Amikor a közeg közbeszól...

2014.03.01. 09:00

The_Last_Man_on_the_Moon_cover.jpg

Ennél szorultabb helyzet nemigen létezik: holdutazása előtti este kis híján letartóztatták az Apollo-10 egyik űrhajósát, ezesetben el kellett volna halasztani a küldetést. Nem fedhette fel a kilétét. Mai űrhajós-visszaemlékezés napunkon erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - immár több, mint 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Közeledett az Apollo-10 startjának ideje, de még ebben a kései szakaszban is ment a vita arról, hogy leszálljunk-e a Holdra. A holdraszállás támogatói azzal érveltek, hogy ha már egyszer úgyis veszélynek tesszük ki magunkat azzal, hogy a felszíntől kevesebb, mint 14 000 méterre merészkedünk, és megtesszük az összes előkészületet a landoláshoz, akkor már miért ne folytathatnánk az utolsó lépéssel, és szállunk le a Holdra? Miért ne vágjunk bele? Az óvatosabbak ezzel szemben arra mutattak rá, hogy a leszállóegység túlsúlyos, és túl sok az ismeretlen – a fenébe, elvégre épp most derült ki teljesen véletlenül, hogy a holdkomp leszállást segítő radarját elszúrták. Ráadásul az, hogy két asztronauta képes leszállni a Holdra, még nem jelenti azt, hogy vissza is tudnak jönni onnan.

Tommal és Johnnal mindebből kimaradtunk, és folytattuk a felkészülést. Ha a küldetést módosítják, majd alkalmazkodunk hozzá. De már így is épp eléggé túlvállaltuk magunkat, és a jelenlegi terv „fölöttébb ambiciózus” volt – még mindig kísértettek ezek a Gemini-9 kapcsán hallott szavak. Küldetésünk során az Apollo-8 holdutazásának és az Apollo-9 holdkomppal végrehajtott próbaútjának kombinációja várt ránk, és még mélyebbre kellett hatolni az ismeretlenbe.

Úttörő szerepünk abban állt, hogy egy Saturn-V fedélzetén felszállunk, közel félmillió kilométert repülünk a világűrben, majd Johnt holdkörüli pályán hagyva Tommal közel merészkedünk a felszínhez. Soha senki nem csinált még ilyet. Oly sok kérdőjel maradt, hogy a szimulációs teszteket futtató mérnökök kifárasztották kicsiny, ördögi szürkeállományukat, amikor újabb és újabb katasztrófa-helyzetekkel rukkoltak elő, amikkel esetleg szembetalálhatjuk majd magunkat. Ez már túl sok volt nekünk, és pár héttel a tervezett indulás előtt elegünk lett a szimulátoros népekből.

„Az Isten szerelmére, hagyjuk már abba ezt a folytonos kudarctréninget. Már vagy tucatszor kinyírtatok minket, felrobbantottatok start közben, holdkörüli pályán hagytatok, hamuvá égettetek a légkörbelépés során. Elég volt ennyi. Most próbáljunk el olyan küldetéseket is, amikor minden rendben megy. Máskülönben azt sem fogjuk tudni, hogy milyen lehet egy sikeres küldetés.”

Két nappal az Apollo-10 startja előtt Agnew alelnök eljött hozzánk, hogy velünk vacsorázzon, és nyilvánvaló volt, hogy nyakig elmerült a Space Task Grouppal kapcsolatos munkában. Túláradó lelkesedéssel számolt be nekünk az űrkutatás jövőjére vonatkozó terveikről. Így többek között egy Föld körül keringő űrállomásról beszélt, ötven kutatóval a fedélzetén, megemlített egy állandó holdbázist – és ami az asztronautákat illeti, egy emberes Mars-utazás is a tervek között szerepelt, amire a huszadik század végéig kellene sor keríteni. A felvázolt program ígéretesnek tűnt, az alelnök pedig biztos volt abban, hogy az ehhez szükséges forrásokat is sikerül előteremteni. Amíg ő nálunk vendégeskedett, addig Judy, a felesége, Barbarával kettesben vacsorázott a Patrick Légibázison. Faye Stafford és Barbara Young inkább úgy döntött, hogy Texasban marad.

Cernan_with_Snoopy.jpgGene Cernan Snoopy-val - akiről az Apolló 10 Holdkompját nevezték el - egy sajtókonferencián.

Másnap délután, amikor már csak órák voltak hátra a startig, Deke kelletlenül engedélyezte, hogy utoljára még egyszer meglátogassam a családomat. „Az Isten szerelmére, nehogy egy riporter vagy fotós meglásson a tengerparton! El ne mondd senkinek, hogy ki is vagy te valójában!” – javasolta Deke, mivel mást nem tehetett. Mielőtt még meggondolta volna magát, bevágtam magam a bérelt autómba, és a kertek alatt útnak indultam, amíg el nem jutottam ahhoz a tengerparti házhoz, ahova Barbara és Tracy visszavonult.

