Előnyök és hátrányok
2013.03.25. 14:00
Az űrrepülés átka, hogy milliószor kell ugyanarra a kérdésre válaszolni. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"Az is fölöttébb érdekel, hogy mi lett űrbéli kísérőimmel: John Young sorsa nem kevésbé érdekel, mint Neil és Buzz életének alakulása. John még mindig ugyanott, Houstonban asztronauta, és az űrsiklón dolgozik, ami a NASA reményei szerint még az évtized vége előtt elstartolhat. Világos, hogy John számára tíz év (és négy űrrepülés) közel sem volt olyan terhes, mint számomra hat év (és két űrrepülés), de legalább ennyire nyilvánvaló az is, hogy ezzel a kisebbséghez tartozik – legalábbis, négyünk közül mindenképpen.
Ezt nem vitattam meg hármójukkal, nem is szeretném, mivel mindannyian hajlamosak vagyunk felszínesen érintkezni egymással, és még akkor is jóval inkább műszaki dolgokról és sporteseményekről beszélünk, mint saját magunkról. Mi négyen magánzók vagyunk, emiatt aztán egyikükhöz sem állok olyan közel, amennyire az közös élményeink miatt elvárható lenne.
John a legkevésbé beszédes (Neil jóval utána következik a második helyen – ez nem poén akar lenni), és fogalmam sincs, hogy az űrrepülés mit jelentett, vagy jelent számára. Úgy vélem, hogy a mérnöki problémák megoldása számára mindennél fontosabb, és ehhez pont jó helyen van, egészen addig, amíg fizikailag képes a repülésre. Azután a mérnöki háttérmunkákban kellene kivennie a részét. Irigylem a repüléseiért (legyen szó akár T-38-asokról, akár űrhajókról), ennek ellenére örülök, hogy időben hagytam ott Houstont. Asztronautának lenni a legérdekesebb munka, amiben csak részem lehetett, de még azelőtt akartam távozni, hogy elkezdenék belefásulni a dologba. Előre tudtam, hogy az Apollo-11 után semmit nem tehettem volna az ellen, hogy lelkesedésem és koncentrációkészségem meg ne csappanjon. Emiatt aztán az a furcsa helyzet állt elő, hogy részben örülök annak, amiért többé már nem dolgozom a világ egyik legizgalmasabb munkahelyén - és szerintem ezzel őszintén összegzem érzéseimet. [Az alábbi képen John Young látható:]
Most nézzük Buzzt. Buzz azt hajtogatja nekem, hogy csöppet sem bánja, amiért elrepült a Holdra, meg hogy ez milyen pozitív hatással is volt az életére, és mennyire boldog, hogy mindezt végigcsinálta – ugyanakkor a repülés óta Buzznak komoly pszichiátriai problémái vannak. Számomra úgy tűnik, hogy a gondok egy része az apja miatt van, aki ezt mondogatta neki: most, hogy megjárta a Holdat, az egész világ a lábai előtt hever feltéve, hogy érvényesülni akar. Ez azonban sajnos nem igaz, és még sajnálatosabb, hogy Buzz-nak a legcsekélyebb érzéke sincs önmaga menedzseléséhez. Inkább esetlen, és szerintem a Légierő tábornokai nem szeretik az olyan ezredeseket, akik részletekbe menően vázolják karrierrel kapcsolatos elképzeléseiket. Pofa be, és álljon vissza a sorba, ezredes: meg kell mondanom, hogy egyetértek ezzel a megközelítéssel. Másfelől viszont nagyon együtt érzek Buzz-zal és az ő problémáival. Ha hihetünk az agyturkászoknak, a negyvenet betöltve már önmagában is komoly válaszút elé kerül az ember, és ha a jövőbeli célokkal kapcsolatos bizonytalanság erre még rá is rakódik, egyáltalán nem csoda, hogy Buzznak problémái adódtak.
