Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A főkonstruktőri rendszer a Szovjetunióban Koroljov idejében jól működött. De az egész szisztéma rendkívüli mértékben egy emberen múlt, viszont Koroljov erényei és tapasztalata híján, Misin vezetése alatt a rendszer komoly fogyatékossága megmutatkozott Misin alatt. A rivális amerikai űrprogram ilyen mértékben sosem függött egyetlen embertől, mint ahogy az a szovjeteknél történt.

Habár az amerikaiaknál Wernher von Braun állt a legközelebb a „főmérnök” státuszhoz, az amerikaiak jóval körültekintőbben választották szét az űrprogram adminisztratív vezetését – a NASA igazgatóját – a mérnöki vezetéstől (a NASA központjai és az alvállalkozók).
Mivel az OKB-1 gyártókapacitását megnövelték, a Je-6 sorozat átadta helyét a Je-6M sorozatnak. Ez volt az első széria, amit a Lavocskin Tervezőiroda épített meg. A Je-6M fejlesztéseire valószínűleg mindenképp sor került volna, de a változtatások a Je-6 kudarcai miatt is elkerülhetetlenek volt. Az alábbi módosításokat hajtották végre:

• A légzsákok a végső megközelítésben használt rakétahajtómű gyújtása után fújódnak fel
• Új, kisebb súlyú és hatékonyabb fényképezőrendszer
• Több műszer: két összehajtott rúd kerül a későbbi űrhajókra

Az új kabin elődjénél valamivel nehezebb volt: 82 kg helyett 100 kg. Az Arnold Szelivanov által tervezett és az NH-885 által megépített fényképezőrendszer 1,5 kilogrammot nyomott, és csak 2,5 watt áramot fogyasztott, „ellátott” az 1500 méterre levő horizontig, és egy körbeforgatható kis torony módjára emelkedett ki a leszállóegység tetejéből. A Luna-4-8 fényképezőgépeinél nagyobb felbontásra tervezték, és egy teljes, 360 fokos panorámakép 6000 sorból állt.

„Nagy lépés az emberes landolás felé”

A Lavocskin Tervezőiroda 1583 kg-os Luna-9 szondája 1966 január 31-én szállt fel. Másnap végrehajtották a pályakorrekciót, de a szondára ekkor még mindig 233000 km utazás várt a Holdig. Két nap múlva, 8300 km-re távolságban a Holdtól, a Luna-9 függőleges helyzetbe állt. A fékezőrakéták 75 km-rel a felszín fölött 48 másodperc erejéig begyújtottak. Akkor hagyták abba, amikor a szonda mindössze 250 méterre volt a talajtól, de a süllyedés sebessége nem változott. A leszállóegység, amit két légzsák vett körbe, leszakadt, hogy a holdfelszínre pattogjon. A kis, 99,8 kg-os kapszula megállt. A tetején négy sziromszerű szárny kinyílt. Négy perc múlt négy, egyenként 75 cm-es antenna bújt elő lassan a tetejéből. A 183 MHz-en üzemelő transzmitterek mind az antennában, mind a sziromszerű szárnyba voltak építve.
A Luna-9 a Viharok Óceánjába érkezett, a Reiner és a Maria kráterek közé. Azon a téli éjjelen a földi irányításnál mindenki feszülten várakozott. A főegység jelei megszűntek, miután becsapódott a felszínbe. A földi irányítóknak nagyon hosszúnak tűnő 4 percig és 10 másodpercig kellett várakozniük, hogy kiderüljön: túlélte-e a kapszula az érkezést, működnek-e a műszerei, illetve érkeznek-e a Földre értékelhető adatok. Vagy esetleg ismét megfosztja őket valami a győzelemtől?

Nem így történt. Valóságos kinszenvedés volt a várakozás. Aztán, pont a kellő időben az irányítóterem falára szerelt hangfalakból elkezdtek özönleni a Luna-9 által kiadott bippek, pittyek és zúgó sikítások, egyenesen a Hold felszínéről! Édes pillanat volt. Ekkor történt meg első alkalommal, hogy egy űrhajó egy másik világból egyenesen a Földre sugározza jeleit! Történelmi pillanat volt, és a Moszkvai Rádió nem is vesztegette az időt, hogy értékelje a szonda jelentőségét:

„Egy puhalandolás egyike az űrkutatás legbonyolultabb tudományos és műszaki problémáinak. Ez fontos lépés ahhoz, hogy az ember leszálljon a Holdra, vagy más bolygókra.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.