Az Apollo-11 asztronautája egy nappal a holdraszállás előtt a súlytalanságban himbálódzó mellekről is álmodozott. Rájött, hogy az űrben semmi szükség a melltartókra. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Ha valami, akkor a Hold hátoldalának felszíne még durvábbnak tűnik, mint az eleje. Nincsenek „lapos” mare-k, vagy tengerek, mint elől: véget nem érő felföldek, megkínzott dombok kusza egymásutánjából áll ez a táj, amin az 5 milliárd éve tartó meteorit-bombázás krátert kráterre halmozott.
Légkör sem veszi körül a Holdat, hogy felhőket, szmogot vagy bármi mást hozzon létre: nincs semmi, ami elhomályosítaná a felszínét, a látvány mindenütt egyformán tiszta. Tökéletesek a látási viszonyok – mondanák a pilóták odalenn a Földön optimális időjárási körülmények között.

Csupán a megvilágítás mértéke változik, ahogy űrhajónk a napfényből a földfénybe, a Föld által visszavert fényben fürdő furcsa vidék fölé ér, úton a teljes sötétség felé. A Hold körüli keringés inkább a földkörüli keringéshez hasonlít, mintsem a Föld és Hold közötti utazásunkhoz, amiben az utóbbi három napban részünk volt, de azért vannak lényeges különbségek is. Először is, a földkörüli keringéshez szükséges sebesség ötödével repülünk. A Holdnak a Földhöz képest jóval kisebb a tömege, emiatt aztán kisebb a vonzása is. Ez cserébe azt jelenti, hogy kisebb pályasebesség is elegendő ahhoz, hogy gravitációját ellensúlyozza a mi centrifugális erőnk. Mivel azonban a Hold jóval kisebb, mint a Föld (átmérője 3476 kilométer, szemben a Föld 12757 kilométerével), szinte ugyanolyan gyorsan kerüljük meg: egy kört két óra alatt teszünk meg, a földkörüli keringés kilencven perce helyett. Mivel alacsonyabban repülünk (a Föld körül a légkör miatt nem repülhetünk 96,5 kilométer magasan) határozottan markáns sebességérzetünk van. Nem annyira átütő, mint a Föld körül, de közel jár hozzá.
Aztán ott van az alattunk elterülő felszín a maga egzotikus, bizarr jellegével. Földkörüli pályáról nézve bolygónk maga az élet: hívogató és elbűvölő, ami hihetetlen látvány, és a keringés során a „lenti világhoz” tartozónak érezzük magunkat. Nem ez a helyzet ezzel a szikkadt, napszítta barackmaghoz hasonló tájjal, ami az ablakon kinézve most a szemem elé tárul. Semmilyen kellemes érzés nem tölt el, túl rideg és csupasz, ami ráadásul mindenhol egyforma: ez legfeljebb csak a geológusok számára tűnhet hívogatónak. Nézd ezt a krátert, vagy azt a másikat, amott: vajon becsapódás, vulkáni tevékenység, vagy a kettő együtt hozta létre?

Ugyanakkor nem telik sok időbe, és felhorgad bennünk a három amatőr geológus: magával ragad a hely titokzatossága, illetve a lehetőség, hogy új krátereket fedezzünk fel a Hold túloldalán. „Milyen lenyűgöző látvány!” – kiált fel Neil. Egyetértek. „Fantasztikus. Nézz csak vissza, a hátunk mögé, az aztán hatalmas egy kráter. Nézd a hegyeket, amik körülveszik. Uramatyám, ezek valóságos szörnyetegek.” Neil most egy másikra mutat, az előbbinél még nagyobbra, ami még jobban lenyűgöz engem. „Istenem, ez hatalmas! Óriási! Akkora, hogy bele sem fér az ablakba. Ez a legnagyobb, amit valaha láttunk. Neil, te jó ég, nézd csak azt a középső hegycsúcsot. Az is milyen hatalmas, nem? ... Tudod, egész életedet eltöltheted csak annak az egy kráternek a tanulmányozásával.” Neil nincs elragadtatva ettől a lehetőségtől. „El lehetne éppen tölteni” – dünnyögi. Sietve hozzáteszem: „Persze, én sem így szeretném leélni az életemet, de – képzeld csak el. Gyönyörű!” Buzz is bekapcsolódik. „Igen, ott is van egy nagylány!” „Ugyan már Buzz, ne hívd őket nagylányoknak, inkább tudományosan hivatkozz rájuk.”  Buzz ügyet sem vet rám, folytatja. „Úgy tűnik, hogy többségük elég lottyadt.” „Egy lottyadt nagylány? Hát, ilyet csak nagyon ritkán látni.” Buzz úgy dönt, hogy leereszkedik az én szintemre. „Többségük az. Minél nagyobbak, annál lottyadtabbak – ez az igazság, nemde? Azaz minél öregebbek, annál inkább.”
Ez a beszélgetés kezd rossz irányt venni. Már csak alig pár perc van hátra, és a Föld megjelenik a Hold göröngyös karimáján, így inkább leszállok a témáról, és kamerákról meg mindenféle hajtómű szögértékekről beszélek, mialatt régi barátunk felbukkanására várunk. De azért … a súlytalanság hatalmas lehetőségek tárháza annak, aki elég zseni ahhoz, hogy kihasználja ezeket. Az biztos, hogy melltartót fölösleges az űrbe vinni. Képzeljük csak el a jövő űrhajóját, amint az Alpha Centauri felé utazik ezer hölgyből álló legénységgel a fedélzetén: kétezer mell milyen csodálatosan ringatózhat, és rezzenhet össze a súlytalanságban akár a legkisebb mozdulat hatására … természetesen, én vagyok az űrhajó parancsnoka, és szombat reggel lévén, ideje tüzetesen megvizsgálni mind a kétezret…

