Houston közelében turistabuszokról mutogatták az asztronauták házait, sok amerikai űrhajóst azonban fel sem ismertek szakadt rövidnadrágban. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Volt pár sajátos kiképzésben is részünk, amikor a dzsungelben és a sivatagban való túlélés fortélyait sajátítottuk el. Ezt afféle szükséges rossznak tartottuk arra az esetre, ha elvétenénk a leszállóhelyet. Persze, ez a lehetőség nem igazán erősítette meg NASA-ba vetett bizodalmunkat: valóban mindig tudja, hogy az űrhajó hova érkezik?
Márciusban, röviddel Tracy első születésnapja után, helikopterekből párosával szórtak ki minket, zöldfülű asztronautákat Panama nyirkos őserdői fölött. Minimális túlélő-felszerelés volt nálunk, épp csak annyi, amennyi egy űrrepülés során lesz velünk, majd magunkra hagytak egy hétre.

Természetesen, mindehhez adtak útmutatást. Az egyik tanács az volt, hogy vágjunk ki egy pálmafát, távolítsuk el a külsejét, hogy hozzáférjünk a belül rejlő lédús és ízletes ínyencséghez – ezt a pálma szívének is mondják, és általában csak a drága hotelek által felszolgált salátában található. Ebből a nyomorult izéből aztán annyit ettem a Panamában töltött pár nap alatt, hogy azóta képtelen vagyok még csak ránézni is.
A másik jótanács az volt, hogy kapjunk el egy leguánt, és süssük meg. Könnyű azt mondani. Pár nap múlva éhségtől korgó gyomorral azokat a nagy leguánokat már marhahússzeleteknek néztem, mártással nyakon öntve. Ezzel a leguánok is tisztában lehettek, és ennek megfelelően „fogócskáztunk” egymással.
Donn Eisele-lel egy patakra bukkantunk, ez gondoskodott víz utánpótlásunkról, majd építettünk egy menedéket, ejtőernyőink végeit pedig rákötöttük a fákra függőágy gyanánt. Figyelmeztettek minket, hogy ne aludjunk a földön. Egy pálmafa-tuskókon álló farönkből hevenyésztünk magunknak asztalt, ennek a két végén ültünk.

Egyszer csak az éjszaka közepén egy távoli zúgásra riadtunk fel, olyan volt, mintha egy méhraj repült volna ki. A sötétbe meredtünk, miközben a zaj egyre hangosabb lett, és egyre közelebb ért hozzánk, olyan ütemesen, mintha egy csorda vonulna a nedves lombok között. Mi a pokol ez? Felkapcsoltuk elemlámpáinkat, és egy hatalmas, mozgó hangyaszőnyeg előőrsét pillantottuk meg, ahogy a fákból jöttek elő. Ízeltlábúak vonagló tömege lepett el mindent, millió csáprágó csattogott szünet nélkül, ahogy zajosan rágcsáltak. A szőnyeg rendíthetetlenül menetelt előre, és mindent felfalt, ami az útjába került: közvetlenül Donn és köztem vonult el. Amikor elérték a mi kis asztalunkat, felmásztak rá, át a rönkön, úgy, hogy az asztal lábait és tetejét teljesen ellepték. Hangyák ezrei meneteltek rajta, mintha csak egy híd lenne. Egy nagy pókot, ami épp hálóját szőtte a sarokban, teljesen bekerítettek, így az egy selyemszálon elmenekült, hogy aztán beleessen a talajon masírozó horda kellős közepébe, és ezzel vége is lett. Donn-nal nagyon, nagyon mozdulatlanok maradtunk. Sehova nem tudtunk menni, így csak abban reménykedhettünk, hogy az ejtőernyő kötelei kitartanak, és nem esünk a földön masírozó hangyák közé. Tíz percbe is beletelt, mire a hatalmas szőnyeg hátvédei is eltűntek a dzsungelben. A menet egy három méter széles kopár csíkot hagyott maguk után, ami egyenesen a mi tisztásunkon vezetett át. Egy levél vagy fűszál sem maradt utánuk, és a nyersfa asztalunk kérge pedig eltűnt, felületét teljesen lecsiszolták a rovarlábak és állkapcsok. Függőágyunkból figyeltük, ahogy a dzsungel királyai, a hangyasereg, beeszi magát a távolba.

Az űrközpont mágnesként vonzotta a beruházásokat. Ezen a félig mocsaras vidéken, amit otthonunknak hívtunk, nem sok minden emlékeztetett a civilizációra, leszámítva azt az egy benzinkutat a legszélesebb földút mellett, illetve egy Sears-boltot, ami autóval harminc percre volt. De jöttek a bulldózerek, és kiszorították a vízi és rezesfejű mokasszinkígyókat, majd ácsok, vízvezeték-szerelők és villanyszerelők özönlöttek a vidékre, hogy új házakat építsenek. A jó öreg Lyndon valóságos foglalkoztatási bombát dobott Houstonra. A holdas embereknek valahol csak kell lakniuk! Enniük kell! Vásárolniuk kell! A holdas emberek biztos nem akarnak majd negyven kilométert autózni Houstonba egy rántottáért!

