Ma ismét űrhajós-visszaemlékezés napunk van. Az első amerikai asztronauta sokáig annyira szédült, hogy még egy szobán sem tudott úgy keresztülmenni, hogy el ne essen. Ő lett az Apollo-14 parancsnoka. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - immár több, mint 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Don Rickles a felső tízezer szurkálásával kereste a kenyerét, és nem tett túl nagy szívességet nekem las vegasi improvizációs komédiájával. Alan Shepard ott ült a közönség soraiban, és teli szájjal nevetett azon, ahogy Rickles a láthatáron mindenkit éles nyelvére vett. Ekkor azonban a humorista megpillantotta az első amerikai asztronautát, és képtelen volt megállni egy aranyköpést. „Alan” – mondta. „A haverom, Gene Cernan meg fogja kerülni a Holdat. Amit te csináltál, azt az én szakmámban előjátéknak hívnák!” A széles mosoly azonnal Shepard arcára fagyott. Köszi, hogy vegzálod a főnökömet, Don. (Megjegyzés: bár Shepard volt az első amerika az űrben, de "csak" egy űrugrást hajtott végre a Freedom 7 fedélzetén.)

1961. május 5: Shepard repülés közben a Freedom 7 fedélzetén

Mint megtapasztaltam, egyaránt vannak előnyei és hátrányai is, ha az ember hírességeket ismer. Ez kétségkívül az egyik hátránya volt, de Rickles-szel jó barátok lettünk, és Alan is túltette magát a szurkáláson.
 
Barbarával egy olyan világba csöppentünk, ami teljesen eltért attól, amiben felcseperedtünk. Nemsokára Vegasban bérletünk volt a kulisszák mögé, hollywoodi partikra és trendi vacsorákra jártunk New Yorkban, politikusok, filmcsillagok és véleményvezérek társaságában sztorizgattunk. Hamar rákaptunk az ízére, és egy-két sztárban nagyon rendes embert ismertünk meg. Amikor Wayne Newton énekes megtudta, hogy Tracy lovagolni tanul, egy gyönyörű arab csikót ajándékozott neki, ahogy ez haverok között szokás. Bob Hope-pal golfoztam, tésztát főztem Frank Sinatra-val. Ronald Reagan, Phil Harris, Connie Stevens, Baron Hilton, sőt, még az általam hősként tisztelt John Wayne is igazi jóbarátom lett.

Barbarával 1969 első napját Acapulcoban töltöttük, majd Washingtonba repültünk Nixon elnök beiktatási ceremóniájára. Két hónap alatt már másodjára jártunk a Fehér Házban, ezúttal Gerald Ford kongresszusi képviselő, az Egyesült Államok leendő elnökének vendégeként.  A nagy csillogás közepette gyakorta találtuk magunkat egy szimpatikus pár társaságában, akikkel szinte azonnal szoros barátság szövődött közöttünk – a pár nem más volt, mint Spiro Agnew, az új alelnök, és vonzó felesége, Judy. Nixon rövidesen Agnewt nevezte ki a Space Task Group élére, és alaposan belefolyt a mi holdutazásos ügyeinkbe. Nem sokkal később szomszédaink Nassau Bay-ben kikövetkeztették, hogy azért tűnhetett fel az a sok biztonsági ember a házunk körül, mert az alelnöknek és feleségének történetesen kedve szottyant beugrani, és billiárdozni egyet a hátsó verandánkon, amíg én a hamburgereket sütögettem. Számos kellemetlen meglepetés vár Ted Agnew-ra balsorsú politikai karrierje során, de a barátságunk töretlen maradt.

1969 elején azzal szembesültünk, hogy az Apollo-8 küldetése alaposan bekavart a holdraszállások menetébe. A Kennedy elnök által oly rég kitűzött monumentális cél még mindig nem teljesült. Lehet, hogy többé már nem álltunk versenyben a szovjetekkel, de az idő mindenképp ellenünk dolgozott. Az évtizedből már csak háromszázhatvanöt nap volt hátra, és ez a szám egyre csökkent.

A Borman-Lovell-Anders küldetésből megtudtuk, hogy hordozórakétánk képes eljuttatni minket a Holdig, de a kulcsfontosságú holdkompot még egyetlenegy legénység sem tesztelte sikerrel. Ez a feladat márciusban az Apollo-9-re várt. Ha a küldetés sikerül – töprengett a NASA – hogyan tovább?

A pár hónappal ezelőtti eredeti terv értelmében Jim McDivitt-re várt volna az Apollo-8 küldetésén a holdkomp tesztje, majd Borman további teszteket kerített volna sort az Apollo-9 küldetésén. Így lehetőség nyílt volna arra, hogy az Apollo-10 leszálljon a Holdra. Ehelyett Borman még csak egy nyavalyás holdkompot sem vitt magával az Apollo-8 lecsupaszított holdkörüli utazására. Emiatt aztán egy fontos teszt még mindig hátra volt, és így valószínűleg esélyünk sem lesz arra, hogy Tommal mi ketten szálljunk le elsőként a Holdra.

1969. januárjára a körülmények kikényszerítették az amúgy nyilvánvaló döntést. Egyrészt McDivitt legénysége még nem tesztelte a holdkompot földkörüli pályán, másrészt pedig a mi holdkompunk – a négyes számú (LM-4) – hiába volt könnyebb mindhárom elődjénél, még mindig túl nehéz volt ahhoz, hogy megfeleljen egy holdraszállás biztonsági kritériumainak.