A Föld hirtelen felbukkanása zökkent vissza a valóságba, ami igazán drámai pillanat ahhoz, hogy mindannyian le akarjuk fényképezni. Kis kék főkötője megjelenik a sziklás peremen, de még lefotózni sincs időnk, mivel a legváratlanabb színekben pompázva meghökkentő hirtelenséggel máris a horizont fölé szökell. Ez örömteli pillanat, több okból is: a látvány valóban káprázatos, és éles kontrasztban áll az alant elterülő himlőhelyes tájjal. Másrészt ott van az otthonunk, és mivel látjuk, az egyben azt is jelenti, hogy megjön a rádiónk hangja is. Egyáltalán nem hasonlítható a földi napkeltéhez, aminek szépsége bárkit levesz a lábáról: ez itt könnyen lekéshető, de emiatt értékesebb is számukra, hiszen készültünk rá. Alighogy berobban a látómezőnkbe, Houston is beszélni kezd hozzánk, nekünk pedig ideje visszatérni teendőinkhez.

Az Apollo-8-as és 10-es küldetésének egyik nagy rejtélye a Hold színének megállapítása volt. A Nyolcas legénysége egyszerű fekete-szürke-fehérnek látta, a Tízesé azonban sötétbarna-testszínű-fehérnek, és most rajtunk a sor, hogy eldöntsük a vitát. Mindkét verziónak van némi igazságalapja – úgy tűnik, hogy a Nap szöge határozza meg, milyennek látjuk a felszínét. Hajnalban és alkonyatkor az Apollo-8 legénysége által adott leírással értünk egyet: sötétszürke táj, némi fehérrel átszőve, de igazából ezen kívül nincs más szín – egy Párizsról készített sötét, monokróm gipszöntvényhez hasonlít. Másrészt viszont a déli órákban a felszín élénk rózsaszínben fürdik, ami fokozatosan barnul, ahogy közeledünk az éj birodalmához. A késő délelőtti és kora délutáni órákban mi is azt látjuk, amit az Apollo-10 legénysége beszámolt. Mindezt elmondjuk a földi irányításnak is, majd navigációs teendőink után nézünk.

Annyit kell megtudnunk a felszínről, amennyi csak lehetséges, beleértve azt is, hogy pontosan mennyivel van alattunk. Ezt úgy határozzuk meg, hogy szextánsukat egy konkrét tereptárgyra szegezzük, majd - miközben elsuhanunk fölötte - megmérjük az azzal bezárt szögünket. Kiválasztottam egy krátert a Mare Spumans-ban (Habos tenger), amit gyerekeim és feleségem tiszteletére KAMP-nak nevezek el (Kate, Ann, Michael és Patricia). A KAMP holnap jó szolgálatot tehet Neil-nek és Buzz-nak, mivel a Nyugalom tengere felé menet át kell repülniük a Mare Spumans fölött is. Így a Mare Spumans pontos magasságának meghatározása lehet a leginkább hasznos számukra, amikor majd úton lesznek a leszállóhely felé. Öt pontot megjelölök a KAMP-en, majd ezeket betáplálom a számítógépembe. A gép lenyeli az információt, és ezzel is frissül a Hold méreteiről rendelkezésre álló húsbavágó statisztikák gyűjteménye. Nem telik sok időbe, és ezek a matematikai számítások teljesen tönkreteszik az egész hely varázsát, vagy legalábbis ellensúlyozzák a "nagy lányok" léha természetét. Nem bírom megállni, hogy meg ne jegyezzem: „Megdöbbentő, milyen gyorsan alkalmazkodik az ember - már egyáltalán nem tűnik furcsának, hogy az ablakon kinézve a Holdat látom odakinn.”

Nemsokára véget ér ez a nap is, ami a negyedik azóta, hogy elindultunk a Földről, és most minden vágyam az, hogy lepihenjek végre. Mindaz, amit eddig tettünk hiábavaló, ha valami súlyos hibát vétünk, és ezzel mindannyian tisztában vagyunk, bár tőlem eltérően Neil és Buzz kevésbé hajlandó beismerni sebezhető voltunkat. Mindössze így elmélkedem: „Hát, szerintem ma egész jól alakultak a dolgok. Ha a holnapi és az azt követő nap is olyan lesz, mint a mai, akkor megússzuk.” Karórám tanúsága szerint houstoni idő szerint már éjfél is elmúlt: július 20-a van, a holdraszállás napja. Ha torreádorok lennénk, az igazság pillanatának hívhatnánk, de én csak abban bízom, hogy egy pillanatra sem lesz meglepetésekben részünk."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.