Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Az N-1 esetében a fő gondot az alapos földi tesztelés hiánya okozta. A holdprogram ellen szólt a Szovjetunió jelentősen kisebb tartaléka, valamint a rossz szervezettség. A tervezők továbbra is alábecsülték a hajtóművekkel immár felszerelt rakétafokozatokban rejlő problémákat, és az ezek miatt fellépő vibrációt, rezonanciát, valamint mindezek hatását az üzemanyag-ellátás folytonosságára és a rakéta irányíthatóságára. A hajtóművek egyesével történő tesztelése, legyenek azok bármilyen jók is, kevés útbaigazítást nyújt ahhoz, hogy együtt majd miként fognak viselkedni. Még ott sem volt garantálható a siker, ahol együtt, a fokozatba szerelve tesztelték őket – amint azt az aprólékosan tesztelt Proton példája bizonyítja is.

Az űrprogramok szerte a világon tele vannak olyan rakétákkal, amiket elképesztően nehéz volt megszelídíteni: ilyen az amerikai Atlas és a Centaur, a kínai Feng Bao, az európai Europa és az indiai SLV. Még az olyan űrprogramoknak is csúnya meglepetésekben volt részük, amik múltbéli tapasztalatokból meríthettek – ez történt az európai Ariane esetében is. Mindezek fényében nehéz elhinni, hogy az alapos földi tesztelés nem járult volna hozzá az N-1 esélyeinek növeléséhez. A rakéta négy kudarca olyan problémákban gyökerezett, amiket átfogó földi teszteléssel be lehetett volna azonosítani. Mindez nem azt jelenti, hogy az N-1 rossz rakéta volt, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy a Saturn-V volt kimagaslóan jó.

Vajon a rivális UR-700 és az R-56 jobb választás lett volna? A Cselomej által fejlesztett UR-700 akár be is jöhetett volna. Az ígéretes földi tesztekkel Cselomej helyesen rávilágított Koroljov megközelítésének egyik legnagyobb gyenge pontjára. Cselomej kiváló tervező volt, de emellett lassú is: Almaz űrállomását 1964-ben hagyták jóvá, de egészen 1973-ig nem készült el, és nincs okunk azt hinni, hogy a holdrakétát hamarabb megépítette volna.

Utólag visszatekintve, az orosz holdprogram talán jobban járt volna, ha a nagy RD-270-es hajtóművek használata mellett dönt, amit Glusko kezdett el fejleszteni. Ugyanakkor Koroljov valószínűleg helyesen ítélte meg, hogy az RD-270-esek fejlesztése számtalan földi létesítmény kialakítását igényelte volna, és ez túl sokáig tartott volna. Koroljov az idővel versenyt futva arra a következtetésre jutott, hogy inkább egy már kipróbált és letesztelt rendszert használ, még akkor is, ha ez 30 hajtóművet jelentett. Koroljov N-1-ese felbocsátását illetően mindig versenyt futott az idővel, hiszen egyrészt a forrásokért a minisztériumokkal kellett közelharcot vívnia, másrészt örökké Szamarába, Leningrádba és Bajkonurba kellett utaznia, hogy a dolgokat egyáltalán mozgásban tartsa. Koroljov azt gondolhatta, hogy már akkor is szerencsésnek mondható, ha csak egyetlenegy N-1 startja összejön, hiszen ebben az esetben a politikai vezetés talán biztosította volna azokat a forrásokat, amikre a projekt sikeréhez feltétlenül szükség volt.

Egy működőképes N-1 rakétával az orosz holdraszállás valamikor valóban kivitelezhető lett volna. Másrészt, ha az oroszok eltekintettek volna a holdraszállástól, akkor egy hatalmas rakétával rendelkeztek volna, amivel egy nagyon nagy űrállomást bocsáthattak volna fel a világűrbe. Ekkoriban sok ehhez hasonló tervet fontolgattak. Az 1986 és 2001 között üzemelő, kisebbfajta MIR-űrállomás helyett még a nyolcvanas évek előtt egy nagy űrállomást is pályára lehetett volna állítani, mégpedig olyan nagyot, mint amilyen a Nemzetközi Űrállomás. Az N-1 törlése nem csak a szovjet emberes holdraszállás végét jelentette, de nagy hatással volt arra is, hogy ezután milyen irányt vett az űrkutatás.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.