Az amerikaiak Gagarinja Ed White volt, aki az űrprogram reklámarca lett. Ő hajtotta végre az Egyesült Államok első űrsétáját. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Houstonba visszatérve hamarosan kiértékeltem magamban a Következő Kilenceket is, pont úgy, ahogy azt az Eredeti Hetekkel tettem: a legtapasztaltabb, legtehetségesebb pilótáknak tartottam őket, akikkel valaha csak találkoztam, igazi klasszisoknak.
Úgy tűnt, hogy az Igazi Amerikait Ed White testesíti meg, aki egy jó kiállású, őszinte ember volt, a program reklámarca. Ő volt a mi Jurij Gagarinunk. Ed átkozottul jó volt, és keresve sem találhattunk volna jobbat nála, hogy az első amerikai legyen, aki űrsétán vesz részt. Jim McDivitt rendkívüli személyiség volt, egy szimpatikus srác olyan erős vezetői hajlammal, hogy a legelső űrrepülésén, a Gemini-4-esen őt tették meg parancsnoknak. Jim nem beszélt sokat, inkább hagyta, hogy a tettei beszéljenek helyette. John Young hűbelebalázs módjára állt hozzá a dolgokhoz, ide-nekem-a-munkát-lássuk-a-medvét típusú pilóta volt, akivel szoros barátságba kerültünk, amikor a Holdra utaztunk. John ki tudta borítani a mérnököket saját „Youngogrammáival”: ezek érzelmileg túlfűtött levelek voltak, amit a jegyzőkönyv kedvéért írt, valahányszor olyasmit tapasztalt, ami nem volt az ínyére. Pete Conrad alacsony, keménykötésű pali volt, elálló fogakkal, Csicseri néven volt ismert, folyamatosan pörgött, és pokolian eltökélt lett, ha munkáról volt szó. Pete lenne az utolsó, akiről azt feltételeznénk, hogy a Princetonon tanult, és, hogy egy jólmenő philadelphiai család sarja. Frank Borman nagyon visszafogott volt, sugárzott róla, hogy főnöknek termett. Frank szakértelme sosem volt megkérdőjelezhető, mivel ő a legtöbbünknél magasabb szinten állt. Nem igazán vegyült a srácokkal, és némiképp szentebb volt a szenteknél, ennek ellenére született vezető.

Neil Armstrong még mindig ugyanaz a barátságos és szerény fickó volt, mint akit Smitty révén futólag Purdue-ból ismertem. Tom Stafforddal mi ketten ég és föld voltunk, de olyanokká váltunk, mintha testvérek lennénk: annyi időt töltöttünk együtt közös űrutazásainkra készülve, illetve később, amikor együtt repültünk a világűrben. T.P. briliáns fickó volt egy oklahomai kisvárosból, az agya olyan gyorsan járt, mint egy számítógép, és általában mindig jól látta a dolgokat. A „Motyogó” becenevet kapta, mivel általában gyorsabban akart beszélni, mint ahogy gondolkozott. Amikor a dolgok rosszra fordultak a Gemini-9, majd az Apollo-10 fedélzetén, örültem, hogy Thomas Patton Stafford van mellettem.
Jim Lovellt a világ a balszerencsés Apollo-13 parancsnokaként ismeri. Általában vidám és barátságos ember volt, vezetői tulajdonságai a küldetés során pont jókor törtek elő belőle. A híres film nem túloz Jim képességeit illetően, még ha Pete Conrad korábban az ijesztő  „Reszkető” becenevet is adta neki.
Utoljára Elliot See-t hagytam, egy vékony texasit, aki a Haditengerészetnél volt repülős, majd civil berepülő pilóta lett a General Electricnél, ahol a vietnámi háború híres Phantom F-4 sugárhajtású vadászbombázójának kifejlesztésében segédkezett. Kettőnk jövője félelmetes fordulattal kapcsolódott össze a későbbiek során.
Összességében arra jutottam, hogy Borman és Stafford állt szakértelmüket tekintve a dobogó tetején, őket nem sokkal lemaradva McDivitt, majd Lovell és Conrad követte. Armstrong lett mindannyiunk közül a legismertebb. A Kilencek nagyon-nagyon jók voltak, és később történelmet írtak.

