Bajkonur
2013.02.06. 15:30
Az oroszok az amerikaiak megtévesztése miatt nevezték el űrközpontjukat Bajkonurnak. Arra számítottak, hogy egy esetleges atomháború kitörésekor az amerikaiak tévedésből egy kicsi, védtelen vasútállomásra mérnek majd csapást – az igazi rakétaállomás helyett. Erről is ír Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk részleteket magyarra:
"Az oroszoknak, az amerikaiaknak, a briteknek és franciáknak sem voltak kétségeik von Braun és kollégáinak teljesítményével kapcsolatban. Mindegyik ország Németországba küldte rakétaszakértőinek krémjét, hogy a helyszínen tanulmányozzák az A-4 maradványait. Egy röpke pillanat erejéig a világ legkiválóbb rakétatervezői pár kilométer távolságra voltak egymástól. Von Braun is köztük volt, habár őt eléggé lefoglalta, hogy Amerikába települhessen. A Szovjetunióból Valentin Glusko, Szergej Koroljov, Vaszilij Misin, Georgij Tyulin és Borisz Csertok, az Egyesült Államokból pedig Kármán Tódor, William Pickering és Csien Hszüe-szen (aki később a kínai űrprogram alapjait is letette) érkezett Németországba. 1945 hátralevő részében Nagy-Britannia három V-2-est indított útnak az Északi-tenger fölött, az eseményre háborús szövetségeseiket is meghívták. A britek Glusko ezredest engedték csak be, és megtagadták a belépést Koroljov századostól, akinek papírjai nem voltak rendben, így ő csak a kerítésen kívülről nézhette végig a startot. A briteket nem tévesztették meg ezek a katonai egyenruhákba bújtatott civilek, akik vajmi kevés tapasztalatra (és sebesülésre) tettek szert a fronton a négy éves háborúskodás során.
Koroljov és Glusko ezután visszatért Oroszországba, ahol Sztálin a szovjet rakétaprogram mielőbbi beindítása érdekében gyorsan munkára is fogta őket. Az elsődleges cél a rakétafejlesztés volt, és amennyiben a mérnökök azt akarták, hogy ezeket űrutazásra is lehessen használni, jobban tették, ha ezt a szándékukat mélyen elhallgatták Sztálin elől. Mindent átszerveztek: egy sor tervezőiroda jött létre, az összes közt az első helyen Koroljov sajátja, az OKB-1 állt. Glusko természetesen a hajtóművekért felelt (OKB-456). 1946-ban megalakult a Tervezőmérnökök Tanácsa, és főkonstruktőrként Koroljov került az élére.
Ez jelentős fordulatot hozott, mivel a Tanács a későbbi holdprogramhoz szükséges valamennyi kulcsfontosságú szakterületet tömörítette, úgymint: hajtóművek (Valentin Glusko), rádiós rendszerek (Mihail Rjazanszkij), vezérlés (Nyikolaj Piljugin), felépítés (Vlagyimir Barmin), giroszkópok (Viktor Kuznyecov). 1947-ben az oroszok a német A-4-esekkel sikeres startot hajtottak végre a Sztálingrád közelében lévő Kapusztyin Jarból, a Volga partjáról. Ők a német rakéta „visszafejtésével” jutottak el az R-1-eshez (az R a rakétára utal, ami oroszul Raket), ezek képezték a háború utáni szovjet rakétapark alapját. Ennek későbbi verziói, mint amilyen az R-5-ös is, már állatokat is szállítottak a fedélzetükön. [Az alábbi képen az R-7-es látható hátulnézetből:]
A fordulatot az interkontinentális ballisztikus rakéta (IKBR) hozta, ami egyúttal letette az űrrepülés alapjait is. Az 1950-es évek elején a hidegháborús szembenállás egyre markánsabbá vált, az egymással versengő országok pedig azon dolgoztak, miként juttathatnának nukleáris robbanófejet a világ túloldalára.
Az IKBR jelentős szerepet játszott az űrrepülés fejlődésében, mivel a működéséhez szükséges felhajtóerő, tolóerő és a rakéta teljesítménye is hasonló volt ahhoz, ami egy műhold földkörüli pályára állításához szükséges. Lényegében az, aki egy IKBR-t képes felbocsátani, az egy műholdat is pályára tud állítani. És ha már a műhold indítása sikerült, a következő lépcsőben már kisebb tömegű rakományt is el lehet juttatni a Holdra.