A hosszú hetekig tartó steril és precíz műszaki felkészülés után szükségem volt egy kis melegségre. Egy fújtató rakétaszörny fortyogott pár kilométerrel arrébb, gyomrában folyékony üzemanyaggal. Holnap a tetejére ülök, de most pár óra erejéig nem kellett asztronautának lennem: Apa voltam és Férj. Amennyire csak lehet, az eltelt hónapokban megpróbáltam felkészíteni őket a holdutazásra, ami az űrprogram eddigi történetében messze a legkockázatosabb küldetésnek számított. Barbara már nem is állhatott volna jobban készen, de még mindig nem voltam benne biztos, hogy Tracy-nek átment-e az üzenet, aki a Holdra még mindig a hatévesek szintjén gondolt.

Fontosnak tartottam, hogy mindig pozitív dolgokat mondjak neki, és nem vallottam be előtte, hogy bármi baj történhet. Amikor aznap délután ott ült az ölemben, még egyszer elmeséltem neki a dolgokat. „Kicsim, holnap Apa elrepül a Holdig. Az nagyon messze van, és oda nem sokan jutnak el. Szóval, mi történik, ha Apa esetleg nem tudna visszajönni onnan?” Pár pillanat erejéig nyitva hagytam számára a kérdést, de ő már készen állt a válasszal. „Hát, akkor felrepülök oda, és hazahozlak téged” – felelte. Micsoda kölyök.

A gyomromban a görcs kiengedett, idegeim kisimultak. Barbara búcsúzóul megcsókolt az ajtóban, és azt súgta a fülembe, hogy igyekezzek hazajönni. Tracy olyan hevesen ölelt meg, hogy szinte kék-zöld lett a nyakam a szorításától. Jó volt velük lenni, de ideje volt folytatni a munkát. A Cape felé vettem az irányt, és a távolban láttam a mi fehér Saturn-V-ösünket, ahogy a reflektorok fényében ragyogott, olyan volt, mint egy tündöklő világítótorony, ami mutatja az utat a mennyekbe. Csak állt ott, mozdulatlanul, és mérföldekről nézve is úgy tűnt, mintha már legalábbis félúton lenne a Hold felé.

Gondolataimba merülve vezettem, a lábam pedig ránehezedett a gázpedálra, ahogy a Banana River Drive-on hajtottam felfelé. Egy rendőrautó villogó vörös fénye gyorsan visszazökkentett a valóságba. Most mi a fene lesz?

Lehúzódtam. Az esti szürkületben egy rendőr közeledett felém. „Hova ez a sietség?”

Fiatalember volt, fölöttébb udvarias, a sheriff-helyettesek élére vasalt egyenruhájában. Most mi lesz? „Biztos úr, úgysem hinné el, ha megmondanám.”

Nyilván arra gondolt, hogy egy okostojást vezérelt a sors a kezei közé, és elkérte a jogosítványomat. Régen, ha valaki a fegyveres erőknél szolgált, és Kaliforniában állomásozott, örökérvényű jogosítványt kapott. Ennek megfelelően az enyémben is az állt, hogy örök időkig érvényes.

A zsaru megnézte az előlapját, majd a hátoldalát, hunyorogva silabizálta az apró betűket. „Ez sosem jár le?” – kérdezte hitetlenkedve. „Hol lakik?”

Hoppá. „Houstonban.”

„Ez itt egy kaliforniai jogosítvány.”

„Igen, Uram. Valóban. Odaát a Haditengerészetnél szolgáltam.” Deke figyelmeztetése úgy visszhangzott a fejemben, mint a svájci kolompok: Senki meg ne tudja, hogy ki is vagy valójában!

„Texasban lakik, kaliforniai jogosítványa van, és Floridában autózik?”

„Igen, uram, Biztos úr.” Most már tényleg meghunyászkodtam. Egyrészt nem akartam, hogy felismerjen, másrészt viszont, ha felismer, talán az utamra enged. De Deke azt mondta, hogy senkinek ne beszéljek, és ehhez kellett tartanom magamat.

„Mi a helyzet a forgalmi engedéllyel? Megnézhetem?” A seriffhelyettes nem kicsit volt ideges. Sosem tudhatod, kibe futsz bele a start közeledtével. Pár félkegyelmű bármit kitalálna, csak azért, hogy jó helyet kapjon másnap.

Megnéztem a kesztyűtartót. Semmi. „Nincsenek itt a papírok. Bocsánat. Bérelt autó.”

„Akkor mi a helyzet a bérleti szerződéssel?”

„Azt a szobámban felejtettem.” Nem akartam elárulni, hogy a szobám az asztronauták legénységi szállásán van.

„Aham.” Keresztbe fonta a karját, és a sarkán hintázva nézett engem. „És mi szél hozta erre ma este?”