Az iskolapadban töltött tanulmányok mellett minden új asztronauta egy-egy szakterületet kapott, ahol kivehette részét az első két ember nélküli Gemini kísérleti repülését előkészítő munkálatokból. Ezek előzték meg a Gemini-3, azaz Grissom-Young küldetését, ami 1964. végére volt betervezve. Tanulmányi hátterem miatt a rakéta-meghajtás rendszereinek felügyeletét kaptam, ami a Küldetésirányítás nevű furcsa tájra vezetett engem.
Az első két Mercury-asztronauta még egy régi Redstone rakétával emelkedett a magasba, a többiek aztán a jóval erősebb Atlas hátán utaztak, ami egy zömök, 23 méteres harci madárka volt három, kerozinnel és folyékony oxigénnel üzemelő hajtóművel. A Convair az Atlas interkontinentális ballisztikus rakéta fejlesztését már 1946-ban elkezdte, ami képes volt egy nukleáris robbanófejet 14500 kilométerre lévő célpontba eljuttatni. Ez épp elég erős volt a Mercury pillekönnyű küldetéseihez, de a Gemini-programhoz már nem volt elég.
A megoldást a Titan szolgáltatta, ami a szabad világ legnagyobb interkontinentális ballisztikus rakétája volt, miután üzembe állt az 1960-as évek elején. A huszonhét méter magas Titan folyékony üzemanyagú rakéta volt, ami a nukleáris töltet célbajuttatása érdekében hatalmas tolóerőt tudott produkálni; ezt a képességét használták ki békeidőben arra, hogy egy űrhajót földkörüli pályára állítson.

1964. április 11-én került sor az első ember nélküli indítási kísérletre, ez volt az első alkalom, hogy a Titan volt egy Gemini-űrhajó hordozórakétája. Én a Küldetésirányításnál voltam, és fejemen egy intercommal közvetlen kapcsolatban álltam a küldetésigazgatóval, akinek posztját csak, mint „Küldetést” emlegették. Olyan érzésem volt, mintha egyetlen sejt lennék egy gigantikus agyban. A küldetésigazgató mintegy kéttucat komolynak tűnő emberrel állt kapcsolatban, akik számos, az övéhez hasonló konzol mögött ültek. Mindegyikük a küldetés egy-egy sajátos területét képviselte – voltak köztük orvosok, az űrhajó klímáját, elektronikai rendszereit felügyelő csapatok, stb. Mindegyikük egy, a munkájukat támogató csapattal állt kapcsolatban, utóbbiak az űrhajó és a küldetés minden egyes aspektusát figyelemmel kísérték. A küldetésigazgató kérdéseire ugyanis azonnali válaszokat kellett adni.

Jópár konzol mögött nem mérnökök és műszaki zsenik ültek, hanem asztronauták. Közülük egy a kapszula-kommunikátor, a CapCom volt, aki a Küldetésirányítás üzeneteit továbbította az űrhajó legénysége részére. Csak a Capcom vagy Deke beszélhetett közvetlenül a fedélzeten lévő asztronautákkal. Amikor be voltunk szíjazva azokba az ülésekbe, és készen álltunk a startra, azt akartuk, hogy egy hasonszőrű asztronauta legyen a rádió másik végén – olyasvalaki, aki tényleg ismert minket és küldetésünket, és szükség esetén pedig bármikor kész volt kiállni az érdekünkben. Egy másik asztronauta a rakéta üzemanyag-tartályának nyomásán tartotta a szemét, figyelte a műszereket, amik ugyanolyanok voltak, mint az űrhajó belsejében lévő társaik. Ezt a posztot „Tartályoknak” hívták, és ez alkalommal én láttam el ezt a feladatot.
Gus és John az indítási teszt alatt mellettem ült a Küldetésirányításban, és velem együtt figyelték a nyomásmutatókat, amikor a 19-es Indítóálláson a Titant feltöltötték üzemanyaggal. A nyomás kényszeríti a tartályokból a hajtóművekbe az üzemanyagot, ahol az hatalmas energiával elég – ez kritikus, ha egy rakétát fel akarunk emelni a földről. Ment volna csak a minimumérték alá, ami már veszélyt jelent, sőt, talán végzetes veszélyt. Ekkor akcióba lendültem volna. Készen álltam arra, hogy ha szükséges, kiadjam a parancsot: „Küldetés! Tartályok! Megszakítani!” – és ezzel véget is ért volna az egész előadás. Gust és Johnt nem csak a tartály nyomásértékei érdekelték teszt során, hanem az is, hogy egy zöldfülű miként kezeli a helyzetet. Végtére is, nem sokára ők ülnek majd az egyik rakéta tetején, és ha rosszul döntök, a következmények akár végzetesek is lehetnek. Aznap a Titán példásan üzemelt: a Gemini-1 elegánsan földkörüli pályára emelkedett, és sikeresen átment a vizsgán. A tartályfelelős boldog emberként távozott – magabiztosan, hogy túl volt egy mérföldkövön, ez ugyanis többé nem szimuláció vagy gyakorlat volt, hanem éles bevetés. A NASA július 14-re tervezte a Gemini-2, egy újabb ember nélküli küldetés startját, majd bejelentették, hogy a Gemini-3 Gus-szal és Johnnal a fedélzetén a terv szerint novemberben száll majd fel.

A dolgok meglehetősen jól alakultak, amikor elindultam sivatagi túlélőgyakorlatomra, ami lényegében ugyanolyan volt, mint a korábbi – azzal a különbséggel, hogy ezúttal Alan Bean volt a társam. Ki a helikopterből, túlélni öt napot, majd elsétálni a találkahelyre. Ez nehezebb feladat volt, mint amilyennek elsőre látszott, mivel a Nevada északi részén lévő sivatag olyan kopár hely, amilyen nincs még egy a világon. Ráadásul csak olyan dolgokat vihettünk magunkkal, amik az űrhajón is rajta lesznek – kis fejadagokat, némi vizet, jódtablettákat, amikkel ivóvizet tudunk készíteni, egy iránytűt, ejtőernyőket, egy macsétát, horgászhorgokat, és így tovább. Azt rögtön tudtam, hogy a horgoknak nem sok hasznát vesszük errefelé. Ebben a poros pokolban legfeljebb csak beáshattam magam a homokba, ahogy az állatok teszik a nappali órákban, ejtőernyőmet pedig kifeszítettem a bejárat fölé, hogy enyhítse a könyörtelen nap melegét, és némi árnyékot nyújtson. A találkahely felé csak az éjszakai hűs órákban sétáltunk. Nem volt nálunk semmi étel vagy víz az űrhajó csekély fejadagját leszámítva, és olyan éhes lettem, hogy még a pálmaszív salátának is örültem volna. Az egyik napon kilestem egy táborhelyünkre tévedt látogatót: egy nagy csörgőkígyót. Normális esetben egy értelmes ember elkerüli a nagy gyémánthátút, de ki lenne normális azután, hogy eltöltött pár napot az 54 Celsius fokos hőségben? Ezúttal azonban a kígyóra jött a frász, és sürgősen visszavonult, amikor az égető homokban két csont és bőr, kiéhezett asztronauta –  bizonyos Cernan és Bean – koszos jégeralsóikban, a macsétáikat őrültmód lengetve üldözőbe vették. Sikerült elmenekülnie, mi pedig visszatértünk árnyas földalatti üregünkbe, ahol nagymamám főztjéről és csörgőkígyós kebabról álmodoztam."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.