A holdtalajnak minden földönkívülisége ellenére van egy zavarbaejtő földi tulajdonsága is, ennek rejtélye előtt a NASA kutatói sokáig tanácstalanul álltak: a földi talajhoz hasonlóan ugyanis a holdpor is kohézióval rendelkezik. Amíg azonban a földi talaj kohézióját a nedvesség idézi elő, addig a Holdon ennek lehetőségét bátran kizárhatjuk. De akkor mitől van?

A NASA számára már a hatvanas évek második felében végrehajtott Surveyor-küldetések óta ismert tény volt a kohézió létezése a Holdon, amit aztán az első Apollo-küldetések űrhajósai is megerősítettek. A nedvesség helyett tehát egy másik magyarázat után kellett nézni.

Bizonyos J. D. Halajian neki is látott a rejtély megmagyarázásának. Azt feltételezte, hogy vákuumban és magas hőmérsékleten a porszemcsék felszíne „tisztára fő” – ezt tisztatest hatásnak hívják. Arról van szó, hogy a holdpor szabálytalan méretű, a földi homokszemnél jóval kisebb méretű összetevőkből áll. Ezek felszíne jó rücskös, és kis mélyedésekkel, gödröcskékkel tarkított.

Ezeket a hajlatokat – földi körülmények között – azonnal kitöltené valami üledék-féleség, amitől aztán a szemcsék szépen kigömbölyödnének: ezáltal kevésbé tapadnának. A Földön azonban a nedvesség miatt ez nem probléma.
A Holdon viszont a napos területeken könnyen 100 Celsius fok fölé szökken a hőmérséklet, ami garantálja, hogy a szemcséket ne vegye körül semmiféle üledék, gyakorlatilag kiégeti azokat. Marad tehát a szabálytalan alakú, rücskös felszínű nettó holdpor-szemcse. A kohéziót a Holdon az hozza létre, hogy a részecskék üledékmentes, szabálytalan alakjuk miatt puzzle-szerűen, mechanikusan összekapcsolódnak egymással. És voilá.

Halajian laboratóriumi körülmények között jutott erre az eredményre. A kísérletekre azért volt szükség, mert a NASA 1969-ben saját bevallása szerint szinte semmit nem tudott a holdporról. 1971-ben viszont már holdautóval akartak grasszálni a Holdon, a földi tesztekhez azonban  olyan körülményeket kellett teremteni itt a Földön, ami minél inkább hasonlít a holdira.
Az Apollo-program elején talajmérnökök és geográfusok egy csoportja nekilátott kiértékelni az űrhajósok által a Holdról hazahozott talajmintákat, hogy megállapítsák: milyennek kell lennie az optimális, mesterségesen létrehozott mű-holdpornak. Majd nekiláttak a nagyüzemi holdporgyártásnak: ötféle dublőrt hoztak létre, a négyes számú, LSS-4 (Lunar Soil Simulant-4) fedőnevű holdtalajimitáció olyan volt, amilyenre az Apollo 15 leszállóhelye környékén számítottak a kutatók.

Az Apollo 15 szállította az első holdautót a Holdra, a minél inkább valósághű földi tesztekre az űrhajósok biztonsága érdekében volt szükség: a NASA-nál az első két emberes holdraszállás óta pontosan tudták, hogy a Holdra érkező leszállóegységek fékezőrakétái úgy felkavarják a port, hogy megtörténhet: a landoló űrhajósok semmit nem látnak a holdfelszínből. A tesztekkel a többi között azt akarták megtudni, hogy ilyen mértékű tejfölt képesek-e létrehozni a holdautó mozgásban lévő kerekei. Egy autónál ugyanis nem hátrány, ha a sofőr látja, merre mennek.

A földi tesztekhez használatos talaj – az LSS-4 – tehát megvolt, már csak a megfelelő helyszínt kellett kiválasztani. A NASA-nak sikerült is előrukkolni egy elég extravagáns ötlettel, de erről következő posztunkban lesz szó.