„Ne haragudjon, Biztos Úr, de erre nem felelhetek.” Próbáltam alázatosnak tűnni.

„Nem? Oké, Öcsisajt, akkor próbálkozzunk meg egy egyszerűbb kérdéssel.” Újra szemügyre vette a jogosítványt, és szokás szerint rosszul ejtette a nevemet: kemény „K”-t mondott a lágy „Sz” hangzó helyett. „Eugene Kurnin – Ez a valódi neve?”

„Biztos úr, ezt sem árulhatom el.” Deke kinyír, ha ismerősnek tűnik a nevem!

„Lássuk, jól látom-e a dolgot. Nem hajlandó elárulni a valódi nevét, sem azt, hogy mit keres errefelé. Egy örökké érvényes kaliforniai jogosítványa van, de Texasban él, és most éppen Floridában vagyunk. Nincs forgalmi engedély, sem bérleti okmányok. Jól értettem?”

Beleegyezően bólintottam, és tisztában voltam azzal, hogy épp most készülök beleszarni a ventillátorba.

„Ez a helyzet … uram."

„Tudja mit, Mr. Kurnin, vagy mi a neve? Azt hiszem, beviszem magammal az őrsre.”

„Hú, azt nem teheti. Azt tényleg nem teheti meg!” Ez a beszélgetés kezdett határozottan rossz irányt venni, és lelki szemeim előtt megjelentek a reggeli címlapok: LETARTÓZTATTÁK AZ ASZTRONAUTÁT! HOLDUTAZÁS TÖRÖLVE. „Holnap el kell utaznom valahová, és nem teheti meg, hogy bevisz a rendőrőrsre!”

„Fogadjunk?” A zsaruk nem szeretnek ilyesmiket hallani. „Kérem, szálljon ki az autóból.”

Már épp készült volna a bilincsért nyúlni, amikor életem legcsodásabb látványában volt részem. Egy jobb napokat megélt Volkswagen hirtelen lefékezett az út túloldalán, és egy vastagkeretes szemüveges férfi hajolt ki az ablakon, aki meglepetten ezt hadarta: „Cheeno! Mit keresniválód ván itt? Már készülődnöd kellene!”

A zsaru megfordult, amikor Günther Wendt odasietett hozzánk: az indítóállás Führerje jött a megmentésemre. Körbevettük a fiatal zsarut, aki most már teljesen összezavarodott. A távolban álló Saturn-V-re mutatva ecseteltem a dilemmámat. „Günther, nagy bajban vagyok. Elmagyaráznád ennek a tisztnek, hogy miért nem tartóztathat le engem ma este?”

„És mér ném mondod el néki magad?”

„Deke megtiltotta.”

„Deke? Ő is itt ván?” Körülnézett, legalább annyira összezavarodva, mint maga a zsaru. Egyre többen néztek minket, és egy másik hekus is közeledett felénk.

„Nem. Azt mondta, hogy pár órára kijöhetek, hogy találkozzam a családommal. Günther, el kell tűnnöm innen még mielőtt valaki felismerne.”

Wendt bólintott, finoman karon fogta a zsarut, és odébb sétált vele, miközben én a kocsinak dőlve várakoztam. A rakétára mutatott, majd rám, és a meleg este torokhangú, durva német akcentussal ejtett szavakkal telt meg. Pár óra múlva Günther rám zárja az űrhajót, én pedig elindulok a Hold felé. Végül, a tiszt úgy érezte, hogy eleget hallott. Fülig érő szájjal sétált oda hozzám.

„Rengeteg kamuszöveget hallottam már, de ha azt hiszi, hogy ezt be fogom venni, akkor nagyon téved.” – mondta. „Ezrek vannak most itt a környékén, nekem pedig el kellene hinnem, hogy épp egy asztronautát kaptam el, aki a Holdhoz utazik? De ez olyan jó duma, hogy inkább húzzon a pokolba.” Nevetve elengedett, és utánam kiáltotta: „És meg se álljon a Holdjáig!”

Útközben még vetettem egy pillantást a távolodó ósdi Volkswagen lapos hátuljára – peenemünde-i megmentőm szekerére. Megnyugodtam. Talán nem csak a véletlen műve, hogy Günther épp a legjobbkor érkezett: ez talán jó ómen az Apollo-10 útjához."


Cernan 1972-ben vitte el az amerikai zászlót a Holdra. Ha szeretnéd a magyar zászlót a Holdon látni, támogasd a Google Lunar XPRIZE versenyben részt vevő Puli Space-t az odajutásban. Bár tavaly többen bedobták a törülközőt, mi még versenyben vagyunk!

Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a jövőben ismindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod további fejlesztéseinket, akár rendszeres előfizetéssel is.

Segíts Te is, hogy Magyarország lehessen az első európai nemzet, amely eljut a Holdra!

Facebook     Google+    Twitter

A bejegyzés trackback címe:

https://pulispace.blog.hu/api/trackback/id/tr315826271

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása