Az Apollo-11 által a Holdon hagyott plakettre egy aláírógép "hamisította" rá az asztronauták aláírását. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A parancsnoki és műszaki egység neve már nem volt ennyire magától értetődő, és én szó szerint majd belezavarodtam, hogy ráakadjak egy megfelelőre. Egy nap aztán épp egy távolsági telefonbeszélgetést folytattam Julian Scheer-rel, a NASA közkapcsolatokért felelős igazgatóhelyettesével Washingtonban, és érdeklődött, hogy találtunk-e nevet parancsnoki és műszaki egységünk számára.
Amikor nemleges választ adtam, azt felelte, hogy „idefenn páran közülünk a Columbia névvel dobálóznak.” Az állásfoglalást elkerülendő, morogtam valamit, majd a beszélgetés más dolgokra terelődött. Columbia, mi? Kissé fennköltnek hangzott számomra, különösen két elődjéhez, a Gumdrophoz és a Charlie Brownhoz képest (A Gumdropot szerettem, de a Charlie Brownt szörnyű választásnak tartottam). Aztán arra jutottam, hogy végülis ennyi fennköltség igazán megengedhető, és a Columbia mellett valóban sok érv szólt.

Először is, szembetűnő a hasonlóság Jules Verne mítikus holdhajójával, amit egy hatalmas, Columbiad nevű ágyúból lőttek ki a floridai Tampa közeléből 1865-ben, majd miután elrepült a Hold mellett, a Csendes-óceánba landolt. De mindközül talán a legfontosabb nemzeti gyökereinkre való utalás volt. (Vagy nem Kolumbuszról, a felfedezőjéről kellett volna elnevezni az országot? Ehelyett Columbia lett a Kapitólium kupolájának tetején található dísz, egy dél-amerikai ország, valamint egy új közösség neve, ami Washington Maryland-i zöldövezetében nemrég jött létre – hogy pár példát említsek.)

A sas a mi szimbólumunk volt, a Columbia viszont majdnem az országunk neve lett, és ennélfogva megfelelő – mégha kicsit hazafias – párja lett az Eagle-nek. Végül a „Columbia, az óceán drágaköve” dal szövegét sem tudtam kiverni a fejemből – és ez csupa jóval kecsegtetett egy űrhajó esetében, ami remélhetően az óceánon lebeg majd. Mivel Neilnek és Buzznak sem volt ellenvetése, és mert jobb ötletem amúgysem volt, Columbia lett a neve, és most is úgy gondolom, hogy nem volt rossz választás. Köszönöm, Julian.

A Holdon hátramaradó, a holdkomp egyik lábára rögzített plakett már merőben más kérdés volt. „Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. /I.sz. 1969. július/ Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.” – ez volt rajta a felirat, és Nixon elnök és mindhárman aláírtuk. Két kör is volt rajta, az egyik a nyugati, a másik a keleti féltekét ábrázolta. Mivel a holdkomp lábához volt rögzítve, talán Neil és Buzz részt vett a tervezésében, bár kétlem; én biztosan nem. Nem emlékszem, hogy a küldetés előtt láttam volna belőle másolatot, és az aláírásom sem a saját kézjegyem volt, hanem a houstoni irodában lévő aláírógép közreműködésének köszönhető. Kilométerekről felismerem ezt az aláírást a maga lottyadt, egymást átfedő hurkai miatt. (A berendezés egyébként az autogram-vadászok és bélyeggyűjtők számára készült. A komoly gyűjtők, valahányszor egy-egy asztronauta aláírásáért folyamodtak, levelükben gyakran hozzátették:  „Nem kérek a gépi aláírásból. A borítékot inkább aláírás nélkül juttassák vissza részemre, ha már az asztronauta személyesen nem írhatja alá.” Egy gépi aláírásnál szemmel láthatóan még a semmi is többet ért.)
„Az egész emberiség nevében” felirat nemzetközi szellemiségét tovább erősítve, egy apró, alig négycenti átmérőjű szilikonlemez is készült. Ez hetvenhárom államelnök üzenetét is tartalmazta, akárcsak Eisenhower, Kennedy, Johnson és Nixon elnökökét is. A lemez a terv szerint egy amerikai zászló társaságában a Holdon marad – ez az egyetlen zászló, amit ilyen megtiszteltetés ér. Egy ideig a NASA fontolgatta, hogy az ENSZ minden tagállamának zászlóját a Holdon hagyja, és az MSC-nél egy karácsonyfa-jellegű állványt építettek. Ezt egy színes kúppá lehetett szétnyitni, amin az összes zászló látható. A tervvel kapcsolatos Kongresszusi jajveszékelések hatására azonban a NASA gyorsan elállt az ötlettől. A magam részéről egyetértettem a Kongresszussal, mivel a holdraszállást kizárólag az amerikai adófizetők finanszírozták, és úgy éreztem, hogy joguk van a nacionalizmus egyetlen megnyilvánulásaként a zászlóhoz a nemzetközi totemek kavalkádjában.

