Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

További jelentős különbség volt abban is, ahogy az oroszok és az amerikaiak szervezték saját holdprogramjukat. Az Egyesült Államokban tényleg komoly versengés ment azon, hogy melyik vállalat építheti meg az amerikai holdprogram eszközeit. Amikor azonban a döntés megszületett, a versengés abbamaradt, a döntést sem akarták megváltoztatni, és rivális fejlesztések sem futottak egymással párhuzamosan a holdutazással kapcsolatban. Az Egyesült Államokban 1961-62-ben komoly viták voltak arról, hogy miként menjenek a Holdra. Semmi ilyesmi nem történt a Szovjetunióban. A földkörüli pályán összekapcsolódó Szojuz-rakétaegyüttessel akarták megkerülni a Holdat, és ennek az elképzelésnek nem volt alternatívája. Amikor aztán 1964 augusztusában döntöttek arról, hogy az N-1-est használják a holdraszálláshoz, hirtelen a holdkörüli pályán végrehajtott űrrandevú technikája találtatott a legalkalmasabb módszernek – dacára az akkor már három éve tartó Szojuz-rakétaegyüttes gyümölcsöző fejlesztésének.

Ez a megközelítés Cselomej UR-700-asában közvetlen kihívóra talált, Cselomej pedig kockázatossága miatt megkérdőjelezte a holdkörüli pályán végrehajtott űrrandevú tervét. Ugyanakkor a Szovjetunióban a vita nem annyira arról szólt, hogy miként menjenek a holdhoz, hanem jóval inkább arról, hogy „melyik iroda, melyik rakéta, milyen hajtóművekkel és üzemanyagok felhasználásával” jusson el oda.

Emiatt ekkorra a Szovjetunió két tervet dolgozott ki: egyet arra, hogy a Holdat kozmonautákkal megkerüljék, és egy másikat pedig arra, hogy miként szálljanak le a felszínére. Mindkét küldetésre külön tervet dolgoztak ki. Kemény munka állt előttük, mivel a rakétákat, az űrhajót, a hardvert és a szoftvert, a repülést támogató rendszereket ki kellett munkálni, emellett pedig a küldetéseken résztvevő kozmonautákat is fel kellett készíteni a repülésre. Eközben az ember nélküli robotos űrhajóktól várták, hogy kikövezzék a Holdra vezető utat.

Most, hogy az emberes holdraszállás előkészítése teljes sebességre kapcsolt, a következő lépés a Szovjetunió számára az ember nélküli szondák lettek. Ezek nélkülözhetetlen voltak az emberes holdraszálláshoz. Egy szondának sikeresen landolnia kellett a Hold felszínére, hogy kiderüljön, vajon később egy emberes egység egyáltalán képes lesz-e leszállni oda. A Hold felszínének felépítése alapjaiban befolyásolja a tervezést: ez dönti el, hogy a leszállóegység lábainak milyen szilárdnak és felépítésűnek kell lenniük.

A por mennyisége meghatározza a holdraszállás módját, illetve olyan kérdésekre hat ki, mint amilyen a leszállóhely megközelítése és az ablakok elhelyezése. A szondák sikeres holdkörüli pályára állítására volt szükség a lehetséges leszállóhelyek felkutatásához, ahol aztán a kozmonauták majd biztonságosan landolhatnak, és tudományos szempontból értékes kutatásokat végezhetnek. A stabil kommunikáció szintén nélkülözhetetlen, ha egy 350000 kilométerre lévő ponton bonyolult műveleteket akarunk végrehajtani. Az ember nélküli, robotos küldetések külön-külön ezen kulcsfontosságú kérdésekre szolgáltatnak választ.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.