pólóban és szakadt rövidnadrágban, amikor pár buszsofőr megállt, és kikiabált. „Hé, haver! Itt laknak asztronauták?” Erre megvakartam a fejem, és az út folytatására mutattam, majd bizonytalanul ezt feleltem: „Azt hiszem, páran közülük valahol arrafelé laknak.” A környéken mások is – így Roger Chaffee, Mike Collins, Dave Scott, Al Bean, Rusty Schweickart, Dick Gordon és Jim McDivitt – is hasonló fondorlattal élt. Szkafander nélkül senki nem ismert fel minket.

Teltek-múltak a hónapok, és a kiképzés egyre keményebb lett. Csodált minket a külvilág, de az űrprogramban mi még mindig csak egy újonc évfolyamnak számítottunk, akiknek a rangsor miatt még várniuk kell a repülésre. Volt valami, amiről a régebbi asztronauták szíves örömest lemondtak, ez pedig a „lyukas hét” volt. Minden politikus és civil csoport egy asztronautát szeretett volna vendégelőadónak meghívni, Deke pedig azért küzdött, hogy meggyőzze a NASA-t: épp a holdutazásra képezzük ki magunkat, nem pedig arra, hogy beszédeket tartsunk. A kompromisszum végül az lett, hogy minden héten volt egy asztronauta, aki PR-haknikat tartott – ez volt az ő lyukas hete. A Társadalmi Kapcsolatok Irodája rangsorolta a megkereséseket fontosságuk alapján, az asztronauta pedig odament a meghatározott helyekre, interjúkat adott a sajtónak, és úgy általában védte a mundér becsületét. Az ilyen alkalmakon beszédet mondó asztronauták általában azok voltak, akik a legkevesebbet tudták a dolgok állásáról.

Első szereplésemre a Connecticuti Repülőnapokon került sor. A NASA egyik protokollos embere elkísért a rendezvényre, és átadta az előre megírt szöveget, amit majd fel kell olvasnom. Connecticut kormányzója büszkén mutatott a főasztalnál helyet foglaló kefehajú fiatalemberre, akire ráirányultak a reflektorok, miközben bemutatott: „Gene Cernan asztronauta”. Tapsvihar közepette felálltam. Lehet, hogy azt hitték, hogy egy magabiztos, jófej űrutazó áll előttük, de a térdeim úgy remegtek, hogy azt hittem, észreveszik. Elfehéredő ujjakkal ragadtam meg a pódiumot. Egyáltalán mit keresek én itt? Hisz még csak egyszer sem repültem! Pár mondatot végigdadogtam, de a szavak összefolytak előttem. Közönségem ügyet sem vetett erre a technikai malőrre. Viszont unalmas volt!
Egyszer csak egy pillanatra kinéztem rájuk, majd abbahagytam az olvasást, és lassan félreraktam a beszédet az egyik oldalra. A protokollos ember szívrohamot kapott, mivel gőze sem volt, hogy a továbbiakban miről fogok beszélni. A pokolba is: én sem tudtam.
De arra gondoltam, hogy ezek az emberek egy asztronautát akarnak hallani ezen a fényes ebéden, és csak én voltam közel s távol az egyetlen asztronauta. Bár nem sokat tudtam a programról, azért a jelenlévők mindegyikénél többet tudtam róla. Úgy kezdtem beszélni hozzájuk, mintha barátok közt lennék, akik látogatóba jöttek hozzám. Térdremegésem elmúlt, miután elmeséltem pár sztorit olyan híres nevekkel fűszerezve, mint például Shepard és Glenn, elmeséltem nekik, hogy mihez kezdünk a Gemini- és az Apollo-programmal, és hogyan jutunk el a Holdra. Imádták. Maga tényleg ismeri Al Shepardot és John Glennt?
Megerősödött önbizalommal jöttem el a rendezvényről. A titok nyitja az, hogy az embereket meg kell szólítani, nem csak beszélni hozzájuk. Ettől kezdve többé nem olvastam fel egyetlen NASA által megírt beszédet sem."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Miközben a legutolsó részletekig mindent megterveztek az új asztronauták számára, a NASA nem készült túlélési kézikönyvvel az asztronauta-feleségek számára. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Évfolyamunkat egy gyors eligazítást követően egyből bedobták a mélyvízbe: húsz hetes kiképzést ültünk végig a tanteremben, amit műszaki feladatokkal és egzotikus tanulmányi kirándulásokkal fűszereztek. Bár még csak újoncok voltunk, de azért már túléltük az elképesztő kiválogatási procedúrát. Mámorító volt rakéták környékén flangálni, és arra gondolni, hogy mit tapasztalhatunk majd odakinn a világűrben. Ahelyett, hogy a tévéképernyő rossz oldalán lettünk volna, tényleg ott ténferegtünk a Cape-en, átnéztük az indítóállásokat és hatalmas rakéták előtt álldogáltunk, amik képesek lennének kirepíteni minket a világűrbe. Sokszor a NASA fogott minket, és elvitt egy teljes hétre, így rájöttünk, hogy az állandó utazás hozzátartozik a munkánkhoz. Izgalmas időtöltésnek tartottam, mivel az emberek fantasztikusak voltak, a munka pedig érdekes, és mindenek fölött ott lebegett a potenciális jutalom: a holdséta, ami szinte hihetetlennek tűnt.

