Utóélet

2013.03.20. 23:15

Carrying_the_Fire_1.jpgBuzz Aldrin, aki másodikként lépett a Holdra, a holdutazást követően depressziós lett, olyannyira, hogy kórházban is kellett kezelni. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Négy és fél évvel azután, hogy Neil és Buzz egy másik égitest felszínére lépett, a történtekre a büszkeség, a hitetlenkedés és az önelégültség egyfajta elegyével gondolok vissza. Általában optimista vagyok (máskülönben nem repülhettem volna az űrben), optimistán tekintek a világ és Mike Collins jelenére és jövőjére, de be kell valljam, hogy a dolgok nem egészen olyan tündérmesébe illő módon alakultak, ahogy azt azon az éjjelen elképzeltem magamban, amikor kiengedtek a holdi fogadólaboratóriumból.
Összességében ugyanúgy meg kell birkózni a világgal, mint korábban, bár pár dolog azért megváltozhat. Esetemben az asztronauta évek után - Neilhez hasonlóan - egy ínyemre való állást találtam. Jelenleg a Smithsonian Nemzeti Légügyi és Űrrepülési Múzeumnak vagyok az igazgatója Washingtonban, Neil pedig a Cincinnati Egyetemen tanít műszaki tudományokat. Buzznak ezzel szemben jóval nehezebb dolga volt, depresszióval küzdött, ami miatt kórházi kezelésre is szorult. Mára lemondott arról az elvetélt ötletről, hogy a Légierőnél folytassa a karrierjét, és Los Angeles külvárosában él. Asztronautának lenni kemény dió, ahogy azt mindhárman megtapasztaltuk.

A Houstonban asztronautaként eltöltött hat csodálatos év után számos okból döntöttem végül a távozás mellett. Az első és alapvető az volt, hogy nem akartam visszamenni Deke Slayton ranglétrájának az aljára, majd ismét felküzdeni magam, hogy aztán egy későbbi holdraszálló legénység parancsnoka lehessek. Szerintem ez két újabb évet elvitt volna az életemből (igazából, mint kiderült, az Apollo-17 legénységének tagjaként jóval több mint három évembe telt volna), én pedig egész egyszerűen nem akartam ennyi időt a családom helyett szimulátorokban tölteni, miközben panziókban éjszakázom. Más lett volna a helyzet, ha távozásom létszámhiányt okoz, vagy esetleg Deke megígérte volna (amit természetesen nem tett és nem is tehetett volna meg), hogy fél éven belül ismét repülhetek. Akkoriban Deke-nek harminc holdutazásra elegendő asztronautája volt.

Másodsorban el akartam költözni Houstonból Washingtonba. Pat igazán sosem volt oda Houstonért, én pedig már régóta vissza akartam térni Washingtonba, amit szinte már szülővárosomnak éreztem. Az anyám, az egyik nővérem, és az egyetlen bátyám is ott él, sok régi, gimnáziumi barátomhoz hasonlóan. Ezen kívül Washington vibráló, dinamikus város, és sokkal inkább ott akarnám felnevelni gyerekeimet, az ottani jó iskolákban, mint vidéken. Harmadrészt, és valahol ezen múlt a dolog, Washingtonban kínáltak fel egy állást a Külügyminisztériumban, és az Egyesült Államok elnöke személyesen buzdított arra, hogy fogadjam el.
Az első gyanús jelet az állással kapcsolatban akkor kaptam, amikor szeptember közepén hármasban Washingtonba érkeztünk, hogy beszédet mondjunk a Kongresszus összevont ülésén, ahol a Képviselőház és a Szenátus tagjai is jelen voltak. Tom Paine, a NASA igazgatója megkért, hogy keressem fel másnap, és egyúttal jelezte: William P: Rogers külügyminiszter tudni akarja, lennék-e a Külügyminisztérium sajtófőnöke, ahol az lenne a feladatom, hogy a külügyekbe jobban bevonjam a fiatalságot. Azonnal nekiláttam kipipálni a negatívumokat. A Légierő aktív állományú ezredese voltam, és kevesebb, mint három évem volt hátra, hogy jogosult legyek a nyugdíjra. Ha elvállalom az állást, eddigi szolgálati időmet lehúzhatom a lefolyón, és búcsút inthetek rangfokozatomnak is. Fiatalság, mi? Az egyetemi élet Vietnámot jelentette, nagy V-betűvel, és lelki szemeimmel már láttam is magamat, amint rövid hajjal, legombolt gallérú ingemben a hajasokat oktatom arra, hogy mennyire fontos a Mekong delta falvainak megbékítése. Paine félbeszakította motyogásomat, és bölcsen azt javasolta, hogy ne ott helyben döntsem el a dolgot, mindössze csak annyit akar Mr. Rogers részére átadni, hogy kívánok-e esetleg erről a lehetőségről bővebben is tárgyalni a későbbiekben. Igent mondtam, miért is ne? A rákövetkező hétre meg is beszéltünk egy találkozót Rogers-szel, de az utolsó pillanatban valami közbejött neki, így az ügyet Elliott Richardsonnal, a helyettes miniszterrel tárgyaltam meg.

