Az asztronauták körében a teniszlabda nyomorgatása egyet jelentett az űrsétára való felkészüléssel. Sokan irigykedtek rá. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amikor elkezdtük körvonalazni repülési tervünket, hamar rájöttünk, hogy ez bizony nem lesz fáklyás menet. Egy belső NASA emlékeztető a tervet „igencsak ambiciózusnak” minősítette – és a kiemelést nem én adtam hozzá. „A Gemini-9 küldetése nagyon izgalmasnak ígérkezik, és – ha sikerül a célul tűzött feladatokat teljesíteni – olyan tapasztalatokkal szolgál, amihez normál esetben három küldetés sem lenne elég.” Amikor ilyesfajta megfogalmazás terjeng a küldetéstervezők körében, ideje, hogy a pilóták komolyra fordítsák a szót.
A Gemini-9 a terv szerint egy Titan tetején 1966. májusában állna földkörüli pályára, majd találkozna az előzőleg indított Agena-rakétával. Utóbbi hajtóművének begyújtásával mélyebbre furakodna a világűrbe, és számos bonyolult űrrandevú eljárást hajtana végre. Az Agena leválasztását követően a legénység a kísérletek egy új fejezetébe kezdene. Ezután Charlie egy űrrandevút hajtana végre az úgynevezett Asztronauta Manőverező Egység néven ismert hátitáska segítségével (ezt mindenki csak AMU-nak rövidítette), majd az AMU apró rakétáinak begyújtásával körbe-körbe repülne a világűrben, miközben az űrhajóhoz csak egy hosszú, vékony póráz rögzítené.

Az űrséta emiatt Charlie számára és számomra is központi kérdéssé vált, de csak nagyon töredékes információink voltak arról, hogy milyen is az élet az űrhajón kívül. Az oroszok nem beszéltek arról, hogy mi történt Leonovval, és Ed White sikere mindannyiunkban valószerűtlen eufória érzetét keltette. Bezzeg ha tüzetesebben elolvastuk volna a küldetésről írt feljegyzésében szereplő következtetések közül párat, rögtön rádöbbentünk volna arra, hogy a csodás fényképek ellenére Ed olyannyira kimelegedett mire visszatért az űrhajóba és becsukta az ajtót, hogy több óráig is eltartott, mire lehűlt. Dave Scott azonban egy hosszas űrsétát hajt majd végre a Gemini-8-as küldetés keretében, ami – ha minden a terv szerint halad – egy sor új információval szolgálhat. Ez épp időben lesz ahhoz, hogy tanulni lehessen belőlük Charlie világűrbeli kóválygásait megelőzően, ami viszont cserébe előkészítheti a jövőbeli űrséták előtt az utat – beleértve a sajátomat is a Gemini-12-esen.

Charlieval mindketten belevetettük magunkat a munka sűrűjébe. Azt terveztük, hogy az Ed által tapasztalt problémákat a hagyományos módon gyűrjük le – azaz nyers erővel – mivel nem volt más választásunk. Az asztronauták felkészítésének hivatalosan sosem képezte a részét a testedzés, mivel Deke arra számított, hogy magunk is megteszünk mindent annak érdekében, hogy formában maradjunk. Hozzátartozott a munkánkhoz, de szabadidőnkben edzettünk, legyen szó akár kézilabdáról, tornatermi izzadásról, vagy a hotelben végzett felülésekről. Deke filozófiája szerint könnyen lehetett találni valaki mást annak a helyére, akit nem érdekelt annyira a munkája, hogy mind mentálisan, mind fizikailag a csúcsformáját hozza. Charlie és én szinte minden áldott nap az edzőterembe mentünk súlyzózni, hogy felsőtestünk izmait jobban kidolgozzuk, és rövidesen Popeye méretű karizmokra tettünk szert. Peckesen járkáltunk az Asztronauta Irodában egy teniszlabdát nyomkodva. A szőrös kis gömbbel mászkálás egyet jelentett kollégáink cinkelésével: Sárguljanak csak meg az irigységtől, rám egy űrséta vár!

Mintha bizony nem lett volna amúgy is elég izgalomban részem, ekkor léptetett elő őrnaggyá a Haditengerészet, meglehetősen hamar, mindössze kilenc év szolgálati idő után, amiből öt évet századosi rangfokozatban töltöttem. Mindebben az volt a szép, hogy az elismerést haditengerésztiszti munkám miatt kaptam, és nem sok köze volt az asztronautasághoz. Harmincegy éves voltam, és úgy éreztem, hogy megdolgoztam azért a galléromra kerülő új aranylevélért.
Volt pár zártkörű megbeszélés a NASA központjában és az Emberes Űrrepülő Központ menedzseri berkein belül. Meghökkentő titkosszolgálati információk alapján úgy tűnt, hogy az oroszok egy újabb látványos attrakcióval rukkolhatnak elő pár hónapon belül, olyannyira, hogy talán még egy emberes rakétával is megpróbálják megkerülni a Holdat, mielőtt leszállnának rá.