Miközben a legutolsó részletekig mindent gondosan megterveztek az új asztronauták számára, a NASA nem készült túlélési kézikönyvvel az asztronauta-feleségek számára. Ez iszonyú hibának bizonyult, amiért családunk súlyos árat fizetett. Szerintem a NASA arra gondolt, hogy – jobbára katonacsaládokról lévén szó – mindenki hozzászokott már a szolgálattal együtt járó kötött életvitelhez, és ahhoz is, hogy sok időt töltünk távol. Abból indulhattak ki, hogy az asztronauta-feleségek történelmileg megtanulták, miként birkózzanak meg a nehézségekkel. Tévedtek.
Alighogy beköltöztünk a Huntress Lane 1922 alatt bérelt kis kőházunkba, ahol egyetlen fa sem adott árnyékot a texasi nap elől, Tracy úgy megbetegedett, hogy 41 fokos láz gyötörte, és jeges vízben kellett fürdetnünk. Barbara is csúnyán megfázott a kellemes Monterey klímát követő hirtelen éghajlatváltozás következtében. Sok év után tudtam csak meg, hogy Barbara annyira félt egyedül lenni a fura környezetben, hogy sokszor fél éjszaka nem aludt, sírt, és megijedt a legkisebb nesztől is, mivel attól félt, hogy betörnek hozzánk.

Akkoriban erről nem beszélt nekem, vagy talán csak én nem figyeltem oda rá kellőképpen. Kétségtelen, hogy engem annyira lekötött a munkám, és annyira izgatott voltam attól, hogy asztronauta lettem, hogy amikor egy-egy hétvégére hazamentem, semmi másról nem tudtam beszélni csak a kiképzésről és az űrprogramról. Valahogy így: „Istenem, el kell mondjam, mi történt velem” ahelyett, hogy megkérdeztem volna: „Mi történt veled a héten?” Visszagondolva rá kell döbbennem, hogy a családom szenvedett a csőlátásom miatt.
Lassanként Barbara és a többi, hasonló sokkon átesett asztronauta-feleség összefogott egymással, barátságok szövődtek köztük. Ahogy Deke volt a mi keresztapánk, úgy pesztrálta a felesége, Marge is őket. Emellett Houstonról alkotott kezdeti benyomásom kellemes felfedezéssel gyarapodott, mivel megtapasztaltam, hogy az itteniek nem felejtették el, hogyan kell mondani: „kérem” és „köszönöm”, és nagyon segítőkészek voltak. A hőséget légkondicionáló tette elviselhetővé, és Tracy is talált magának játszótársakat. Időbe tellett ugyan, de túléltük.

