Az Apollo-program asztronautáinak előéletében nem volt ritka a szabálysértési eljárás: volt, aki engedély nélkül madarakra lövöldözött, más "felelőtlen vezetést" követett el. A leggyakoribb a gyorshajtás volt köztük. 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 Neil Armstronggal, Buzz Aldrinnal és Michael Collins-szal a fedélzetén. Ennek tiszteletére az űrhajósok életének kulisszatitkait osztjuk meg, mégpedig vélhetően a leghitelesebb forrás, Michael Collins jóvoltából. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Visszatérve Edwardsra, megszokott környezetembe, osztálytársaimmal együtt a feszengés és a katonadiákok szokásos aggodalmaskodása kerített minket hatalmába: mi lesz belőlünk? Ezúttal vajon milyen megbízatást oszt le nekünk a nagyságos és személytelen Pentagon személyzeti gépezete? Első alkalommal a berepülő pilóta iskolát követően oktatói állást ajánlottak fel nekem, amit nem fogadtam el. A szerencse azonban mellém szegődött, így végül a Vadászgép Műveletiseknél kötöttem ki. Most azonban, hogy onnan érkeztem az iskolapadba, feltételeztem, hogy oda is megyek vissza, és nem ajánlanak fel másik lehetőséget. De ezt jó lett volna írásban is látni: még mindig jöhetett egy papír a Pentagontól, és abban bőven szerepelhetett Timbuktu úticélként. Mire gondoltam, amikor ebbe a furcsa iskolára jelentkeztem, ahol egyenletek vezetnek le, és idős néniket boncolnak? Tulajdonképpen megérdemeltem volna Timbuktut, vagy legalábbis Wright-Pattersont, ahol ekkortájt csodálatos fekete dobozokkal megtömött gépek „tesztrepülését” végezték unásig.

Szerencsére félelmeim hamarosan elpárologtak, mivel visszarendeltek a Vadászgép Műveletisekhez. Nagyjából ezidőtájt (1963 május) derült ki, hogy igazak a pletykák, miszerint a NASA egy újabb asztronauta-válogatásra készül, én pedig mohón futottam végig a közleményt, amit hivatalosan 1963. június 5-én hoztak nyilvánosságra. A követelmények ezek voltak: az ideális jelölt „az Egyesült Államok állampolgára…1929. június 30. után született…legfeljebb 182 centiméter magas…mérnöki vagy természettudományos diplomával rendelkezik…sugárhajtású gépen 1000 repült órája van, vagy megszerezte a kísérleti célú tesztrepülésekre feljogosító státuszt a Fegyveres Erőknél, a NASA-nál, vagy a repülőgép-gyártó szektor valamelyik vállalatánál…és jelenlegi munkahelye ajánlja.”

Az 1962-es követelményekkel összevetve az derült ki, hogy a korhatárt egy évvel csökkentették, és a berepülő pilóta-képesítés többé már nem volt kötelező, csak ajánlott. A NASA tehát ki akarta szélesíteni merítési alapját, ahogy ezt később hangsúlyozta is: tehetségkutatót végzett, amikor asztronauták reményében körülnézett a fegyveres szolgálatoknál, számos háttérintézménynél, űripari cégeknél, és más szervezeteknél, mint amilyen a Kísérleti Berepülő Pilóták Társasága, a Légitársaságnál Dolgozó Pilóták Szövetsége, és a Szövetségi Légügyi Hivatal.

Számomra egyaránt volt jó és rossz olvasata a közleménynek. Szerencsére még mindig nem léptem túl a korhatárt (16 hónappal voltam alatta), és megfeleltem a követelményeknek. Viszont a berepülő pilóták körén túlra kiterjesztett verseny Pandora szelencéjének kinyitása: még csak ötletem sem volt, milyen Superman-ek repülnek majd ki belőle.

