In memoriam Apollo-1

2013.01.27. 10:30

Scott_Leonov.jpgAlekszej Leonov szerint elkerülhető lett volna az Apollo-1 katasztrófája, mivel az amerikaiaknak tudniuk kellett Bondarenko 1961-es tragédiájáról, ami hasonló okok miatt következett be. 1967-ben a mai napon halt meg az Apollo-1 legénysége: Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee. David Scott és Alekszej Leonov űrhajósok "Two Sides of the Moon" című könyvéből idézzük fel a tragédiát, meg azt, hogy mit gondoltak a három amerikai asztronauta haláláról a Szovjetunióban.

"1967. január 27-én Rustyval épp a módosított Apollo új szimulátorát teszteltük Downeyben, amikor Jim bedugta a fejét a függönyön. Sürgős hívást kapott a Cape-ről. „Elvesztettük a legénységet” – mondta hamuszürke arccal. ”Elvesztettük Gust és a legénységet.”

Elképzelésünk sem volt arról, mire gondol. Rustyval szinte egyszerre kérdeztük: „Mit beszélsz?” „Tűz volt a Cape-en” – felelte Jim. „Mind meghaltak.” Amikor kikecmeregtünk a szimulátorból, Jim mindent elmondott nekünk, amit csak tudott. Tűz ütött ki az indítóálláson. A fiúk nem tudtak kimenekülni, és mindhárman meghaltak. A hír sokkolt minket. Hogy lehetséges ez? Választ csak akkor kapunk kérdéseinkre, ha visszatérünk Houstonba, ahova azonnal vissza is rendeltek minket.
Egy T-38-as sugárhajtású oktatógép várt ránk, és Rustyval még aznap éjjel Houstonba repültünk. Utunkat egy tankolás erejéig meg kellett szakítanunk El Pasoban. Nagyon hosszú repülés volt. Kavarogtak a fejünkben a kérdések. Mindketten vesztettünk már el barátokat, akik repülőszerencsétlenségben haltak meg, de ez a mostani a földön történt. Mi romolhatott el? Hogyan halhattak meg ezek a srácok az indítóálláson? Hatalmas rejtély volt számunkra, és elképzelhetetlennek tűnt. 558318_10151232773263091_1768588618_n.jpg
Akkorra már az országos híradók is beszámoltak a tragédiáról. Minden légiirányító tudott a tűzről, és a legénység haláláról. Repülés közben általában nagyon szűkszavú és lényegre törő párbeszédekre szorítkoztunk, ezúttal azonban másképp volt. Asztronautaként valahányszor csak repültünk, egy NASA-s hívójelet használtunk. Így a fiúk odalenn a földön tudták, kik vagyunk. Most ki akarták fejezni együttérzésüket. Az út során végig olyan üzeneteket kaptunk a légiirányítóktól, mint „Sajnáljuk a történteket” és „Sok szerencsét srácok.” A reakciók jól tükrözték, amit aznap éjjel az emberek országszerte éreztek.

Már éjfél is elmúlt, mire Houstonba értünk. Egyenesen hazamentünk családunkhoz. Már túl későre járt ahhoz, hogy az elhunytak hozzátartozói közül bárkit is felkeressünk. Roger Chaffee ugyanabban az utcában lakott, mint mi, csak kicsit lejjebb tőlünk, Ed White odaát, El Lagoban élt, Gus pedig Timber Cove-ban. Nagyon jól ismertük a Chaffee és a White családot. A gyerekeim még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy felfogják, mi történt. Másnap mindannyian meglátogattuk a családjaikat. Aztán fel kellett készülni a temetésekre.
A szertartásra egyenruhában mentünk. Mivel már régóta nem volt rajtunk uniformis, fel kellett frissíteni ruházatunkat: beszerezni a megfelelő öltözéket és jelvényeket, mielőtt a washingtoni Arlingtonba mentünk volna, ahol Roger Chaffee és Gus Grissom temetésére sor került. Ed White-ot West Pointban helyezték végső nyugalomra, valószínűleg ő is ezt akarta volna. Sajnos, időbeosztásom nem tette lehetővé, hogy a temetésén részt vegyek.