Holdport ma már gyakorlatilag ipari méretekben gyártanak, többféle kiszerelésben, műanyagzacskókban kapható: egy 25 kilós zsák például csekélyke 650 dolcsit kóstál. Plusz szállítási költség, persze.
Csapatunknak ez drága mulatság, ezért megpróbálunk olcsóbban holdporhoz jutni. A geográfusaink által eddig bevizsgált üvegzúzalék, mészkőpor-és-titokzatos-anyag-kombó, valamint az alumínium-hidroxid közül a legesélyesebb holdpor-jelöltünk épp az utóbbi, ráadásul, az alumínium-hidroxid kilóját mindössze 120 forintért mérik. Ezt a holdpor-utánzatot aztán egy terepasztalra öntjük, ennek megépítésén már javában dolgozunk: eddigi eredményeinkről épp a Texasban zajló Lunar and Planetary Science Conference-n számolnak be geográfusaink - az erre készült absztraktot ide kattintva nézhetitek meg.

Holdjárónk földi prototípusa egyre gyorsuló ütemben készül, de hogy ne legyen egyszerű az élet, vannak kapacitásgondjaink is. Ezért - hogy tartani tudjuk a tempót - mellékeljük főmérnökünk szívhez szóló felhívását:

"Forrasztási kapacitáshiány lépett fel a csapaton belül. Keresünk önkéntes alapon elektroműszerészt, villamosmérnököt, vagy villamosmérnök hallgatót, aki be tudna segíteni az áramköreink gyártásában. Kulcsszavak: NYÁK, SMD, 0201, 0603, TQFP, SOIC, páka, ón, stabil kéz :)
A jelentkezéseket a glxp.hu@pulispace.com címen várjuk, önéletrajz csatolásával." 

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Két évvel az első emberes holdraszállás után, 1971 nyarán az Apollo 15 fedélzetén érkezett meg a Holdra a Pavlics Ferenc által tervezett első holdautó, a „moon buggy”. A NASA-nak 1969-ben már lehetett némi elképzelése a holdpor kellemetlen tulajdonságairól: az Apollo 12 űrhajósai a fékezőrakéták által felkavart portól konkrétan semmit nem láttak a felszínből leszállás közben, ami akár tragédiához is vezethetett volna.

A port a földi autók is felkavarják egy jó kis csapatás közben, ez a Holdon pláne így lehet. Nagyjából ennyit tudott a NASA is arról, hogy mi történik égi szomszédunkon egy kellemes sétakocsikázás közben. Egy 1971-ben készített tanulmányban a NASA beismeri, hogy két évvel korábban gyakorlatilag semmit nem tudtak arról, hogyan viselkedik a por a vákuumban. Azt meg főképp nem tudták, hogy mi van akkor, ha a légüres tér még csökkentett gravitációval is párosul. Márpedig a Holdon pont ilyesmi a szitu.

A NASA mérnökei a holdautóval kapcsolatban négy fő problémát vázoltak fel. Egyrészt a kerekek által felvert por lerakódhat az asztronauták „sisakrostélyára”, amit ormótlan kesztyűikkel lehetetlenség lett volna egy Toldi Miklós-szerű homok- és homloktörlő mozdulattal eltávolítani.
Félő volt az is, hogy a holdautó által felkavart por eltakarhatja a kocsikázó űrhajósok útjában lévő akadályokat: egy sziklával való frontális ütközés víziója volt a legrémisztőbb dolog, ami a NASA mérnökeinek fantáziájában felsejlett.
Ezenkívül a por a kijelzőkre is leülepedhet, amitől azokat nem lehetne látni, ráadásul a műszereket is károsíthatja – ez később be is igazolódott. A kerekek azonban nem csak port kavarhatnak fel, hanem kisebb-nagyobb kavicsokat is felkaphatnak a talajról, amit aztán az asztronautákhoz vághatnak: a mozgás közben ezek a kődarabkák olyan kezdősebességet kaphatnak, ami már komolyan megsebesítheti az űrhajósokat, az alkatrészekről, kerékfelfüggesztésekről nem is beszélve.

Az első holdraszállást követően már nem lehetett számolatlanul önteni a költségvetésből a pénzt az űrkutatásba. Épp ezért a mérnökök egy része a holdautó tömegét tartotta szem előtt, és rövidesen szinte élet-halál harc bontakozott ki a sárvédő körül: legyen-e a kerekek fölött sárvédő, avagy sem? A súlygyarapodás ellenzői mindent bevetettek annak érdekében, hogy ne legyen - egészen odáig elmentek, hogy megkérdőjelezték a holdpor, illetve az előbb felsorolt négy szempont fontosságát.
A vitát végül a menedzsment döntötte el: vékony, pehelysúlyú üvegszálas sárvédőket terveztettek a holdautóra. A kérdés azonban továbbra is kérdés maradt: nem lehetett tudni, hogy ez hogyan működik a holdi gravitációval súlyosbított vákuumban, a nehézségi erő ugyanis hatoda a földinek. Tesztekre volt szükség ennek megállapításához, ráadásul olcsón és gyorsan.

A Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny is az olcsó alternatíva megtalálásáról szól, ennek keretében világszerte 26 csapat épít holdjárókat. Egy magyar csapat van versenyben, ezek vagyunk mi, a Puli. Nekünk három teszthelyszín-jelöltünk van a "terepezésre": a gánti bauxitbánya, a Dunakeszi melletti homokbányát és a Kiskunsági Nemzeti Park területén a Fülöpháza és Kerekegyháza közti buckavidék (ld. a posztok végét). Utóbbi két helyszín viszonylag jól fel van szerelve homokkal, ami azért fontos, mert a Hold is ilyen - bár ott a szemcsék jóval kisebb méretűek. De dolgozunk egy terepasztal építésén is, ennek eddigi eredményeit be is mutatjuk a Texasban  éppen most zajló Lunar and Planetary Science Conference-n - az erre készült absztraktot ide kattintva nézhetitek meg. Holdjárónk földi prototípusa egyre gyorsuló ütemben készül, de hogy ne legyen egyszerű az élet, vannak kapacitásgondjaink is. Ezért - hogy tudjuk tartani a tempót - mellékeljük főmérnökünk szívhez szóló felhívását:

"Forrasztási kapacitáshiány lépett fel a csapaton belül. Keresünk önkéntes alapon elektroműszerészt, villamosmérnököt, vagy villamosmérnök hallgatót, aki be tudna segíteni az áramköreink gyártásában. Kulcsszavak: NYÁK, SMD, 0201, 0603, TQFP, SOIC, páka, ón, stabil kéz :)
A jelentkezéseket a glxp.hu@pulispace.com címen várjuk, önéletrajz csatolásával." 

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Kennedy elnök 1961-es, holdraszállást beígérő beszédében az is benne volt, hogy az űrhajósokat élve vissza is kell hozni a Holdról. Természetesen, visszahozták őket. Enélkül most nem tudnánk, hogy a holdpor csípős szagú, ami így David Scottot a puskapor szagára emlékeztethette.
Az Apollo-missziók általános tapasztalata az volt, hogy a holdpor elől nincs menekvés, az ugyanis a legkisebb repedésekbe is betalált: amikor például az Apollo 12 személyzete hazafelé jövet nekilátott levenni ruháit, rádöbbentek a fiúk, hogy nemcsak az a 34 kilónyi holdkőzet van a „csomagtartóban”, amit szánt szándékkal a Földre akartak hozni, hanem akaratlanul ők maguk is a minta részévé váltak.

A parancsnoki egységben (a képen ez a középen látható kúp) volt ugyan egy kis porszívó, ami elég limitált hatásfokkal próbálta megakadályozni a szemcsék átkerülését a Holdról érkező modulból (ez a középső kúptól jobbra lévő szögletes darab). A porból a parancsnoki modulba is jutott, így két társa holdraszállását az égitest körüli pályán végigizguló Richard F. Gordon is bőven kapott belőle.

A továbbiakban a legénység szem- és légúti irritációtól szenvedett egész hazaúton. A fedélzeten az 5 mikrométernél kisebb, toxikus részecskék jelenlétét a NASA a jövőben mindenképp megakadályozná, így az Apollo-program egyik nagy tanulsága, hogy figyelemmel kell kísérni a por koncentrációját a szkafandereken, a zsilipen, az űrhajósok holdi lakhelyén, az űrhajón belül. Egyszóval: mindenütt. És mindent meg kell tenni ellene.

Ez a felismerés már az Apollo 12 utáni missziók számára is adott volt, a holdportól a legváltozatosabb módon próbáltak megszabadulni: visszafújták a világűrbe, sőt még vízzel is mosdatták a leszállóegységet, ami valamit javított a helyzeten. De a porral való kalandok sorozata a NASA számára egyértelműen bebizonyította, hogy nagyon aprólékos házimunkára lesz szükség a jövőben: ahogy egyre többen vehetnek részt egy-egy küldetésben, és ahogy hosszabbodik a missziók időtartama, úgy okoz a holdpor is egyre nagyobb kihívást.