A válogatás a korábbi év mintájára történt: a július közepén esedékes határidőig a NASA „zsűrije” 271 elsőre megfelelőnek tűnő jelöltet világított át, majd harmincnégyre csökkentette a számukat. A harmincnégyet – köztük engem is – Brooksba utalták be orvosi vizsgálatokra. Közülünk a legtöbben első alkalommal jártak itt, voltak páran, akik másodjára, de én voltam az egyetlen, aki harmadjára próbálkozott. Ennek megfelelően úgy üdvözöltek, mint egy régi barátot, még az „acélangolna” is szinte barátságosnak tűnt – ami azt jelenti, hogy kezdhetek aggódni. Mint egy idősödő államférfi, úgy ültem a folyosói padon, és bennfentes módjára igazítottam el a többieket a különböző vizsgálatok helyszínei között, amivel valószínűleg az őrületbe kergettem sorstársaimat. Elengedték számomra a pszichiátriai vizsgálatot, mondván, hogy egy röpke év alatt csak nem kattantam be teljesen. Ezt értékeltem, bár azért közepesen csalódott is voltam, mivel így nem mondhatom el még egyszer az üres fehér papírlappal való találkozásra tartogatott történetemet. „Tudják, hol volt, hol nem volt, volt ez az id, bocsánat: idősebb Michael Collins, aki a Holdra akart repülni. Természetesen rögtön pszichiáteréhez fordult tanácsért, aki…”

Megtaláltam az előző év harminckét finalistájának legkülönfélébb gyengeségeit tartalmazó 276-oldalas dokumentumot, ami – legalábbis számomra – rendkívül izgalmas olvasmánynak bizonyult. Valahogy így:

Mindössze hét jelölt állította, hogy soha semmilyen jogi intézkedést nem foganatosítottak vele szemben. Leggyakoribbak a kisebb szabálysértések, ezek nagyrészt a gyorshajtással függnek össze. Az esetek többségében a kihágások valóban jelentéktelennek tekinthetők, súlyosabb szabálysértésből csak elvétve akad köztük. A szabálysértések ezek voltak:

Elsőbbségadás elmulasztása (1 esetben)
Stoptáblánál megállás elmulasztása (2 esetben)
Gyorshajtás (16 esetben)
Szabálytalan parkolás (6 esetben)
Két közlekedési szabálysértés (7 esetben)
Három vagy annál több közlekedési szabálysértés (5 esetben)
Vezetői engedély nélkül gépjármű vezetése (1 esetben)
Mozgás közben elkövetett közlekedési szabálysértés (3 esetben)
Egyéb, kisebb közlekedési szabálysértés (1 esetben)
Nyugalom megzavarása (1 esetben)
Felelőtlen vezetés (1 esetben)
Ittas állapotban baleset okozása vezetés közben (1 esetben)
Madarakra való engedély nélküli lövöldözés egy mezőn (1 esetben)

Csodálattal adóztam a felelőtlen vezetést elkövető ismeretlennek; ez a státusz ugyanis olyan, mint a szüzesség: ha egyszer elveszíted, attól kezdve soha többé nem lehet meg nem történtté tenni. Ugyanakkor reméltem, hogy megfelelő mértékű megbánást tanúsított az illető, aki olyan aberráns viselkedésre ragadtatta magát, mint amilyen a madarak lődözése egy mezőn. Hova fajulhat ez a végén?

Megtudtam, hogy az 1962-es csoport IQ-átlaga 132,1 volt a Wechsler-féle Felnőtt Intelligenciaskála szerint. A saját értékem a verbális képességeket mérő Miller Teszt alapján a csoportban a legmagasabb volt, igaz, a matematikai érvelésre és a mérnöki gondolkodásra jóval kevesebb pontszámot kaptam. Emlékeztettek Pete Conrad csatakiáltására: „Ha nem lehetsz jó, legalább legyél színes!” – leszámítva persze, hogy Pete nagyon jó és nagyon színes egyéniség.
A futópadon immár harmadszorra teljesítettem a kötelezőt, szív és érrendszeri állapotom szemlátomást évről-évre javult. Ha ezt egy grafikonon megjelenítenénk, minden bizonnyal az derülne ki, hogy míg harmincegy évesen tolókocsira szorultam, hatvankét éves koromra időszerű lesz, hogy megpróbálkozzam az Olimpiával."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.