A program számára nem volt vesztegetni való idő. Bár a következő holdkomp, az LM-5, elég könnyű lesz a holdraszálláshoz, de nem készül el májusra tervezett utazásunkig. És ha a szó szerint milliónyi hibalehetőség valamelyikéből akár egy is beüt McDivitt vagy a mi küldetésünkön, a program kicsúszik a határidőből. Egészen egyszerűen nem lehetett elhalasztani az Apollo-10 küldetését az LM-5 elkészültéig, mivel túl sok kérdőjel volt a holdkomp működésével kapcsolatban. Azután, hogy az Apollo-9 leteszteli földkörüli pályán, egy újabb tesztre is szükség van, hogy megtudjuk, miként működik a Hold barátságtalan környezetében.

A döntés január végén született meg. Az Apollo-10 egy kosztümös főpróba lesz, és a holdraszállást leszámítva, mindent végigcsinál. Deke Neil Armstrong legénységét bízta meg a történelmi feladattal, hogy ők kíséreljék meg az első landolást, azzal a tudattal, hogy másképp is elsülhetnek a dolgok. Ha az Apollo-10 küldetésén a parancsnoki egység vagy a holdkomp nem elég jól teljesít, az Apollo-11 feladata a további tesztelés lesz. Ez esetben az Apollo-12, sőt, az is meglehet, hogy csak az Apollo-13 szállhat le elsőként a Holdra. Ekkoriban még minden bizonytalan volt - leszámítva azt, hogy az Apollo-10 egészen biztosan nem hoz haza semmiféle holdkőzetet. Utólag visszagondolva ez jó döntés volt. Csalódottság helyett Tom, John és jómagam mohón fejest ugrottunk a felkészülésbe, és a holdi nyomkeresők újdonsült szerepében találtuk magunkat.

Ha a dolgok nem lettek volna már amúgyis épp elég bonyolultak, még egy esemény hozzájárult a legénységek újabb átvariálásához. Al Shepard ugyanis ismét visszatért a ringbe.

A fiúk mindvégig tudták, hogy Shepard gyakorlatilag bármit megtenne azért, hogy újra a világűrbe repülhessen, de igazából sosem hittük volna, hogy ez tényleg sikerül is neki. Túl sok minden történt első űrrepülése óta, és még abban az esetben, ha Al vissza is térne az asztronauták közé, meg kell fizetnie a tanulópénzt: egy sor nagyon magasan képzett asztronauta mögé kellene állnia, kivenni a részét a tartaléklegénység munkájából, majd végigmenni azon a hosszas és aprólékos folyamaton, aminek révén megtanulja, hogyan is kell a műszaki értelemben nagy kihívást jelentő Apollo-űrhajót vezetni. Más szavakkal, úgy éreztük, hogy eljárt fölötte az idő. Nem számoltunk azzal a befolyással, amire Shepard az űrprogramban tett szert, és figyelmen kívül hagytuk bulldog-szívósságát, illetve azt a mély együttérzést, amivel az amerikai közvélemény viseltetett iránta.

Al Shepard golfozik a Holdon.

1968 során Al belső fülének állapota még tovább romlott. Egészen odáig fajult a dolog, hogy kétséges volt, keresztül tud-e menni egy szobán anélkül, hogy el ne essen. Al eltökélten kereste a megoldást, mivel most már egész karrierje volt a tét. Nem más, mint barátom, Tom Stafford sietett a segítségére.

Tom Al-nek egy olyan operációról beszélt, amin korábban ő is átesett egy jelentéktelen fülprobléma kapcsán - enélkül ugyanis Tom kis híján nem lehetett asztronauta. Al két kézzel kapott a lehetőségen, és a színfalak mögött egy hasonló műtétet szervezett le, majd hosszú hónapokig lábadozott, anélkül, hogy közülünk bárki is sejtette volna, mi történt.

Ezután már csak azzal szembesültünk, hogy a Nagy Al visszatért! Az orvosok egészségügyileg alkalmasnak minősítették, ő pedig repülni akart: szinte ráparancsolt a NASA-ra, hogy szedje össze magát, és a lehető leghamarabb tegye őt egy rakéta tetejére. Cseszd meg, Don Rickles. És ha a többi asztronauta tetszését nem különösebben nyerte meg, hogy a Fagyparancsnok az Apollo-küldetésre várakozó sor elejére robbant be, hát, csesszék meg ők is.

A január egy másik bejelentést is tartogatott: Mike Collins a nyakműtétjét követő, hónapokig tartó lábadozás után visszanyerte pilótastátuszát, és Deke az Apollo-11 parancsnoki egységének pilótájává nevezte ki, Jim Lovell megüresedett helyére. Lovell korábbant Collins helyett ugrott be az Apollo-8 küldetésre. Jóváhagyták a 11-es legénységének névsorát: Armstrong-Collins-Aldrin."

Bár a Puli nem tervez golfozást a Hold felszínén, minden erejével készül égi kísérőnkre a Google Lunar XPRIZE verseny keretében! Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a jövőben is, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod további fejlesztéseinket, akár rendszeres előfizetéssel is.

Segíts Te is, hogy Magyarország lehessen az első európai nemzet, amely eljut a Holdra!

Facebook     Google+    Twitter

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.