A NASA fő aggodalma kezdettől fogva az éles sziklák okozta sérülések voltak, az erősen kötődő mikroszemcsék nem várt hatásaira jóval kevésbé tudtak felkészülni. Előbbire inkább. A super béta űrruha külső borítása ugyanis nem volt eléggé ellenálló, így egy Chromel-R nevű anyagot szőttek az asztronauták Holdon használt csizmáiba és kesztyűibe, hiszen ezek voltak leginkább kitéve horzsolódásoknak. A csizmákat a talpukon, a kesztyűket pedig az ujjvégeken a horzsolásoknak ellenálló RTV-630 nevű szilikonnal is megerősítették.

Egy nejlonsörtés kefével is felszerelték az űrhajósokat, ezzel kellett űrruhájukat és napellenzőiket leporolni. Az előbbi módszerek jól beváltak a kavicsok és a nagyobb méretű szemcsék esetében, de a kisebbeknél nem bizonyultak valami nagyon hatékonynak. Mivel keféből csak egy volt a fedélzeten, a küldetés végefelé ez valószínűleg már annyi port vitt fel a szkafanderekre és az egyéb kozmikus kiegészítőkre, mint amennyit eltávolított róluk.
Az űrhajósok nedves ecsettel is próbálkozhattak, ezzel valamivel jobb eredménnyel sikerült megtisztítani bőrüket és a holdsétán viselt cuccaikat. Az ecsetet azonban csak a leszállóegységben használhatták.

A holdséták között a szkafandert levették magukról az űrhajósok, viszont egyre rosszabb hatásfokkal sikerült utána ismét visszavenni magukra: a holdpor ezt sem kímélte. Az Apollo 12 űrhajósainak ruhája a normálisnál nagyobb mértékben eresztett. Pete Conrad szkafandere első alkalommal például nagyon passzentos egy darab volt, a holdséta végére azonban belső nyomása percenként 0,15 psi-val csökkent, ez a második holdséta végére 0,25 psi-ra ugrott. Mivel a biztonsági határ percenkénti 0,30 psi-veszteség, kérdéses, hogy egy harmadik séta kivitelezhető lett volna-e egyáltalán - már ha terveztek volna ilyesmit. (A psi - pound per square inch azaz font per négyzethüvelyk - a nyomás egy angolszász mértékegysége, azt jelenti, hogy egy négyzethüvelyk felületre mennyi súly nehezedik. Olyan mint a Pascal a nálunk használt SI rendszerben. 1 psi 6,89 KPa-nak felel meg.)
A holdpor nem csak az emberek életét keseríti meg, egy robot számára is tartogathat kellemetlen meglepetéseket, pláne, ha napelemmel működik, amin aztán otthonosan megtelepedhetnek a porszemcsék. A többi közt ezt is meg kell előznünk, ha meg kívánjuk nyerni a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt. És meg kívánjuk. Ennek érdekében pedig közkinccsé tesszük főmérnökünk üzenetét:

"Forrasztási kapacitáshiány lépett fel a csapaton belül. Keresünk önkéntes alapon elektroműszerészt, villamosmérnököt, vagy villamosmérnök hallgatót, aki be tudna segíteni az áramköreink gyártásában. Kulcsszavak: NYÁK, SMD, 0201, 0603, TQFP, SOIC, páka, ón, stabil kéz :)
A jelentkezéseket a glxp.hu@pulispace.com címen várjuk, önéletrajz csatolásával."

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

A holdportól nem elég, hogy semmit nem láttak a felszínből a leszállás előtti pillanatokban az Apollo 12 űrhajósai, de sebességmérőjük is megbolondult, mivel a fékezőrakéták által felkavart homokszemcsék bezavartak a készüléknek. Az Apollo 15 leszállóradarjának eredményeit is torzította a gomolygó holdpor - ráadásul épp akkor, amikor mindössze 9 méterre voltak a holdfelszíntől.
Ezek miatt is szinte csodával határos, hogy a Holdat megjárt Apollo-küldetéseknek nem volt egyetlen halálos áldozata sem. A holdporral folytatott háborúnak a leszállás körüli anomáliák azonban csak a nyitányát képezték, a landolás után sem lett könnyebb a Holdon exploráló űrhajósok dolga.

A por gyorsan és hatékonyan betakart minden létező felületet, amivel csak kapcsolatba került, beleértve a csizmákat, a kesztyűket, a szerszámokat és a „kezeslábasokat”: elég csak visszagondolni azokra a felvételekre, amiken egyes űrhajósok úgy néznek ki, mintha az imént épp egy iszapbirkózáson vettek volna részt.

A földi reflexek persze a Holdon is működtek. Az űrhajósok körében például sztenderd gyakorlat lett, hogy a leszállóegységhez vezető lépcsőfokokon leütögették lábukról a csizmájukra tapadt holdpor egy részét – ahogy azt bármelyik jobbérzésű utas is tenné havas időben, mielőtt beülne az autóba.
A holdpor minden egyes Apollo misszió során eltömített valamilyen alkatrészt – köztük a kamerákat és azt a porszívót, amit épp a por eltakarítására terveztek. Az űrhajósruhák zippzárai, a sisakok és a napellenzők mind-mind a por áldozatai lettek. A NASA szerint a holdpor egyik legkétségbeejtőbb tulajdonsága az volt, hogy az amortizáció mennyire gyorsan és visszafordíthatatlanul ment végbe: a problémák szinte azonnal jelentkeztek. Ezt az asztronauták mindegyike megtapasztalta, még azok is, akik az Apollo-küldetések során a legrövidebb időt töltötték a Hold felszínén.

A holdpor mindent kidörzsöl. Pete Conrad, az Apollo 12 űrhajósa megjegyezte, hogy az űrruha mindössze 8 óra holdfelszíni használatot követően viseltesebb volt, mint a Földön használt gyakorlóruhája 100 órányi nyúzás után. Az Apollo 16 Holdon használatos mérőeszközeinek kijelzőit úgy összekaristolta a holdpor, hogy például az általuk mutatott értékeket le sem tudták olvasni róluk.
Harrison Schmitt összekarcolt napellenzője miatt bizonyos irányokba konkrétan nem látott ki a sisakjából. Amikor pedig az Apollo 17 asztronautái lyukat fúrtak a Holdba, kesztyűik annyira tönkrementek, hogy két holdsétát követően le kellett cserélniük azokat (ld. a fenti képet).

A holdpor jó szigetelőanyag, de ez a tulajdonsága is csak az asztronautáknak okozott keserű perceket: az Apollo 12 küldetés során a hőszabályzók felszínét ellepő holdpor miatt a hőmérséklet akár 20 Celsius fokkal is meghaladhatta a várt értékeket egyes műszerek esetében.
Az Apollo 16 és 17 küldetések során (is) használt holdautók akksijainak hőmérséklete túllépte a megengedett üzemi értékeket a rájuk telepedő nagy mennyiségű holdpor miatt. Amit ráadásul le sem lehetett takarítani róluk. John Young ezen a ponton például kifakadt: sajnálta az akksik törölgetésével töltött időt – ez ugyanis nagyrészt teljesen hatástalannak bizonyult. Mindez meglepő fordulat volt, hiszen a földi tesztek teljesen más eredményt hoztak.

Az Apollo 16 és 17 küldetések kommunikációs berendezései és TV-kamerái is megsínylették a holdsétát: több kütyü teljesítménye romlott a nem megfelelő szellőzés miatt fellépő túlmelegedés következtében. A hősokkot az okozta, hogy a szellőzőket is eltömítette a holdpor. Nem kétséges, hogy a por holdjárónknak is tartogat kellemetlen meglepetéseket, mint ahogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny összes többi résztvevőjének is, legalábbis, azoknak, akik eljutnak a Holdra. Belátható, hogy a napelemek teljesítményét különösen kellemetlenül érintheti a ragaszkodó természetű homokféleség.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

"A holdpor az első számú akadály a Holdra való visszatérés útjában" – ezt John Young, az Apollo 16 űrhajósa nyilatkozta jóval a Holdra tett kiruccanását követően, már a XXI. században. Gene Cernan sem vélekedett másképp: „Azt hiszem, minden más fiziológiai vagy fizikai, esetleg mechanikai problémát le tudunk győzni – a por kivételével”.