Természetesen, kesztyűs kézzel bántak velünk, és voltak dolgok, amik azért enyhítették a nehézségeket. A legjobb a Field Enterprises Educational Corporation, valamint a Time, Inc. és köztünk létrejött híres megállapodás volt: személyes történeteinket csak ők közölhették. A NASA és a Fehér Ház áldásával a kiadókkal megköttetett az üzlet, aminek következtében az Eredeti Hetek összesen félmillió dollárt kaptak. A jó pár évre szétosztott összeget egyenlően osztották el egymás között, ez akkoriban egy egész vagyonnak számított. Amikor a Következő Kilencek is megjelent a színen, a tortát kisebb szeletekre kellett szabdalni, de még mindig rengeteg pénzről volt szó. És amikor velünk is kiegészült a csapat, a pénzt újra felporciózták egyenlő mértékben, amiből mindannyian évi 16 250 dollárral részesedtünk. Nem csak, hogy asztronauták voltunk, hanem már gazdagok is! Ez a megállapodás a Life-szerződés néven vált ismertté, mivel a legtöbb történet és fotó a Life nevű képes hetilapban jelent meg: ennyi dollár igen szép summa volt egy fiatal haditengerész százados és családja számára, akik akkoriban 10835 dolláros éves jövedelemmel gazdálkodtak.

Aztán a General Motors is megkeresett minket: egy tetszés szerinti új Chevroletet választhattunk ki magunknak - legyen szó bármilyen stílusú, színű modellről. Az autóba közel ötezer kilométert kellett beletennünk, majd nagyon baráti áron megvásárolhattuk a „használt” autót. A következő évben eladhattam, és vehettem egy másik újat helyette. Az American General Mortgage egy elképesztő, négy százalékos jelzáloghitelt ajánlott fel részünkre. Hősnek lenni tagadhatatlan előnyökkel jár. Az emberek ki akarták fejezni, mennyire értékelnek minket, és támogatásukról akartak biztosítani valamennyiünket: ennek egyik útja az volt, ha különleges ajánlatokkal leptek meg minket.

Az extrabevétel nagy részét egy alapba fektettük be, és Tracy tanulmányaira raktuk félre, de ebből a pénzből új ruhákat is kellett vásárolnunk. Az asztronauta életformával együttjáró váratlan társadalmi kötelezettségek megkívánták, hogy a feleségem gardróbjában legyen pár különleges ruha – ahogy nekem is be kellett szereznem az első polgári szmokingomat.
Némiképp kelletlenül vettük ki a részünket az autós üzletből is: megszabadultunk az 1963-as Chevrolettől, és ugyanabból a típusból egy 1964-es modellt választottunk, ezúttal azonban már volt benne klíma. Kissé hivalkodónak éreztük, hogy lecsapjunk a bemutatóteremben kiállított Corvette-re. És abban sem voltam biztos, hogy Deke vagy Al vajon nem tesz-e egy-egy feketepontot a nevem mellé, látva, hogy ’Vette-tel furikázik egy zöldfülű asztronauta, aki még soha nem járt az űrben. Végülis, megadtam magam a Corvette-láznak, és minden évben lepasszoltam a „régi” kocsit haverom, Skip Furlong részére, aki még egy ideig vezethette az alig futott, dögös sportkocsit, mielőtt valaki másnak eladta volna. Szépen szivárogtak a Corvette-ek.

NASA-nál folytatott tanulmányaink során nagy hangsúlyt fektettek az alaptárgyakra, főképp a geológiára - ennek révén pallérozhattuk magunkat, hogy képesek legyünk megbirkózni azokkal a kőzetekkel, amiket majd a Holdon találunk, ha egyszer eljutunk oda. Valamennyien magas szintű műszaki háttérrel rendelkeztünk, de a pokolba is: pilóták voltunk! Ez amolyan arculati elem volt a részünkről: mi nem tudósokként akartunk ismertté válni. De úgy voltunk vele, hogy semmit nem tehetünk ez ellen, beleértve azt is, hogy a megfelelő kőzeteket kell majd összegyűjtenünk a Holdon. Geológust akartok? Oké, megkapjátok. Állok rendelkezésetekre. Végülis, nekünk lett igazunk. A Holdat megjárt tizenkét ember közül tizenegy pilóta volt, és tudományos szempontból valóságos kincsesbányával felérő mintákat hoztunk haza magunkkal.