A közelben két szép környék volt, mindkettő az űrprogram első fecskéinek adott otthont. Timber Cove volt az első, ami felépült, az Eredeti Hetek közül hatan laktak itt. Al és Louise Shepard Houston belvárosában éltek. Aztán ott volt El Lago, itt eresztett gyökeret a Következő Kilencek többsége. A legújabb beruházások nyomán, az örökzölddel benőtt vidéken nőtt ki a földből Clear Lake és Nassau Bay két kis települése, ez lett az évfolyamomba tartozók közül sokaknak az otthona.
Barbarával a Life-magazintól kapott összegből egy telket vettünk, aztán egy építészt fogadtunk fel, hogy megépítse álmaink házát, ezt az egyszintes, krémszínű, ranchszerű otthont Nassau Bay-ben, a Barbuda Lane 18511 alatt. Mintegy 280 négyzetméteres volt, és 33000 dollárba került; az alacsony kamatozású jelzáloghitelt havi jövedelmemből tudtuk fizetni.
A környék Amerikában egyedülálló volt – itt minden az Űrprogramról szólt. A közeli otthonokban, már amelyikben nem asztronauták éltek, mérnökök és menedzserek laktak családjukkal. Végül aztán a helyet az idegenből érkező, fényképezőgépeiket kattintgató turistákkal zsúfolt városnéző buszok is felvették útvonalukra. Még azután is, hogy jártam a világűrben, megtörtént, hogy épp otthon nyírtam a füvet, vagy fát ültettem egy izzadt pólóban és szakadt rövidnadrágban, amikor pár buszsofőr megállt, és kikiabált. „Hé, haver! Itt laknak asztronauták?” Erre megvakartam a fejem, és az út folytatására mutattam, majd bizonytalanul ezt feleltem: „Azt hiszem, páran közülük valahol arrafelé laknak.” A környéken mások is – így Roger Chaffee, Mike Collins, Dave Scott, Al Bean, Rusty Schweickart, Dick Gordon és Jim McDivitt – is hasonló fondorlattal élt. Szkafander nélkül senki nem ismert fel minket.

Teltek-múltak a hónapok, és a kiképzés egyre keményebb lett. Csodált minket a külvilág, de az űrprogramban mi még mindig csak egy újonc évfolyamnak számítottunk, akiknek a rangsor miatt még várniuk kell a repülésre. Volt valami, amiről a régebbi asztronauták szíves örömest lemondtak, ez pedig a „lyukas hét” volt. Minden politikus és civil csoport egy asztronautát szeretett volna vendégelőadónak meghívni, Deke pedig azért küzdött, hogy meggyőzze a NASA-t: épp a holdutazásra képezzük ki magunkat, nem pedig arra, hogy beszédeket tartsunk. A kompromisszum végül az lett, hogy minden héten volt egy asztronauta, aki PR-haknikat tartott – ez volt az ő lyukas hete. A Társadalmi Kapcsolatok Irodája rangsorolta a megkereséseket fontosságuk alapján, az asztronauta pedig odament a meghatározott helyekre, interjúkat adott a sajtónak, és úgy általában védte a mundér becsületét. Az ilyen alkalmakon beszédet mondó asztronauták általában azok voltak, akik a legkevesebbet tudták a dolgok állásáról.

Első szereplésemre a Connecticuti Repülőnapokon került sor. A NASA egyik protokollos embere elkísért a rendezvényre, és átadta az előre megírt szöveget, amit majd fel kell olvasnom. Connecticut kormányzója büszkén mutatott a főasztalnál helyet foglaló kefehajú fiatalemberre, akire ráirányultak a reflektorok, miközben bemutatott: „Gene Cernan asztronauta”. Tapsvihar közepette felálltam. Lehet, hogy azt hitték, hogy egy magabiztos, jófej űrutazó áll előttük, de a térdeim úgy remegtek, hogy azt hittem, észreveszik. Elfehéredő ujjakkal ragadtam meg a pódiumot. Egyáltalán mit keresek én itt? Hisz még csak egyszer sem repültem! Pár mondatot végigdadogtam, de a szavak összefolytak előttem. Közönségem ügyet sem vetett erre a technikai malőrre. Viszont unalmas volt!
Egyszer csak egy pillanatra kinéztem rájuk, majd abbahagytam az olvasást, és lassan félreraktam a beszédet az egyik oldalra. A protokollos ember szívrohamot kapott, mivel gőze sem volt, hogy a továbbiakban miről fogok beszélni. A pokolba is: én sem tudtam.
De arra gondoltam, hogy ezek az emberek egy asztronautát akarnak hallani ezen a fényes ebéden, és csak én voltam közel s távol az egyetlen asztronauta. Bár nem sokat tudtam a programról, azért a jelenlévők mindegyikénél többet tudtam róla. Úgy kezdtem beszélni hozzájuk, mintha barátok közt lennék, akik látogatóba jöttek hozzám. Térdremegésem elmúlt, miután elmeséltem pár sztorit olyan híres nevekkel fűszerezve, mint például Shepard és Glenn, elmeséltem nekik, hogy mihez kezdünk a Gemini- és az Apollo-programmal, és hogyan jutunk el a Holdra. Imádták. Maga tényleg ismeri Al Shepardot és John Glennt?
Megerősödött önbizalommal jöttem el a rendezvényről. A titok nyitja az, hogy az embereket meg kell szólítani, nem csak beszélni hozzájuk. Ettől kezdve többé nem olvastam fel egyetlen NASA által megírt beszédet sem."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.