Buzz nagyon heves, célorientált személyiség, aki hozzászokott ahhoz, hogy nagyot szakítson – és semmit se veszítsen. Joe Frazier nehézsúlyú ex-bajnokra emlékeztet, aki röviddel a cím megnyerése után kórházba került. Megsérült a meccs közben? Az orvosai szerint nem. „Kizárólag a feladatai és tervei okozta feszültség és stressz számlájára írható a kialakult probléma, ezek kicsit túl soknak bizonyultak a számára.” Joe problémája magas vérnyomásban jelentkezett, míg Buzzé az őt teljesen lesújtó depressziós időszakok sorozatában öltött testet. A West Point, a Légierő, az MIT, a NASA: Buzznak legalább négy szigorú tanítómestere volt, miközben apja ösztökélte őt a háttérből. Egy csapásra mindez véget ért: Buzz egy kalauzhal, aki hirtelen azon kapta magát, hogy eltűnt mellőle ez az Apollo nevű cápa, és most kétségbeesetten keres magának egy másik, hasonlóan áramvonalas, gyors és veszélyes élőlényt. Egy sincs, Buzz, de őszintén bízom abban, hogy találsz majd valamilyen szelíd bálnát, ami helyettesítheti a cápát.
Ha Buzz a szülés utáni depresszió esettanulmánya, akkor vajon Neil miért nem az? Hát, a kezdőknek annyit mondanék, hogy Neil teljesen más alkat. Ő az első - nem a második - és ennek megfelelően rendezte be életét (és nem is rosszul). Szerencsére Neil nem PR-es, és teljesen más elképzelései voltak annál, hogy a NASA vagy bárki más érdekében korteskedjen – beleértve saját magát is.
Neil nagyon kiegyensúlyozott ember, távlati tervekkel - ő egy zsigeri történész, aki leküzdhetetlen indíttatást érez a tanításra. Állítólag nem is olyan túl régen ezt mondta: „Tudom, hogy megjelenéseimmel több millió dollárt is kereshetnék, én viszont egyetemen akarok tanítani, és közben zavartalanul kutatni.” Ezt el is hiszem, és úgy vélem, Neil bölcsen tette, hogy így alakította az életét. A washingtoni felsőbb körökben lévő barátaim között vannak, akik kritizálják Neil amiért felszívódott, és amiért nem „adja el a programot”, de ők képtelenek megérteni Neilt, az ő problémáit, sőt, az is lehet, hogy még magát „a programot” sem látják át. Mint első ember, aki egy másik égitestre lépett, Neil egész életében különleges marad, és szerintem értelmesen kell gazdálkodni erejével és önmagával. Ezt teszi a mai napig Cincinnatiban, ahol egy képzeletbeli kastélyban él, amit egy sárkányokkal teli várárok vesz körül. Amikor jónak látja – és ilyen nem sokszor van – leeresztheti a felvonóhidat, és kiruccanhat, de jóval fontosabb, hogy tisztelettel és méltósággal vissza is tud vonulni, hogy figyelmét ismét a dinamikával kapcsolatos kurzusoknak és a repüléstesztelés tanításának szentelje, amiről rengeteget tud. Neil tudja, mit csinál, és jól is csinálja.
Ezzel el is jutunk Mike Collinshoz. Szerencsére egész életemben rossz tanuló voltam, és szüleim, csalódottságukat leplezve, ritkán avatkoztak közbe, és presszionáltak engem. Emiatt aztán számos munkahelyemen jobbára én szabtam meg milyen nyomásnak teszem ki magam. Ez a tény, illetve saját lustaságom megkímélt attól, hogy Buzz betegségét a maga teljességében átéljem, bár a lehetőségeket illetően hozzá hasonlóan én is közepes szomorúsággal tekintek a jövőbe, mivel olybá tűnik számomra, mintha a földi érdekességek listája nagymértékben megcsappant volna a holdraszállásokkal. Egyszerűen képtelen vagyok úgy tűzbe jönni a dolgok iránt, mint az Apollo-11 útját megelőzően; mintha valamilyen földi közöny fogott volna el, ami ugyan nincs az ínyemre, de nem is tudok ellene mit tenni. Jóval érzéketlenebb vagyok az apróbb bajok iránt, és amikor az enyémek közül ketten kivörösödött fejjel, egymás szavába vágva odajönnek hozzám valamilyen apróság miatt kirobbant csetepaté ürügyén, szívem szerint ezt mondanám nekik: „Hát, a Föld a ti problémátoktól függetlenül továbbra is forog, vegyetek példát róla, és oldjátok meg a dolgot magatok, ez amúgy sem vezet sehova.” Természetesen, nem ezt mondom, mivel véleményem szemmel láthatóan számít nekik, de sok minden már közel sem olyan életbevágóan fontos számomra.