Gene az Apollo 17 parancsnoka volt, jelentésében finoman szólva sem zengedezett ódákat a holdporról. Szerinte a holdfelszín felfedezésének egyik legnagyobb korlátja a por, illetve az, hogy a szemcsék mindenhez odatapadnak – függetlenül annak anyagától: legyen az bőr, szkafander, fém. Bármi. És a holdraszállás pillanatában durván elkezdődik az amortizáció.
Például a holdautó viszonylag egyszerű, nagy toleranciaküszöbbel rendelkező mechanikus szerkezeteit a holdpor azonnal kikezdte. A harmadik kocsikázás végefelé az olyan egyszerű dolgok, mint amilyenek a raklap rögzítőkallantyúi, nem csak, hogy rosszul működtek, hanem teljesen használhatatlanokká váltak.

„Megpróbáltuk leütögetni róluk a port, letisztítani őket, de esélyünk sem volt. A por hatása a tükrökön, kamerákon és a checklisteken volt különösen látványos. Ezzel együtt kell élni, de közben folyamatos harcban vagyunk a porral az űrhajón kívül és belül is. Ha már benn vagy az űrhajóban - persze, miután már nagyjából leporoltad magad odakinn - elkezded levenni magadról a védőöltözetet, és egyszer csak azt veszed észre, hogy holdpor borítja a kezeid, az arcod, szabályosan porban sétálsz. Lehetsz akármilyen óvatos, az űrhajó minden egyes zegzugában és a bőr minden pórusában ott figyel majd a holdpor.”

A porprobléma már az első emberes küldetésnél jelentkezett, és ehhez még csak le sem kellett szállni a Holdra: az Apollo 11 fékezőrakétái a talajtól 30 méterre felkavarták a port, és ez a távolság csökkenésével csak egyre durvább lett – valóságos homokviharba csöppentek. Ez azért volt különösen ciki, mert Armstrong kézi vezérléssel volt kénytelen leszállni, miután kiderült, hogy eredetileg tervezett leszállóhelyük egy öles sziklamező kellős közepén volt, errefelé terelgette őket nyájasan a navigációs rendszerük.

Az Apollo 12 konkrétan "tejfölbe" landolt, a kavargó homokviharban gyakorlatilag semmit nem láttak – ez annyira durva volt, hogy a landolás előtti utolsó másodpercekben még az is kétséges volt, hogy a négylábú sámlira emlékeztető leszállóegység egyik lába esetleg nem egy sziklára, vagy épp egy kisebb kráterbe érkezett. Ha ez megtörténik, abba bele is halhattak volna. Az Apollo 12 precíziós landolást hajtott végre: mintegy 163 méterre szállt le az akkor már 31 hónapja a Holdon álldogáló amerikai robottól, a Surveyor 3-tól. A küldetés egyik feladata annak megállapítása volt, hogy a huzamosabb Holdon tartózkodás milyen hatással van a járművekre, azok milyen ütemben pusztulnak a durva hőingadozások és a többi közt a Napból érkező sugárzás közepette. A legénység mindenesetre egy fehér színű robotra számított, ehhez képest a Surveyor 3 szoláriumbarnán fogadta őket. Ezt azonban le lehetett söpörni róla, mivel a robot színeváltozását a finom holdpor lerakódása okozta. Mint később kiderítették, épp az Apollo 12 fékezőrakétái által elindított porvihar takarta be tetőtől-talpig a Surveyort.

Az Apollo 14 leszállóhelyére már meredekebb pályán érkezett – és nem porzott annyira: már-már pezsgőt bontottak Houstonban, hogy megtalálták a hajtóművek által keltett homokvihar ellenszerét. De nem. Az Apollo 15 és 16 is pontosan ugyanígy lopakodott a landolási körzetbe, ők azonban a leszállás előtti kritikus másodpercekben ismét csak semmit nem láttak a felkavarodó portól.
Az Apollo-17, az utolsó emberes küldetés, az Apollo 14-hez hasonló jó látási viszonyok között szállhatott le (ld. fenti kép): esetükben valószínűleg annyi történt, hogy egész egyszerűen kevesebb laza por borította az adott területet.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!