Az osztályteremben eltöltött órákat tanulmányi kirándulások tették teljessé, ezek során olyan elhagyatott vidékeket kerestünk fel, mint amilyen Arizona, Alaszka és Izland vulkanikus tájai. Az egyik oktatónk egy zömök fiatal geológus volt az Egyesült Államok Földtani Intézetétől, Jack Schmittnek hívták. Jack lesz a tizenkettedik ember, aki a Holdon sétál, és akivel három napot töltünk ott együtt.
Irgalmatlan mennyiségű követ láttam, lávafolyásokon evickéltem át, és közben egyre azon töprengtem, hogy ennek vajon mi köze lehet az űrrepüléshez. Ugyanakkor keményen küzdöttem a tantárgy elsajátításával, mivel olyan szoros versenyben voltunk egymással, hogy kiképzésünk minden elemében ki akartunk tűnni. Senki nem tudta ugyanis, hogy Deke mi alapján dönti el, ki vehet majd részt a jövőbeli küldetéseken."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Kis költségvetésből biztonságosan űrrepülni: mindez egyre kevésbé számít ellentmondásnak, az iparágban tevékenykedő magáncégek legalábbis ezt a tendenciát erősítik. Az űrsikló-program leállítását követően az Egyesült Államok saját területéről hosszú ideig gyakorlatilag képtelen volt áruval és legénységgel ellátni a Nemzetközi Űrállomást (ISS), és ezen a sokak szemében fájdalmas tényen a SpaceX Dragonja enyhített némiképp. Persze, csak az árufuvarozás terén: az amerikai legénységet azonban – várhatóan még jó ideig – az orosz Szojuzok szállítják az ISS-re. (A SpaceX jelenleg is dolgozik a Dragon legénységet űrbe röpítő ikertestvérén.)

Az áru tehát amerikai földről már kijut a világűrbe, vasárnap óta azonban erre nem csak a SpaceX képes, hanem immár az Orbital Sciences is, ami a múlt hétvégén sikeresen debütált - igaz, ez még csak amolyan próbakör volt. Az Egyesült Államok tehát árufuvarozás terén egész jól, a tervek szerint a közeljövőben már két cégre is számíthat. Az értékes áru visszahozatalát a Nemzetközi Űrállomásról azonban továbbra is csak a SpaceX végzi egy nagyon egyszerű ok miatt: az Orbital Cygnus űrhajójának a Dragonnal ellentétben nincsen hőpajzsa.
A Cygnus épp a többek között április 24-én indított orosz Progressz teherűrhajó alternatívája lehetne, ami visszafelé amolyan „sittszállító konténerként” funkcionál: mindkettő elég ugyanis a légkörbelépés során.

A Cygnus űrhajó az Antares névre hallgató kétfokozatú hordozórakéta tetején jut el a világűrbe, ez azonban tetszés szerint egy harmadik fokozattal is bővíthető. A rakéta és az űrhajó mintegy két tonna hasznos terhet képes alacsony földkörüli pályára állítani, a Szojuz tetején utazó Progressz is nagyjából ugyanennyire képes. Az űreszközt a tervek szerint összesen tízszer vetik majd be: az első repülését a hétvégén ki is pipálták, ezután egy  demonstrációs repülés következik, aminek lényege, hogy biztonsággal és jó lelkiismerettel a Nemzetközi Űrállomás közelébe lehet-e engedni az űrhajót. Ha igen, akkor még nyolc küldetés vár rá, ennek során a kereskedelmi cég közreműködésével körülbelül 20 tonna áru érkezik az Űrállomásra. (Az Antares a vasárnapi utazást is beleszámítva tízszer repül, a Cygnus űrhajó azonban csak kilencszer: a hétvégi tesztrepülésen csak egy ún. tömegszimulátor helyettesítette.) Az Antares a Falcon-9-estől eltérően csak részben saját fejlesztésű, különböző alkatrészeit különböző cégektől vadászták le: első rakétafokozat például Ukrajnából származik, a hajtóműve Oroszországból, ezt az AeroJet újította fel, a második fokozatot pedig az ATK gyártotta.
A rakéta egyaránt használ szilárd és folyékony üzemanyagú fokozatokat, előnye, hogy elég sok cuccot lehet alacsony földkörüli pályára, illetve napszinkron pályára állítani vele, a cég ismertetője szerint pedig még bolygóközi utazás is szóba jöhet. (Ne kérdezzük, hova.) Használatával lerövidül a rakomány berakása és felszállás közt eltelt idő.
A vasárnapi startra az Egyesült Államok keleti partjainál található, virginiai Wallops szigeten került sor, de máshonnan is indítható: kompatibilis a Vandenberg Légibázis, a Cape Canaveral Légibázis és a Kodiak Startközpont indítóállásával is, további előnye, hogy akár többféle rakományt is képes magával vinni.