1953-ban aztán jóváhagyták a szovjet IKBR terveit, ezek fejlettségi szintjje az ötvenes években már túlmutatott az A-4-eseken, ahogy annak idején az A-4-esek is túlmutattak a harmincas évek apró, amatőr rakétáin. Koroljov felügyelte azokat a fejlesztéseket, amik révén az R-7-esként ismert rakéta megszülethetett. Ez minden elődjénél hatalmasabb volt. Folyékony oxigénből és kerozinból álló üzemanyag-keveréket használt, ami jelentős fejlesztés volt a német A-4-esek alkohol-üzemanyagához képest. Nagy teljesítményű hajtóműveit Valentin Glusko tervezte és építette meg, az ő irányítása alá tartozott az OK B-45 jelű tervezőiroda: a hajtóművek immár teljesen működőképesek voltak. Az R-7-essel kapcsolatos igazi áttörést azonban az jelentette, hogy a négy hajtóművel rendelkező központi egységet (A-blokk) négy, azonos méretű fokozattal látták el, amiket a rakéta oldalára szereltek (B, V, G és D blokkok). Ezt így együtt „csomagnak” hívták – mégpedig Mihail Tyihonravov 1947-es ötlete nyomán, amit még az NII-4-nél dolgozott ki. Nem kevesebb, mint húsz hajtómű üzemelt a felszállás során. A munka 1950-53 között indult meg.
Egy új rakétához azonban új űrközpont is dukál. Kapusztyin Jar túl közel volt a törökországi amerikai lehallgató-állomásokhoz. Végül a Kazahsztán mélyén lévő Tyuratámra esett a választás a Szir-Darja folyó kanyarulatától északra: Bajkonurnak nevezték el, ez azonban szándékos félrevezetés volt. Bajkonur ugyanis egy 280 kilométerrel északabbra lévő, már létező fejpályaudvar neve volt. Az oroszok azonban arra számítottak, hogy egy esetleges atomháború kitörésekor az amerikaiak tévedésből a kicsi, védtelen vasútállomásra mérnek majd csapást – az igazi rakétaállomás helyett. Az új űrközpontot 1955-ben kezdték el építeni, a munkások kezdetleges és barátságtalan körülmények között éltek és dolgoztak. Első dolguk volt, hogy egy régi kőfejtő területén megépítsék az indítóállást és a lángterelő aknát. Ezt az első indítóállást már az új interkontinentális ballisztikus rakétára, az R-7-esre méretezték.
Az űrprogramot szakmai szempontból a Tudományos Akadémia felügyelte. Az Akadémia története Nagy Péter cárig nyúlik vissza, aki az európai hagyományoknak megfelelően Szentpéterváron egy oktatási központot hozott létre Oroszország tudományos közössége számára. Ez túlélte a forradalmat, habár Szovjet Tudományos Akadémiára módosították a nevét. A politikai vezetés szemszögéből az Akadémia átlátható és nemzetközi szinten is vállalható arculattal látta el a katonai alapokon nyugvó űrprogramot. A Tudományos Akadémián Msztyiszlav Keldis volt az űrprogram fő szakértője: egy csöndes, szürke matematikus volt, Vszevolod M. Keldis (1878-1965) fia. Apja a fiatal szovjet állam egyik legkiválóbb mérnöke volt, ő tervezte a Moszkvai Csatornát, a Moszkvai Metrót és a Dnyepr Alumíniumgyárat is. A fiatal Msztyiszlav a Moszkvai Egyetemen tanított aerohidrodinamikát, majd 1943-ban, zsenge 32 éves fejjel már akadémikus lett, és 1953-tól kezdve pedig az Alkalmazott Matematika-tudományi Intézetet vezette. Sztálin halálát követően ő tette a számítógépeket a szovjet ipar részévé.
1953-tól az Akadémia elnökségi tagja, 1957-ben Lenin-díjjal tüntették ki, később 1961 és 1975 között az Akadémia elnöke. A Szovjetunió legelismertebb tudósa volt, bár nem sok mindent tudott kezdeni a kitüntetések százaival, amivel élete folyamán elárasztották. A részéről – és ezáltal az Akadémia részéről – Koroljov és Tyihonravov irányában megnyilvánuló támogatása a későbbiekben nagy jelentőségre tesz szert.
Az 1950-es években az orosz űrprogramról a szovjet sajtóban is értekeztek. Az 1920-as évek által fémjelzett aranykor 1936-ban hirtelen véget ért: az űrutazásról beszélni veszélyes vállalkozásnak számított mindaddig, amíg Sztálin volt a Kreml ura.
Amikor megváltozott a politikai légkör, az űrutazással kapcsolatos elképzelések hirtelen ismét népszerűek lettek a szovjet médiában – újságokban, magazinokban és filmekben egyaránt. A szovjet csillagászok folytatták a háború miatt félbeszakadt kutatásaikat. A Kazah Tudományos Akadémia egy asztrobotanikai intézetet hozott létre, aminek igazgatója, Gavril Tikov, a marsi és a vénuszi élet lehetőségéről értekezett. Könyvei széles körben elterjedtek, és országszerte tartott előadásokat."
Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
