Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Az átértékelt, immár 95 tonna teherbírású N-1 tervrajzait Koroljov 1964. december 25-én zárta le, és szignálta. A terv sem túl sokat változott, és jó pár szaktekintélynek számító mérnök kitartott amellett, hogy az eredeti 75 tonna hasznos teherre szánt N-1 tervét határain túl erőltették, ezzel pedig csak a kudarc valószínűségét növelték. A rakétában futó csövek bármilyen vízvezeték-szerelőt zavarba hoztak volna. Startkor a rakéta tömege hihetetlen, 2700 tonna volt. Noha az N-1 méreteiben az amerikai Saturn V-nek felelt meg, kevésbé hatékony üzemanyagai miatt kisebb rakományt tudott megemelni. Ettől függetlenül az N-1 a Saturn V-tel és az Apollo-programmal azonos küldetést lett volna képes végrehajtani: az N-1 csak két kozmonautát állított volna holdkörüli pályára, és csak egyikük ereszkedhetett volna le a felszínre.

Dacára annak, hogy a koncepciót először 1956-ben vitatták meg, és 1960-ben bólintottak rá, jelentős forrásokat egészen 1964 végéig nem fordítottak a projektre. Most viszont az N-1 fejlesztőinek be kellett hozniuk az elvesztegetett időt. Koroljov emiatt két fontos döntést hozott:

• Habár a rakétát Kjubisevben és Moszkvában építik, végleges formájában a Bajkonur Űrközpontban szerelik össze, ezzel is időt spórolva meg.
• Spóroltak a földi teszteken. Habár a hajtóműveket egyesével tesztelték, egyszer sem ellenőrzik az első rakétafokozat összes hajtóművét egy külön erre a célra épített állványzaton. Ez drámai kontraszt volt az Egyesült Államokhoz képest, ahol a nagy, új F-1 hajtóműveket méretes tesztlétesítményekben ellenőrizték az alabamai Huntsville-ben.

Koroljov filozófiája az volt, hogy a rakétáknak az első adandó alkalommal repülniük kell, így a hibákra már a rakéta fejlesztésének korai szakaszában fény derülhet (a rakéták többsége ennek örömmel eleget is tett). A N-1-program mielőbbi elkezdéséért rájuk nehezedő fokozott nyomás miatt Szergej Koroljov és utóda, Vaszilij Misin minimálisra szerepet szánt a földi tesztelésre, ezt a hibát az amerikaiak nem követték el a Saturn V esetében (ahogy a kínaiak sem a saját űrprogramjukban). Koroljov időnként azzal védekezett, hogy a kormány úgysem finanszírozná a földi tesztekhez szükséges létesítményeket, így a tesztek  túlzottan feltartották volna. Hruscsov nem ért ezzel egyet, és azt állítja, hogy a kormány sosem tagadta volna meg Koroljovtól a szükséges tesztlétesítményeket – már ha igényt tartott volna ilyenekre – pláne nem egy Koroljov-kaliberű főmérnöktől.

Ugyanakkor Cselomej Proton rakétája épp ennek ellenkezőjére szolgál példaként. Ezt ugyanis nagyon alapos földi teszteknek vetették alá, de 1972-es repülési statisztika alapján semmivel nem teljesített jobban Koroljov egyes rakétáinál.

Hogy elébe menjenek az első rakétafokozatban várható esetleges problémáknak, Vaszilij Misin speciális irányítórendszerrel szerelte fel. Komoly veszélye volt annak, hogy egyetlen hajtómű hibája meghiúsítsa az egész küldetést. Ezért aztán Misin egy, a hajtóművek működését felügyelő irányítórendszert tervezett, ennek orosz rövidítése a KORD (Kontrol Roboti Dvigvateli) volt. Utóbbi automatikusan leállítja a rossz hatásfokkal üzemelő hajtóművet, a vele átellenes oldalon lévő jó hajtóművel együtt, így szimmetrikus marad a tolóerő. A KORD átprogramozta a megmaradt hajtóművek teljesítményét, és kompenzálta a kiesett hajtóerőt. Ezzel a módszerrel az első fokozatból négy hajtómű, a második fokozatból két hajtómű eshetett ki, és a rakéta még így is képes lett volna földkörüli pályára állni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.