1969. tavaszán a hetek valósággal röpültek. Májusban még úgy tűnt, hogy egy év munkája áll még előttünk, amikor hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy a mi legénységünk a következő. Tom Stafford, John Young, és Gene Cernan május 18-án, délben szálltak fel a Cape-ról a 39B Indítóállásról. (A Merritt-szigeten lévő 39. számú Indítókomplexumra eredetileg három különböző indítóállást terveztek – az A-t, a B-t és a C-t. A C sosem épült meg, és a B-t csak az Apollo-10 esetében használták. Az összes többi Saturn V-öt a 39A-ról indították, amiből én azt a következtetést vonom le, hogy a B-re és C-re igazából nem is volt nagy szükség. Természetesen, amikor a Saturn V gondolata először felmerült, senki nem tudhatta, hogy a szörnyeteg perzselő hője milyen kárt tesz alatta a betonban, vagy az űrrepülés mennyire válik elterjedtté.)

Három nap múlva megérkeztek a Holdhoz, és ezzel az Apollo-10 legénységében utazott a negyedik, ötödik, hatodik ember, aki ilyen közelről láthatta. Stafford és Cernan még alaposabban szemügyre vehette, mivel feladatuk az volt, hogy Snoopy nevű holdkompjukkal tizenötezer méterre megközelítsék a Holdat, mielőtt visszatérnek a Charlie Brownban várakozó John Younghoz. Ez volt az egész küldetés értelme: ellenőrizni a holdkomp működését a holdi környezetben, leereszkedni az Apollo-11 tervezett leszállóhelye fölé, és lefotózni azt, majd végrehajtani egy viszonylag kevés kockázattal járó űrrandevút.
A folyamatban az űrhajók útját a földről követő hálózatnak is lehetősége lesz pontosítani a Hold sajátos gravitációs teréről alkotott modelljét, amit nagy tömegkoncentrációjú helyek és más perverziók színesítettek. Szerencsére minden a terv szerint alakult, az űrrandevú volt a hab a tortán. Neil, Buzz és jómagam megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Nem csak azért, mert Tom és Gene biztonságosan visszatért a parancsnoki és műszaki egységhez, hanem mert – jóval önzőbb szempontból – napnál világosabbá vált, hogy a 11-sel meg lehet kísérelni a holdraszállást, és nem csak egy újabb száraztesztre kerül sor.

Tom és Gene radarja szerint 14300 méteren voltak legközelebb a Hold felszínéhez, és nem ütköztek komoly akadályokba, leszámítva egy rövid viaskodást a holdkomp irányítórendszerével. Ugyanis pörögni kezdtek - épp eléggé ahhoz, hogy Gene Cernan száján az egész világ számára jól hallhatóan kicsússzon: „A kurva anyját!” Ezzel cserkésztagságának lőttek is, és négy újabb gyorsírót fel kellett venni, akik a levélözönre válaszolnak majd.
Ezen kívül az volt különös, hogy a Holdat az Apollo-8 legénységétől eltérően látta az Apollo-10 legénysége. A Nyolcas fekete-fehérnek látta, amit a szürke árnyalatai választottak el egymástól. A Tízes legénysége viszont inkább barnának látta a holdfelszínt, ami délben világos testszínűnek, napfelkelte és napnyugta környékén pedig sötétebb barnának tűnt számukra. A két küldetés során készített fényképek nem sokban járultak hozzá a vita eldöntéséhez, mivel az előhívás folyamatának és az emulzió megváltoztatásával, a felszín akár szürke, barna, vagy akár zöld is lehetett. Ez egy mellékszál volt, ami ugyanakkor fölöttébb felcsigázta kíváncsiságomat. Hogyan változhatott meg a Hold színe öt hónap alatt? Miként fordulhat elő, hogy hat szakembert (?) három a három ellenében így megossza? Kinek volt igaza?

Rövidesen persze mi magunk is megtudjuk, de addig nem sok idő maradt a morfondírozásra, mivel épp elég volt a magunk baja: nem a hívójelek, az érmék és a protokoll miatt főtt a fejünk, hanem a ránk váró kemény, műszaki-jellegű ismeretlenek miatt. Számomra ezek közül is toronymagasan kiemelkedett az űrrandevú tizennyolc különböző variációja aszerint, hogy a holdkomp mégsem jut el a Hold felszínére, ha igen, akkor túl közel vagy túl messze landol-e a kijelölt leszállóhelytől, elszúrja-e a visszaindulást, vagy sem."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a nyolcezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,860 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,700 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.