Ahogy arra már a tesztrepülésen is sor került: az Antares első útján négy pikoműholdat állított földkörüli pályára. Egyikük – a Dove-1 – a rádióamatőröknek van szentelve, a másik három viszont a legolcsóbb műhold, ami valaha az űrbe repült. Igazából három telefonról – ún. PhoneSatról – van szó, amik az Alexander, a Graham és a Bell neveket viselik. A kísérlet során azt akarják megtudni, hogy a világűrben keringő okostelefonok képesek-e a légiközlekedést segíteni, így egy hatékony, ámde olcsó műholdhoz juttatva az iparágat. A három mini-szatellit jeleit már számos földi állomás vette, és minden arra utal, hogy jó egészségi állapotnak örvendenek.

A SpaceX Dragonja első tesztrepülése alkalmával egy sajtot vitt magával, amit a küldetés végén sértetlenül vissza is hozott a Földre. A hőpajzzsal nem rendelkező Orbital Cygnusa nagyobb eséllyel inkább fondue-vé alakítaná azt a sajtot, ennek ellenére a cégre érdemes lesz odafigyelni a jövőben is. További hasznos olvasmányt itt találtok az Orbitalról.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Sokan úgy hiszik, hogy valamilyen titkos terv állt a hátterében annak, hogy Neil Armstrong lett az első asztronauta, aki a Holdon sétált. Ez azonban nem igaz. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Habár ez elsőre nem volt számomra egyértelmű, de hőseim egy része kezdett kikopni az űrprogramból. A híres Eredeti Hetek közül Slayton kivételével már mindenki repült a Mercury-programban, Deke pedig egy enyhe szívritmuszavar miatt nem repülhetett. Az elmúlt két évben ő vezette az Asztronauta Irodát. John Glenn-nek - aki nagy hírnévre tett szert, mint első amerikai az űrben - már kifelé állt a szekere rúdja, és a politika felé kacsintgatott. Így öt Mercury-asztronauta még mindig aktív volt: Al Shepard, Gus Grissom, Wally Schirra, Gordo Cooper és Scott Carpenter.

Most, hogy már az űrprogram részese voltam, más szemmel néztem őket, és úgy tekintettem rájuk, mint lehetséges útitársakra, emiatt pedig el kellett vonatkoztatnom a róluk, mint hősökről olvasható címlap-sztoriktól. Gordo kellemes, laza srác volt, és pokolian jó pilóta. Sok vaskalapos NASA-hivatalnok szerint a vontatottan beszélő oklahomai azonban már túl sok volt a jóból, és ez a hozzáállás kihatott arra is, hogy milyen küldetéseket kapott.
Guson nem volt könnyű eligazodni. A folyosói rutinköszönések kivételével nem olyasvalakinek tűnt, mint akihez sokan állnának közel, és egyáltalán nem érdekelte, hogy mi van velünk, új fiúkkal. Vagy a barátja voltál, vagy nem: Gus a végletekig elment, hogy megmutassa: ő a Nagykutya, és megszorongatta azt, akinek ez nem tetszett. Legbelül azt éreztem, hogy a Mercury küldetése után – amikor elsüllyedt az űrhajója, és ő is kis híján megfulladt – örökös védekezésre kényszerült.
Scott volt a sugárhajtású gépeket vezető elit veteránok között az egyetlen, aki egy sokmotoros gép pilótája volt, és azt csiripelték a verebek, hogy nem is ő akart résztvenni az űrprogram, hanem ez sokkal inkább tűzről pattant, vonzó felesége érdeme volt. Scott – bár elképesztő kondiban – de jól elvolt közöttünk. Viszont elbaltázta Mercury-küldetését azzal, hogy örömrepülésnek tekintette, és nem fordított kellő figyelmet a dolgára: elkésett a fékezőrakéták gyújtásával, emiatt aztán a célkörzettől több száz kilométerre landolt a vízre. Ezzel elég nyilvánvalóvá vált, hogy Scott soha többé nem repülhet az űrbe.