Az asztronauták Washingtonba általában sikeres küldetéseket követően utaztak, könnyed, ünnepélyes, vidám alkalmakra. De azon a hideg, nyirkos január 31-én komor, gyászos hangulatban volt mindenki. Megható szertartás volt. Lyndon Johnson elnök is jelen volt. A magasztaló hangvételű beszédet sortűz zárta. Felcsendült a „Taps” dallama is – az a lassú, melankolikus kürtzene, amit még a Konföderációs Hadsereg részére írtak, és a Polgárháború idején minden este eljátszottak.

Ezután a koporsókat leeresztették a földbe. A rájuk terített zászlókat összehajtották, majd az elnök átnyújtotta azokat az özvegyeknek. A szertartás végén visszatértünk Houstonba. Mindenki fejében ugyanaz a kérdés motoszkált. Most mi lesz? Mihez kezdünk? Hogyan tovább?

Alekszej Leonov

Az Apollo-1 tragédiája nagy nyilvánosságot kapott a Szovjetunióban, kormányunk gyászüzenetet küldött az elhunytak családjai részére. A kozmonauta csoport is kifejezte együttérzését a családok számára írt levelében. Bár egyikünk sem ismerte őket személyesen, rokonságot éreztünk velük.
Az Apollo balesetét követően mi is aprólékosan újraellenőriztük rendszereinket. Misin megparancsolta, hogy űrhajónkat minden szempontból nézzék át, és a tűz kockázatát minimálisra csökkentsék. Így például megerősítették a szem előtt lévő drótok szigetelését, és a túl sok hőt termelő reflektorokat is lecserélték.

Magunk között sokszor megvitattuk az Apollo-1 tűzesetét. Szakmai szempontból a három amerikai asztronauta halálát olyan áldozatnak tekintettem, ami a későbbiekben megelőzheti mások halálát. De egyben nagyon dühös voltam az amerikai mérnökök konokságára, amiért űrhajóikban még mindig tiszta oxigént használtak. Nem értettem, miért ragaszkodnak ehhez, és miért nem állnak át az általunk használt rendszerre, amit Valentyin Bondarenko halálát követően alakítottunk ki: a repülés során az oxigén arányát a légköri levegőnek megfelelő szinten tartottuk.

Az amerikaiaknak tudniuk kellett Bondarenko tiszta oxigénben bekövetkezett tragédiájáról: nagy temetést kapott, és az amerikai titkosszolgálatok nem jártak volna el helyesen, ha nem tájékoztatják a NASA-t a történtekről.
Figyelemmel kísértük az amerikai sajtóban megjelent találgatásokat: vajon az Apollo-1 tűzesete nyomán leállítják az űrprogramjukat? Ezt nem tartottam reális veszélynek. Rengeteg pénzt fektettek már bele, és az amerikaiaknak ez nagyon érzékeny pontjuk volt. Emellett pontosan tudták, hogy mi is minden erőnkkel  a saját űrprogramunkon dolgozunk. Egy orosz, emberes holdraszállás gondolata pedig vörös posztó lehetett az Egyesült Államok számára."

A bejegyzés trackback címe:

https://pulispace.blog.hu/api/trackback/id/tr15046127

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

HgGina 2013.01.27. 17:36:38

Azt tegyúk hozzá, hogy az Apollo-1 az Apollo-programnak nem az első űrhajója volt. Az 1, 2 és 3 még személyzet nélkül repült. A 4. lett volna az első, amelyik legénységgel ment volna. Tehát igazából az Apollo-4 tragédiája volt ez. A balesetet követően írták át 1-re a számot, a korábbi 1 pedig az 1A jelet kapta. Az 5. később kapta a 4-es jelölést. Így az eredetileg 20-ra tervezett sorozatból bár a 18-as volt az utolsó, de ténylegesen az a 19. Apollo-űrhajó volt. Sorban tehát: 1A-2-3-1-4(5)-5(6)-6(7)... 18(19)
süti beállítások módosítása