Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Az N-1-essel ellentétben a Proton tervezésének alábbi története nem túl ismert. Cselomej és OKB-52-es részlege kevesebb, mint két év alatt tervezte meg az UR-500-ast (1962-63 folyamán), és kevesebb, mint két év alatt építették meg (1963-1965-ben), ami még figyelemre méltóbb teljesítmény, ha tekintetbe vesszük, hogy katonai fegyverként már nem számoltak vele. A koncepciót alapos földi tesztelésnek vetették alá, Cselomej nem akart sietni. Meg is lett az eredménye. Az UR-500 első küldetése álomszerűen ment, amikor a négy nagyméretű kozmikus sugármérő műholdból álló első szériát vitte fel 1965-68 folyamán.

Ezeket Protonnak hívták, és az első, a Proton-1 volt a legnagyobb tudományos műhold, amit addig felbocsátottak: nem kevesebb, mint 12 tonnát nyomott (maga a műhold kudarcot vallott, de ez nem a hordozórakéta hibája volt). A Proton első négy startja közül csak egy nem sikerült, ezzel a statisztikával napjai legígéretesebb rakétájává lépett elő. Az első startról rengeteg anyag jelent meg. A nyugati sajtó gyorsan felismerte, hogy megérkezett az amerikai Saturn IB holdrakéta riválisa, és kapkodva bár, de helyesen arra az elhamarkodott következtetésre jutottak, hogy a rakéta egyik első feladata a Hold megkerülése lesz – fedélzetén egy orosz kozmonautával. Az oroszok - talán katonai gyökerei miatt – több mint húsz évig visszatartották a Proton részleteit, és a startjáról az első használható fényképet csak az 1980-as években adták ki.

Az ígéretes kezdet és Cselomej alapossága ellenére, a Protonra bősz fejlesztés várt. Az ígéretes kezdet tovatűnt: a rakéta első 29 startjából nem kevesebb, mint 14 vallott kudarcot. Vitathatóan, emiatt nem sikerült a Szovjetuniónak elsőként emberrel megkerülnie a Holdat, illetve, a hibák folytán számos Hold- és Mars-szondáját veszítette el. Akkoriban senki nem gondolta volna, hogy a Proton megmarad, és a világ egyik legmegbízhatóbb rakétájává válik. A Proton háromszázadik startjára 2003. júniusában került sor. Habár esetenként előfordult, hogy meghibásodott a legfelső rakétafokozat, a D-blokk, ugyanakkor az alsóbb fokozatokban ritkán adódtak problémák (ezekkel kétszer volt gond az 1990-es években, a legnagyobb gazdasági válság idején: a gyártóüzem ugyanis kihagyta a minőség-ellenőrzést). 2001-ben a Protonnak még egy újabb verziója is bemutatkozott, ez volt a Proton-M.

A Holdraszállás rakétája: az N-1

A Protonnal ellentétben az N-1 tervezési folyamatát már részletesebben dokumentálták. Az N-1 program 1956. szeptember 14-én vette kezdetét, ekkorra datálódnak az OKB-1 archívumában fellelhető első vázlatok. Koroljov elég egyszerű nevet adott neki, amikor N-1-nek keresztelte el: az „N” Noszitelt, azaz hordozót jelent, ipari kódja pedig a 11A51 lett. Az elképzelés 1957. július 15-én a Főkonstruktőrök Tanácsa elé került, ott azonban nem hagyták jóvá. Az N-1 ebben az állapotában egy nagy rakéta volt, amivel 50 tonna hasznos terhet lehetett volna földkörüli pályára állítani.

Ez drámai kontraszt volt az Egyesült Államokhoz képest, ahol a Saturn V-öt mindvégig egyetlen küldetés, az emberes holdraszállás szem előtt tartásával építették. Az N-rakéta ezzel szemben univerzális rakéta volt, széles felhasználási területtel. Koroljov ezeket a lehetőségeket szándékosan elnagyolta, illetve a katonai források fenntartása érdekében arra is célozgatott, hogy az N-1 akár katonai kémműholdakat is képes lenne a világűrbe juttatni. A Földet 24 óra alatt megkerülő, nagyméretű rakományok pályára állításának gondolatát szintén meglebegtette.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.