Pakolással, méricskéléssel telt az a rövid idő, amit az Apollo-11 asztronautái földkörüli pályán töltöttek, de ennyi is elég volt arra, hogy Buzz Aldrin Michael Collins agyára menjen. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Úgy tűnik, Buzz ma reggel bal lábbal kelt ki az ágyból, mindenesetre az a benyomásom, hogy feltett szándéka engem hátráltatni a munkámban, ahelyett, hogy segítene mielőbb letudni a teendőimet. Épp egy glikol-nyomásértéket kérdőjelez meg: „OK, most, az normális, hogy a nyomás ilyen gyorsan leessen? Mit gondolsz, Mike?” Biztosítom róla, hogy az, és az orra elé dugok egy fényképezőgépet. „Buzz?” „Igen, egy pillanat.” Nem várhatok rá. „O.K., elengedem, Buzz, itt lebeg majd a levegőben.” Muszáj haladnom, mivel már nincs túl sok időnk a holdirányú gyújtásig, és még rengeteg dolgom van.

Lássuk csak: a Kanári-szigetek mögöttünk vannak, nagyjából a madagaszkári Tananarive állomás fölött kell lennünk, ami egyúttal azt is jelenti, hogy az ausztráliai Carnarvon következik, utána pedig az USA még egyszer, és egyben utoljára, aztán körberepüljük ismét a Földet, de ezúttal már csak a Csendes óceán közepéig, ahol a holdirányú gyújtásra sor kerül majd. Addig viszont muszáj csipkednem magam. „OK, Buzz, készen állsz a 16-milliméteresre?” Ez az a filmkamera, amivel a holdkomp felé fordulásunkat, majd az azt követő dokkolási manővert fel kell majd vennünk. „Igen, nincs ennek egy tartója?” „Neil majd ad neked egyet.” „Lássuk csak, nálad egy 18 milliméteres lencse van, igaz?” „Igen.” „Szóval – ezt az izét egész végig fel kell nyomni? Ugye?” „Igen.” „Nagyjából azzal, amin ez a fehér jel van?” Úristen, nincs időm holmi kameratartozékokról és lencsékről cseverészni, mivel itt az idő, hogy pár csillagot megkeressek az égen, és ez alapján behangoljam navigációs platformunkat. [Az alábbi képen Buzz Aldrin látható:]
Pillanatnyilag nem foglalkozom Buzz-zal. Megpördülök, és az alsó raktér közepén elfoglalom a helyem a navigátori konzolomnál. Kicsomagolom, majd felszerelem a két nézőkét, egyiket a szextánsra, a másikat a távcsőre, és egy-egy fogantyút is illesztek mindkét oldalukra. A fogantyúkra szükség van, és ezt a tényt Neillel és Buzz-zal is megosztom. „Pokoli sok időm elmegy azzal, hogy megfelelő helyzetben tartsam a testem, folyamatosan felfelé lebegek.” Ez nem jelent komoly problémát, de idegesítő akkor, amikor leszedem a védősapkát az optikákról, és belebámulok a távcsőbe.
Lesújtó látványban van részem, mivel csak a legfényesebb csillagokat látom, és halványabb társaik nélkül nehéz felismerni őket, mivel ezek adják meg minden csillagkép jellegezetes alakját. Az sem segít, hogy a Menkentet és a Nunkit kell megtalálnom, az Apollo navigációra használt csillagai közül a legjellegtelenebbeket. Egyes csillagok nagyszerűek: a valamivel a skorpió feje mögött lévő Antaresre például nem egyszerű rátalálni, de legalább jellegzetes vöröses színe van. A Menkentre viszont iszonyú kihívás rálelni akkor, ha a Kentaur csillagkép egésze nem látható tisztán, és a Nunki (a Nyilas csillagképben) esetében sem jobb a helyzet.
A Geminitől eltérően az Apollo-n azonban az optikára rá van kötve egy tipp-topp számítógép, és most ezt hívom segítségül: ez a szextánst addig forgatja körbe-körbe, amíg abba az irányba nem mutat, amerre a gép szerint a Menkentnek lennie kellene. Aha! Ott is van, jól látszik. Ettől kezdve gyerekjáték pontosan a célkereszt közepébe hozni, ezután már csak egy gombot kell megnyomni.
A műveletet most megismétlem a Nunkival is, és a számítógép elismerően megveregeti a hátamat, mikor felvillantja az eredményt: mérésem a betáplált szögértéktől mindössze .01 fokkal tér el. Ezt így tünteti fel: 00001. MIT-s nyelven a tökéletes érték 00000, amit „öt golyónak” hívunk. Az én eredményem „négy golyó egy” . Korábban Glenn Parkerrel, a Cape szimulátor-oktatóinak egyikével egy csésze kávéban fogadtam. Glenn szerint az első mérés alkalmával négy golyó kettőnél nem leszek pontosabb, én viszont öt golyós eredményre tippeltem. A fogadás döntetlen, és miután az eredményről tájékoztatom a földi irányítást, hozzáteszem. „Üzenem Glenn Parkernek odalenn a Cape-en, hogy megúszta a dolgot. Nem kell meghívnia egy csésze kávéra.” Houstonnak fogalma sincs róla, miről hablatolyok, de kötelességtudóan beleegyeznek, hogy továbbítják ezt az információt.