Wally kivételes pilóta, azontúl, hogy mindenki barátja volt, amolyan tyúkanyó az újonc asztronauták számára. Sky Ray, ahogy mi hívtuk egy általa régebben vezetett repülőgép nyomán, a szimulátorok helyett jóval szívesebben tartott hosszú, „jól megérdemelt” kávészüneteket. Az asztronauta-szerep nagyon jól ment neki, és a tiszteletet nem ismerő humorérzék egy bonyolult, tökéletességre törekvő jellemet takart. Sosem játszotta meg magát. Kedveltem. [Az alábbi képen Wally Schirra látható:]Al volt a legjobb mind közül, ő repült a Mercury-programban elsőként. Természetes volt, hogy a Gemini-program után az Apollo-programból is kivegye a részét, és jó esély volt arra, hogy ő legyen az első ember, aki majd a Holdra lép. Egyik pillanatban még barátságos és közvetlen volt, de a következő pillanatban már acélos tekintetű parancsnokká változott, a széles mosoly pedig egy csapásra eltűnt az arcáról. Újoncként bölcs döntésnek tűnt Alan B. Shepardtól tisztes távolságot tartani.
Biztosra vettem, hogy Shepard, Schirra és Grissom parancsnokként részt vesznek a jövőbeli küldetéseken, de még Cooper is szóba jöhetett. Carpenternek annyi. Így a Hetek igazából csak négyen voltak, ami némiképp javította az ember esélyét arra, hogy bekerüljön egy-egy küldetés legénységébe, igaz, nem sokat számított. Hosszú ideig senki nem repült az asztronauta-évfolyamomból. A Következő Kilenc teljes létszáma választotta el az Eredeti Heteket tőlünk.

Sokan úgy hiszik, valami titkos terv állt a hátterében annak, hogy Neil Armstrong lett az első asztronauta, aki a Holdon sétált. Ez nem igaz, és Al Shepard történetéből kiderül, hogy miért nem az.
Ahogy a Mercury-programban, úgy a Gemini esetében is Shepard volt a legesélyesebb arra, hogy repüljön, ez esetben a Következő Kilencek közül Tom Stafford lett volna a párja. De 1963 közepén – még mielőtt a küldetést hivatalosan bejelentették volna – Shepard szédülni kezdett, az orvosok pedig egy belsőfül megbetegedést diagnosztizáltak nála, az ún. Meniere-szindrómát, ezért átmenetileg megvonták tőle a repülési engedélyt. Al pár hónappal később ismét visszakapta alkalmasságiját, és vele együtt az első Gemini-küldetést is: az orvosok azonban újabb vizsgálatra rendelték vissza, amin kiderült, hogy az állapota rosszabbodott. Ezúttal azonban nem csak az űrrepüléstől tiltották el, hanem pilótaengedélyét is korlátozták. Ha még egyáltalán akart repülni, a döntés értelmében ezentúl csak egy másik kiképzett pilóta társaságában tehette ezt – akár még közülünk, újoncok közül is valakivel – mivel egészségi állapota miiatt „nem volt biztonságos”. Nem csak hátba döfték, de a kést még meg is forgatták benne. Istenem, gondoltuk, ha ez megtörténhetett Shepard-dal, akkor bárkivel megeshet.