Emiatt aztán a NASA agytrösztje azzal az ötlettel állt elő, hogy mi lépjünk elsőként. Azt javasolták, hogy a Gemini-12 kerülje meg a Holdat, feltéve, hogy az első tizenegy küldetés minden tesztje sikerrel zárul. Az utolsó öt Gemini-küldetés repülési tervében már szerepelt egy-egy Agena-rakétával való dokkolás; utóbbi az űrhajó indítását megelőzően áll földkörüli pályára. Így aztán a mérnökeink kitalálták, hogy az Agena tolóerejét fel tudják tuningolni annyira, hogy az utolsó Gemini-küldetés képes legyen egy mélyűrbe tett kalandozásra. A terv az volt, hogy a Gemini-12 földkörüli pályára áll, és dokkol a továbbfejlesztett Agenához, majd a nagyobb teljesítményű rakétahajtómű elegendő lökést ad ahhoz, hogy az űrhajó elrepüljön egyszer a Hold túloldala mögött. A holdi gravitáció csúzlihatására is számítottak, ami majd visszarepíti az űrhajót a Földhöz, ahol aztán visszalépünk a légkörbe.
Az emberek komolyan azt fontolgatták, hogy Tom Stafford és én majd megkerüljük a Holdat! Visszatekintve örülök, hogy észhez tértek, és képesek voltak még idejében felismerni az igazán rossz ötleteiket. Sehol sem voltunk ahhoz, hogy legénységet küldjünk egy 800 ezer kilométeres utazásra.

Ugyanakkor egyikünk sem vett észre egy másik problémát, ami már jóval közelebb volt hozzánk – ez pedig az Asztronauta Manőverező Egység volt. Amikor Charlieval közösen először találkoztunk az AMU-val, csak egymásra néztünk, és felhúztuk a szemöldökünket. Hmmmm.
A Légierő az AMU-t azokra az időkre fejlesztette, amikor feladatuk az égbolt uralása lesz: velük lehetne az épülő űrállomások között száguldozni, meg lehet menteni a rájuk szíjazott asztronautákat, és űrhajók között lehet mozogni. Annak a lehetőségéről nyilvánosan sosem beszéltek, hogy valaki odasuhanhat egy ellenséges műholdhoz, és hatástalanítja azt – hivatalosan ugyanis nem gondolhattunk a világűr katonai célú felhasználására. Az AM hétéves fejlesztési ciklusának végén egy nagyobb bőröndnek tűnt: 1 méter magas, és valamivel több mint fél méter széles volt. A Földön 61 kg-ot nyomott, ehhez jött hozzá a további 14,6 kg üzemanyag és oxigén súlya. Akkora volt, hogy összecsukott kempingszék módjára lehetett csak a magasba emelni a kúpalakú Gemini-űrhajó hátsó fertályában. A súlytalanságban aztán az AMU súlya és a dobozformája már nem számított.

Az asztronautának előbb egy űrséta keretében hátra kell mennie az űrhajó végébe, ahol előkészíti és ellenőrzi az AMU-t, rácsusszan egy kis bicikliülésre emlékeztető valamire, magára csatolja az ezüstfehér dobozt, majd kivitorlázik a világűrbe, miközben a karfákra szerelt kezelőszervekkel manőverez.
Charlieval közösen végigtapogattuk ezt a szelepekből, szabályzókból, mutatókból és csövekből álló szerkezetet, majd alaposabban szemügyre vettük az ún. meghajtó- és irányítórendszert. A tucatnyi hidrogén-peroxiddal működő sugárhajtómű fúvókái a csomag sarkaiban foglaltak helyet, a belőlük kiáramló gázlöketekkel tudjuk stabilizálni és hajtani magunkat az űrben. Ezek az apró rakéták forró gázokat lövellnek ki, egyesek közvetlenül a fülünk mellett, mások pedig a fenekünk mellett süvítenének el. Az egyik első példányt még egy olyan rakétával is felszerelték, ami az asztronauta lábai között lépett volna működésbe! Naná, mondtuk. Már hogy a pokolba ne. Repülni fogunk ezzel a micsodával!

Ez egyben azt is jelentette, hogy Worcesterben a varrónőknek és a szabóknak pár speciális szkafandert kellett készíteniük, mivel a hagyományos Gemini G4C űrruha tuti nem megfelelő egy űrsétát végző asztronauta számára, pláne, akinek a seggluka körül rakéták üzemelnek. Itt egy lista arról, hogy mit kell majd viselnünk:
1. Jégeralsó. Ez egy fehér pamutból készült alsónemű, speciális, derékra varrt zsebekkel, ide kerülnek az orvosi műszerek. A szenzorok borítják majd mellkasunkat és hasunkat.
2. Kék nejlonból készült „komfort” réteg.
3. Egy fekete neopréngumi-burkolatú nejlon szkafander.
4. Dacronból és Teflonból készült hálóréteg, ami hasonlít a lovagok láncruhájához, ez őrzi meg a szkafander alakját.
5. Hétrétegű (számolja meg, aki akarja) alumínium-tartalmú Mylar, az egyes rétegek között hőszigeteléssel.
6. Egy speciális réteg, ami megvéd minket a porszem méretű meteoroktól.
7. Egy fehér HT-1 nejlonból készült külső borítás.

Namármost, ez csak a teszkógazdaságos akció volt, ami megvéd minket a 260 Celsius fokos hőmérséklet-ingadozástól, ami a napfényben és a sötétségben tapasztalható a világűrben. Ami viszont igazán számított, az a lábrész hőálló borítása volt, ami megakadályozza, hogy az AMU rakétagyújtásai következtében szénné égjünk. A „vaspantalló” egy alumíniummal bevont „H-film” tizenegy rétegéből és üvegszálból állt, amit egy fémszövet takart, utóbbit a Chromel R. néven ismert nagy finomságú ötvözet szálaiből szőtték. Annak bizonyítékául, hogy a „rozsdamentes acél” nadrágok tényleg képesek lesznek megvédeni minket, az egyik mérnök egy forrasztólámpával öt percig vidáman szénné égetett egy darabka ilyen anyagot, és biztosított minket arról, hogy hiába termelnek 700 Celsius fokot a rakéták, mi továbbra is kellemes 24 Celsius fokos hőmérsékleten leszünk szkafanderünk belsejében. Ez még a Nehru-kabát és a harangszárú farmerek korában is fura viseletnek számított."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.