Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A [Je-6 főhajtóművét] úgy tervezték, hogy 250 méterrel a felszín felett kapcsoljon ki. Ekkor négy segédhajtómű fékezte tovább az űrhajót, amíg az négy méterre nem kerül a felszíntől. Az űrhajóra szerelt rúd ezután érzékeli a felszínt. Amikor ez megtörténik, a gázhajtóművek két légzsákot fújnak fel, a leszállóegységet pedig kilövik, hogy az biztonságosan érjen le a felszínre. Négy perccel a landolás után egy időzítő leereszti a zsákokat, és a leszállóegység kinyílik. A túlnyomás alatt álló, fémszerű leszállóegység tojásdad alakú volt, és alumíniumból készült.

A belsejében a hőszabályzó rendszer, kémiai akkumulátorok kaptak helyet, amik négy napig biztosították a szonda energiaellátását, rajtuk kívül transzmitterek és tudományos berendezések voltak a fedélzetén. Amikor végül stabilan megérkezett a felszínre, a tetején lévő négy védő sziromszerű szerkezet kinyílik, és kiengedi a négy, 75 cm-es antennát. Legfontosabb része természetesen a fényképezőgép volt. Habár gyakran televíziós kamerának hívják, pontosabb megfogalmazás tűhegynyi fénymérőnek nevezni: hengeralakú volt, ebben helyezték el a szkenner tükrét, ami az egyik oldalra nézett ki. Ezek az optikai, mechanikus fényképezőgépek a szó hagyományos értelmében nem filmet használtak, hanem a fény erősségét szkennelték be, majd az eltérő fényértékeket – analóg avagy digitális – videójel formájában továbbították a Földre.

A rendszert I. A. Rosszelevics tervezte, és a leningrádi NII-380 Tudományos Kutatóintézet készítette el a nagy magasságokon használatos rakéták hasonló berendezései nyomán. A kamera kicsi volt, mindössze 3,6 kg-t nyomott, tükrökből állt, amikkel több mint egy óra alatt térképezte fel a holdfelszínt függőleges és horizontális irányban, és mindeközben csak 15 Watt áramot fogyasztott.
A leszállóegység az elkövetkező négy nap során összesen öt órányi anyagot továbbított a földre előre beprogramozott parancsok, illetve a földi irányításból rádión küldött instrukciók nyomán.

A biztonságos landoláshoz a lehető legfüggőlegesebb ereszkedésre volt szükség. Az oroszok a fényképezés szempontjából azt akarták, ha az űrhajó a holdi hajnal elején érkezik. A Holdon az árnyékok ilyenkor a lehető leghosszabbak, és a lehető legtöbb kontrasztot adják, amiből az arányokat ki lehet számítani. Újfent Keldis Matematikatudományi Intézete végezte a pályaszámítást. A Föld-Hold mechanikája és a fényviszonyok miatt korahajnalban csak a Hold egyetlen egy pontja jöhetett számításba landolásra, a Viharok óceánja. Ez a Hold legnagyobb tengere, ami a nyugati félteke nagy részét kiteszi.

Az amerikaiak egy hasonló űrhajót készítettek, ez volt a Ranger. Ők kettős célt tűztek ki maguk elé: a holdi felszín fényképezését és a puha landolást. A Ranger esetében az űrhajó központi része egy hatszögletű keret volt, ebben kaptak helyet a berendezések, a hajtómű és a fényképezőgépek. A Ranger egészen a becsapódás pillanatáig készített fényképeket.

A Ranger puhán landoló kapszulája azonban már egy másik landolási technikát alkalmazott: 8 másodperccel a becsapódás előtt, 21,4 kilométeres magasságban, a fékezőrakétával felszerelt leszállóegység levált a becsapódó anyahajóról. A nagyteljesítményű, szilárd hajtóanyagú üzemanyaggal működő rakétahajtómű csökkentette le a sebességét. A kabin levált, és kevesebb, mint 200 km/h sebességgel csapódott a felszínbe, majd a Hold felszínére pattant. A Ranger leszállóegységének mérete és súlya a Je-6-os nagyjából a felét tette ki. Balsafából készült, a műszereit pedig olajjal védték. A transzmitteren kívül csak egyetlen berendezés, egy szeizmométer volt a fedélzetén (fényképezőgép egy sem).

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.