Átértékelődött, hogy mit tartok fontosnak, és mit nem; sokkal kevésbé vagyok ideges, és sokkal ritkábban vesztem el a fejemet. Jó állásból is kevesebb van. Ez részben abból adódik, hogy tekintélyes számú földi kitüntetésben részesültem, részben pedig abból a megtiszteltetésből, hogy nagy messzeségből láthattam a Földet. Hármunkat királyok és királynők szórakoztatták, megkaptuk a Collier Trófeát, a Harmon Trófeát, a Hubbard Érmet, az Elnöki Szabadságérmet, stb., stb. Mondtunk beszédet a Kongresszus két házának összevont ülésén, és százszor kisebb közönség előtt is. Mindezek ellenére a Föld továbbra is forog, ezt tapasztalom is, és nyugodt mozgásánál jóval kevesebbre tartom saját problémáimat – vagy bárki másét.
Ez persze nem azt jelenti, hogy valami guru-szerű, tiszta tudatállapotba kerültem volna – távol áll attól. Továbbra is ki lehet hozni a sodromból, és indokolatlanul fel tudom húzni magam. Például akkor, ha egy dagadt szivar az arcomba fújja a füstöt, miközben azt üvölti: „Milyen volt valójában odafenn?” Ilyenkor öklömmel legszívesebben a zsírpárnáiba ütnék. Elegem van már abból, hogy ugyanaz a kérdés újra és újra előkerül. Ez az űrrepülés átka: milliószor kell ugyanarra a kérdésre válaszolni. Kellene valamilyen rendelet, ami szabályozná ezt.
Szoros versenyben, a második helyen az autogram-osztás következik, főképp az ilyenek: „Esmeralda unokatestvéremnek, Baby Jane-nek, valamint a tűzoltóállomáson dolgozó fiúknak - olvashatóan írja rá a dátumot, és a nevét is.” Jesszusom, hölgyem, ezt még a bankárom kedvéért sem teszem meg. Azt még megértem, amikor gyerekek gyűjtenek autogramokat, és nem hiszem, hogy közülük akár egyre is ráripakodtam volna, de a nyomulós felnőttek esete már teljesen más tészta. Egy éles szemű PR-es röviddel az Apollo-11 útja után azt mondta nekem, hogy az autogram-vadászok számára egy külön bugyor van fenntartva a pokolban. Akkor még nem tudtam, mit ért ezalatt, most már pontosan tudom.
Másfelől viszont azt is be kellene ismernem, hogy az ismertségnek nem csak és kizárólag árnyoldalai vannak. Miközben azon vagyok, hogy lelepleződés nélkül elvihessem a gyerekeimet az állatkertbe, csöppet sincs ellenemre, amikor egy repülőgép fedélzetén, turistaosztályra szóló jegyemet szorongatva a kis édes felismer, és átcsempész az első osztályra, hogy ott etessen és kényeztessen engem, megvédve a gonosz autogram-vadászoktól. Az anonimitás ilyen jellegű megsértését csöppet sem bánom. Ha gyorshajtás miatt megállít egy rendőr, az sem áll tőlem távol, hogy ezt mondjam: „Te jó ég, Biztos úr, csak arról lehet szó, hogy amióta visszajöttem a Holdról, még nem jöttem rá, miként kell lelassítani.” Így aztán hamiskásnak tartom magam, aki mindennek csak az előnyeit élvezné.
Helyzetem hasonlít a kezdő filmcsillagéhoz, aki azt akarja, hogy színészi képességei miatt emlékezzenek rá az emberek, ne pedig a jó teste miatt – azzal a különbséggel, hogy esetemben nem az a kérdéses, hogy „mire” emlékezzenek, hanem sokkal inkább az, hogy „kik”."
Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