Most már Ausztrália fölött járunk, egy órával vagyunk a start után, a csillagellenőrzéssel a hátam mögött, és végre egy kicsit fellélegezhetek. A dolgok nagyon jól alakulnak, pontosan a terv szerint haladunk, és most már beszélhetek kameratartókról és más, csip-csup dologról.
Amikor Baja California partjai közelébe érünk, megpróbálkozunk majd egy tévéadással is, ezért most előveszem a tévékamerát, a hozzátartozó kábelt, és azt a kis monitort, amin keresztül láthatjuk az általunk közvetített képeket. Még sötét van, amikor elhagyjuk Hawaii déli részét, de közel a mai nap második hajnala: ez három éve az első, amit földkörüli pályáról nézhetek. Szokás szerint a Nap hirtelen jön fel, és szokás szerint képtelen vagyok tűrtőztetni a számat - nem állom meg, hogy ne kommentáljam az eseményt. „Úristen, nézzétek azt a horizontot. Az Isten verje meg, milyen gyönyörű, teljesen valószerűtlen.” Neil egyetért. „Ez nem semmi. Fotózd le.” „Ó, hát persze. Elvesztettem egy Hasselbladot. Nem látott valaki egy Hasselbladot lebegni valamerre? Nem juthatott messzire, ráadásul akkora, mint egy pisztoly … viszont itt úszik egy toll. Nem hiányzik valakinek a  golyóstolla?”

Hosszas keresgélés után végül  megtalálom a kamerát a sarokban, de már túl későn ahhoz, hogy megörökítsem a napkelte csodálatos színorgiáját. Ugyanakkor örölük, hogy végre a kezeim közé kaparinthattam. Egy szabadon kóválygó, méretes, 70-milliméteres Hasselblad veszélyes fegyverré válhat, amikor beindítjuk rakétahajtóművünket a holdirányú gyújtás során. Attól még hogy valami az űrben „súlytalan”, nem lesz kisebb a tömege. Továbbra is ugyanannyi molekulából áll, és ha jól megküldve eltalál valamit, idefenn is pontosan annyi kárt okozhat, mint a Földön.

Mexikó fölött száguldozva megkísérelünk egy tévéadást sugározni Houstonnak a kaliforniai Goldstone-ban lévő hatalmas antenna közreműködésével, de egyelőre túl lapos szögben vagyunk, ezért mindössze egypercesre sikeredik a közvetítés. De legalább úgy tűnik, hogy minden berendezés működőképes. A kábele végén himbálózó monitor nagyon nem esik kézre, ezért úgy döntünk, hogy legközelebb ragasztószalaggal a TV kamera tetejére rögzítjük.

Miután a tévét biztonságos helyre elpakoltuk, figyelmünket – és houstoni honfitársainkét is – a soron következő holdirányú gyújtásra összpontosítjuk. Földkörüli pályánkon elfoglalt helyzetünket mostanra már nagyon pontosan meghatároztuk, és ez alapján újabb parancsokat rádióztak a Saturnnak, amivel a tényleges és a repülés előtt becsült helyzetünk közti eltérést kompenzálja majd.
Tudnunk kell a gyújtás pontos kezdetét (2:44:16), és hosszát (5:47). Emellett hosszú számsorokat kell leírnunk: hogyan jutunk haza, ha valami katasztrófa érne minket a holdirányú gyújtás után, aminek következtében nem tudnánk a földi irányítással kapcsolatba lépni? Korábban szó volt arról, hogy a parancsnoki egységet egy távírógéppel is ellátják, ami ideális megoldás a számsorok rögzítéséhez, ezt azonban végül szükségtelen flancoskodásnak ítélték. Így aztán Bruce McCandless a houstoni Küldetésirányításnál minden számjegyet kénytelen egyesével bediktálni, ezeket aztán nekem le kell jegyeznem az ellenőrzőlistámra, majd vissza kell olvasnom Brucenak. Mire ezzel végzünk, már átszeltük az Egyesült Államokat, és épp az Atlanti-óceán déli része fölött repülünk.

Kevesebb, mint egy óránk maradt a holdirányú gyújtásig. Ideje, hogy a jobboldali ülésbe szíjazzam magam, felvegyem a sisakomat és a kesztyűimet, ami csekély védelmet nyújtana abban az esetben, ha a Saturn felrobban, és úgy megsérülne a parancsnoki egység, hogy a kabinnyomás is megszűnne. Igazából az egésznek nem sok értelme van, hiszen a parancsnoki egység ilyen mértékű sérülése egyúttal azt is jelenti, hogy a műszaki egységünk is odalenne (amivel visszatérhetnénk a Földre), nem is beszélve a mi sebesüléseinkről. De bárhogy legyen is, az ellenőrzőlista szerint fel kell venni a sisakot és a kesztyűket, úgyhogy ezt is tesszük. Amikor Ausztrália nyugati része fölött repülünk át, Houston – Carnarvonon keresztül – hivatalosan engedélyezi, hogy eliinduljunk a Holdhoz. Ez a ceremónia épp annyira drámai, mintha csak egy kockacukrot kérnénk: „Apollo-11, itt Houston. Mehet a holdirányú gyújtás.” „Itt az Apollo-11. Köszönjük.” Lehetne ünnepélyesebb is.

Amikor elhagyjuk Ausztráliát, és a Csendes-óceán fölé érünk, rádióösszeköttetés híján utunkat általában hosszas csönd kíséri, most azonban nem ez a helyzet. Speciálisan felszerelt sugárhajtású teherszállítógépek köröznek alattunk a sötétben, ezek révén maradunk Houstonnal kapcsolatban: a holdirányú gyújtás minden egyes momentumát továbbítják a houstoni számítógépek részére, amik azonnal elkezdik pályánkat megrajzolni, hogy tájékoztathassanak, ha esetleg korrekcióra lenne szükség. A NASA mindenre gondol. Remélem."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.