Akkoriban a Geminire várakozó asztronauták között volt Wally Schirra, aki a második Gemini-küldetés reménybeli parancsnoka volt, Gus Grissom pedig Shepard tartaléka volt. Most, hogy Allel már nem kellett számolni, ki ugrik be a helyére? Deke Grissomot jelölte ki az első emberes Gemini-küldetés parancsnokának, és Wally lett Gus tartaléka. Ezzel együtt Schirrától elvették a második küldetés parancsnoki posztját. Ettől aztán Wally nem lett túl boldog, és elment a humorérzéke is. Utált tartalék lenni.
Ez a döntés azt a kérdést is felvetette, hogy mi legyen Tom Stafford, Shepard eredeti társának sorsa. Staffordot az űrrandevúk terén a program legerősebb emberének tartották, és a NASA gyorsan fel akarta őt küldeni. Grissom társa és egyben Stafford tartaléka az eredeti szereposztás szerint Frank Borman volt. Okos döntésnek tűnt, hogy Grissom és Borman egy csapatba kerüljön, így aztán Staffordot ejtették, de ezzel még mindig nem értünk a történet végére, ami már-már kezdett Abbott és Costello „Ki az első?” című szenzációs komédiájára emlékeztetni.
Grissom és Borman egója akkora volt, hogy túl szűkös lett volna számukra egyetlen űrhajó, és Bormant egy későbbi fontos küldetésre már amúgy is épp ekkoriban osztották be. Borman így aztán kikerült Grissom legénységéből a jóval tapasztalatlanabb John Young javára, aki eredetileg Schirra társa lett volna. Volt vagy egy tucatnyi másik eleme is a kirakósnak, de ez a zavaró incidens jól mutatja milyen kacskaringós út vezetett addig, mire végül egy-egy küldetés legénységét sikerült kiválasztani.

Zöldfülűként nehéz volt megítélnem, hogy mindebben hol is van az én helyem. Egy-két kivételtől eltekintve, mindig Deke mondta ki a végső szót arról, hogy ki repül, mikor, és melyik ülésben: mi pedig nagy műgonddal tanulmányoztuk döntéseit, valamiféle visszatérő elem után kutatva. De soha nem fedeztünk fel benne semmi ilyesmi.

Az előzetes tervekben tíz emberes Gemini-küldetés szerepelt, és alkalmanként két asztronautával számolva ez azt jelentette, hogy maximum húsz hely volt szabadon. Shepard nélkül még mindig három Mercury-asztronauta repülhetett, és ha a Következő Kilencek csoportjába tartozók mindegyikét beosztják valamelyik küldetésre, akkor azzal egyből tizenkét hely telik meg.
Feltételezve, hogy a tapasztaltabb srácok közül páran kétszer is repülnek majd, miközben pilótából parancsnokká válnak, újdonsült asztronauta évfolyamunk nem sok üres székre számíthatott a Gemini nevű asztal körül. De némi optimizmusra adott okot a Shepard-Grissom-Schirra és a Stafford-Borman-Young körüli szemfényvesztés a legelső küldetés kapcsán. Ahogy a régi mondás fogalmaz: „Senki nem tudhatja, nemde?”

Mindemellett még a felsővezetésben is voltak változások. Slayton leszerelt a Légierőtől, és a NASA-hoz került, majd a Flight Crew Operations Emberes Űrrepülési Központjának igazgatóhelyettesévé léptették elő. Míg egy kisebb kaliberű ember valószínűleg gyorsan lemondott volna azután, hogy 1962-ben egészségügyileg alkalmatlanná vált a repülésre, Deke azonban kivárta, amíg elvonul a vihar, és egy sajátos vezető szerepet töltött be az űrprogramban. Több volt, mint puszta főnök, ő lett a megbízható „Keresztapa” az asztronauták számára, akit mindenki tisztelt, beleértve a NASA vezetését is.

Egyik első ténykedése volt a frissen alkalmatlanná vált Al Shepardot kinevezni korábbi munkahelyének, az Asztronauta Irodának az élére. Az a fagyos, dörzsölt átokfajzat azonban nem Deke-hez hasonló nagyvonalúsággal tért napirendre az orvosok döntése fölött. Úgy tűnt, elsődleges céljának tekinti, hogy megtanítsa mindegyikünknek külön-külön, hol lakik az Úristen, hiszen mi még talán repülhetünk az űrben, ő viszont már nem. Deke és Al egy new yorki gyilkossági nyomozópárost megszégyenítő módon hozták a „jó zsaru-rossz zsaru” szerepet. Deke a reményt csepegtette, míg Al esetében fel kellett kötni az alsóneműt. Ez azonban az űrprogram hasznára vált."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...