Elég csapongó interjú volt. Richardsont nyilván senki nem figyelmeztette arra, hogy az Isten szerelmére: Rogers egy asztronauta felvételét fontolgatja, és úgy tűnt, hogy szóhoz sem tud jutott (ami, mint később megtapasztaltam, nagyon, nagyon ritka pillanat Elliott Richardson életében.) Én sem tudtam mit mondani. Végül abban maradtunk, hogy senki nem tudhatja, mit hoz az élet, meg hogy a közszolgálat viszontagságai közepette lehetetlen vállalkozás hosszabb távra tervezni - és esetenként nem is kívánatos. Kíváncsivá tett ez az ember, meg a faburkolatú irodája, és az engem be- és kikísérő barátságos emberek. Csöppet sem tűntek begyöpösödöttnek … De mégis: sajtókapcsolat, mint új karrierlehetőség? Számomra? Szerencsére, nem azonnal kellett döntenem, mivel négy nap múlva indultam (Neil és Jan, Buzz és Joan, és Pat társaságában) egy világkörüli útra, ami szeptember végétől november elejéig tartott.

Összességében az utazás túl pörgős volt: huszonöt ország huszonnyolc városa harmincnyolc nap alatt. Fárasztó volt, és elegünk lett a hotelszobákból meg a repülőterekből. (A „nagyszerű, hogy az önök csodálatos városában lehetek” szöveg viszont megbízhatónak bizonyult, mégha nem is voltunk mindig biztosak benne, hogy történetesen melyik városban is vagyunk).  De a kimerültség és a ceremóniák monoton ismétlődése ellenére ez ritka alkalom volt, hogy alig valamivel több mint egy hónap alatt találkozzunk az angol királynővel, Tito tábornokkal, a pápával, a japán császárral, az iráni sahhal, Franco tábornokkal, Baldvin belga királlyal, Olaf norvég királlyal, Wilhelmina holland királynővel, Thaiföld királyával és királynőjével, és tucatszám a legkülönbözőbb elnökökkel, miniszterelnökökkel, nagykövetekkel, illetve kisebb méltóságokkal. Az utazás zavaró tüneteket váltott ki Buzzban, aki időről-időre szenvtelen arccal hallgatásba merült, de ettől (és Joan nyilvánvaló aggódásától) eltekintve jó egészségben és hangulatban értünk utunk végére – elégedetten önmagunk diplomáciai teljesítményével. Az út során számtalan lehetőségem volt az amerikai külképviseletek munkatársait alaposan szemügyre venni, és arra a következtetésre jutottam, hogy pár seggfej kivételével valamennyien felkészültek és elkötelezettek, akik hasznos és bonyolult feladataikkal precíz eleganciával bírkóztak meg. Nem lenne rossz egy ilyen csapathoz tartozni.

Utazásunk a Fehér Ház pázsitján ért véget, ahol Nixon elnök üdvözölt minket, más kormánytagokkal egyetemben. Ott volt Rogers is, aki megkérdezte, hogy be tudnék-e ugrani az irodájába. Amikor még aznap délután megjelentem nála, elmondta, milyen élvezettel hallgatta a Kongresszus két háza előtt elmondott beszédemet, és azt firtatta, hogy valóban én írtam-e. Megkönnyebbültnek és elégedettnek tűnt, amikor megerősítettem, hogy a beszéd minden vázlatával együtt az én művem. Egészen odáig ment, hogy kimondta: reméli, csatlakozom hozzájuk, és felvetette: miért is ne kérdezném meg az Elnököt, hogy mit gondol minderről – pontosan tudta, hogy utazásunk utolsó állomása a Fehér Ház lesz. Erre nem mondhattam nemet, ugyanakkor már furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy ez az egész mit is jelenthet a számomra.

Aznap este koktélok társaságában az Elnök meghallgatta úti beszámolónkat, miközben egy hatalmas, tőlünk kapott fényképalbumot nézegetett. Ezután a beszélgetés fonalát jövőbeli terveink felé kanyarította, és megkérdezte, hogy szeretne-e valaki közülünk nagykövet lenni. Neil és Buzz ezt nem tartotta valószínűnek, én viszont éltem a lehetőséggel, és elővezettem Mr. Rogers ajánlatát, illetve tolmácsoltam azt a kérését is, hogy az ügyben kérjem ki az elnök véleményét. Az elnök pár másodpercnél nem gondolkozott többet, felvette a környéken található egyetlen telefont, és csöndben annyit mondott: „A külügyminisztert kérem.” Dermedten ültem. Ismét beszélni kezdett, elmondta Mr. Rogersnek, hogy kiváló ötletnek tartja a dolgot, és biztos benne, hogy a nyugdíjazásommal kapcsolatos összes problémát meg lehet oldani (sosem sikerült). Oldalt néztem, a feleségemre, akinek fülig ért a szája. Így hát a kocka el volt vetve: Washingtonba kerültem, és a Külügyminisztérium sajtófőnöke lettem."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

matrica_nyomd-meg_sm.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://pulispace.blog.hu/api/trackback/id/tr595157571

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mc69 2013.03.21. 11:48:25

"összes problémát meg lehet oldani (sosem sikerült)" - ez ismerős valahonnan.
süti beállítások módosítása