Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Az első komplett N-1 rakétát Szamarában, 1967 februárjában kezdték el gyártani. 1967 szeptemberében két tesztmodell fejlesztése már nagyon előrehaladott állapotban volt. Az első N-1-est 1968. május 7-én gurították ki az indítóálláshoz. Addigra már kitűzték az első N-1 indításának dátumát, erre a terv szerint még az év hátralevő részében került volna sor. Ekkor azonban az első rakétafokozat tartályain repedéseket vettek észre, így június 10-12. között az egész rakétát visszaszállították a szerelőcsarnokba. Ez elég nagy csúszást okozott a menetrendhez képest, és egyben azt is jelentette, hogy az N-1 1968-ban nem szállhatott fel.

Annak érdekében, hogy ne vesztegessenek el még több időt, az N-1 modelljét vitték ki az indítóállásra, és augusztustól októberig ennek segítségével tesztelték az indítóállást. Ez az időszak az amerikai kémműholdak nagy lehetősége volt, hogy jó fényviszonyok közepette is lefényképezzék a hordozórakétát, amit ezt követően már elkezdhettek lemodellezni. De valószínűleg még az amerikaiak fejlett fényképezési technikája sem volt elég jó minőségű ahhoz, hogy 150 km magasságból egyértelműen kiderüljön: vajon egy modell vagy már az igazi rakéta látható-e a felvételeken.
Nem sokan hasonlították össze a Saturn V-öst az N-1-essel. Egyikük Berry Sanders volt, aki az alábbi eredményre jutott:

• A Saturn-V meredekebb pályán repült az N-1-eshez képest, ami hamarabb fordult az oldalára.
• A Saturn-V méretesebb volt, és nagyobb teljesítményű. A Saturn-V első rakétafokozata teletankolva 2244 tonnát nyomott, az N-1 esetében ugyanez 1875 tonnát tett ki. A Saturn-V-nél a felszállás oroszlánrészét a hidrogénnel üzemelő második fokozat végezte, míg az N-1-nél ez a három rakétafokozat közt azonos arányban oszlott meg. A hidrogén használata határozott előnyt jelentett az amerikaiak számára.
• A Saturn-V 117 tonna hasznos terhet tudott pályára állítani, az N-1 95 tonnát. Ugyanakkor az N-1 jelentékeny hátrányban volt amerikai társához képest, ha számításba vesszük, hogy egy olyan északra található indítóállásról, mint amilyen Bajkonur, 51 fokos inklínációjú pályára kellett állnia. Ha az N-1-et Cape Canaveralről indították volna, 104 tonnát lehetett volna vele pályára állítani.

Az N-1 értékelése kemény dió. Első pillantásra katasztrofális rakétának tűnhet, mivel négyből négyszer felrobbant. Ezzel szemben a Saturn-V a mérnökök megvalósult álma volt: 13 alkalommal repült, és mind a tizenháromszor sikerrel járt (nem mintha az összes start zökkenőmentes lett volna, de a végén mind pályára állt). Amikor aztán a programot lefújták, Kuznyecov saját szakállára tovább finomította az NK-33-as hajtóművet. Elhatározta, hogy egy 20360 másodpercig tartó üzemtesztnek veti alá. A hajtómű tökéletesen működött. Egy másik alkalommal tizennégy hajtóművet összesen 14000 másodpercig tesztelt. Az NK-33-at Misin főkonstruktőr a valaha gyártott legjobb rakétahajtóműnek tartotta.

Valentin Glusko 1974-ben elrendelte a hajtóművek megsemmisítését, erre azonban Kuznyecov mérnökeit nem vitte rá a lélek. A hajtóműveket egy raktárba rejtették el, aminek bejáratára egy nagy, nukleáris veszélyre figyelmeztető koponya-lábszárcsontot tűztek ki abban a reményben, hogy így megóvják a hajtóműveket a kíváncsiskodó tekintetektől. Így is történt. A hajtóművek 20 évig porosodtak, amikor merő véletlenül fedezték fel őket. A Szamarába látogató amerikai mérnökök nem hittek a szemüknek: holdrakéta-hajtóművek százai sorakoztak katonás rendben.

Az amerikai Aerojet nevű vállalat azonnal megvásárolt közülük kilencven darabot 450 millió dollárért, majd azokat 1995-ben a kaliforniai Sacramentoban lévő üzemükbe küldték tesztelésre és elemzésre. Aggódtak, hogy nem lesz könnyű begyújtani az 1974 óta tárolt hajtóműveket. Két tesztre – egy 40 másodpercesre és egy 200 másodpercesre – került sor, ennek során semmiféle probléma nem merült fel. Az Aerojet értékelése szerint a megtalált hajtómű bármilyen más amerikai hajtóműnél 10%-kal nagyobb teljesítményre volt képes, és egyik ámulatból a másikba estek egyszerű kivitelezése, kis súlya és alacsony gyártási költségei láttán. A hidrogén üzemanyagú felső rakétafokozat – ezt eredetileg az N-1 későbbi verziójára szánták – több mint 25 évvel később az indiai GSLV hordozórakéta felső fokozata lett.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.