A kegyetlen "g"
2012.08.20. 09:30
A Holdról visszafelé jövet általában 7 g terhelés érte az asztronautákat, ha azonban a szokásosnál egy kicsit meredekebb szögben sikerült érkezni, ez az érték könnyen 10-15 g is lehetett. Ami távolról sem szórakoztató. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"Amíg az űrhajón kívüli tevékenység megtervezése a rám bízott szakterület legösztönzőbb és leginnovatívabb része volt, addig a szkafander tesztelése számított a legsivárabb és egyben legfárasztóbb feladatnak. Ahogy Pete Conrad is célzott rá, az Apollo-s szkafander messze volt a tökéletestől, és nagyon kellett csipkedni magam, ha a ruha összes hiányosságát orvosolni akartam. Az Apollo-szkafander gyártója (az ILC) elsősorban azzal vonta magára a NASA figyelmét, hogy eleinte nagy mozgásszabadságot lehetővé tévő ruhákat készített.
Aztán egyre inkább úgy tűnt, hogy minél keményebben dolgoznak a ruha finomításán és javítgatásán, a végeredmény annál rosszabb lesz. Legidegesítőbb tulajdonsága az volt, hogy a vállrész mélyen bevágott a deltáinkba. A sisakja kényelmetlen volt, és lefelé nagyon rosszul lehetett belőle kilátni.
Másfelől a Geminis ruha (a David Clark-féle) jól haladt, és bár hálószerű szövete természeténél fogva korlátozta az ízületek mozgását, legalább komfortos volt. A NASA azzal presszionálta az ILC-t, hogy a Hamilton Standard-et szorongatta meg - ez utóbbi szerződött ugyanis a komplett, űrhajón kívüli tevékenységhez való felszerelések beszállítására, beleértve a hátizsákot, a hő és a mikrometeoritok elleni védelmet, stb.
Az ILC a Ham Standard alvállalkozója volt. A Ham Standard a fokozott nyomásra saját szkafander fejlesztésébe kezdett, mérnököket vett fel, majd nekilátott egy kísérleti példány elkészítésének, amivel ki lehetett váltani az ILC ruhaterveit. A David Clark – nehogy felülmúlják – azonnal elkészítette saját Apollo-s ruháját, amire kísérleti jelleggel egy állítható, műanyag vállgyűrű került, ami megkönnyítette a kapcsolódást. A NASA bátorította ezeket az erőfeszítéseket, de hamarosan egyszer s mindenkorra hivatalosan el kellett dönteni, hogy a három cég közül melyik gyártsa az oly nélkülözhetetlen holdi szkafandereket.
Mindegyik vállalat egy-egy űrruhát nevezett be a tesztre, valamennyi Mike Collins méretére készült.
Annak érdekében, hogy nagyon igazságosak legyünk, és a lehető legtöbb használható információhoz jussunk, részletes és nagyon alapos tervet állítottunk össze a teszteléshez. Minden, amit csak egy ruhával meg lehetett csinálni, azt meg is csináltuk, nem egyszer, hanem háromszor; ügyelve az azonos körülményekre, majd a mérési eredményeket aprólékosan dokumentáltuk.
Számos teszthez, mint például a szivárgás méréséhez, nem volt szükség személyes jelenlétemre, de a teszteket felügyelő fiatal, energikus pszichológusdoktor, Bob Jones, hosszú listát állított össze azokról a feladatokról, amik során szerinte nélkülözhetetlen a legénység részvétele. Így aztán elutaztunk a kaliforniai Downeyben található North Americanhez, ahol a parancsnoki modul makettjében az egyes ruhák tartósságát ellenőriztük. Ugyanígy teszteltük azt is, hogy mennyire lehet jól kilátni belőlük, és úgy általában milyen mozogni bennük. Ezután a Grumman Bethpage-i gyárába is ellátogattunk, Long Islandre, ahol ugyanezt megismételtük a holdkomppal is.
Mindezek mellett újra találkozhattam a centrifuga néven ismert, ördögtől való kiképző és kutatóeszközzel. Ekkoriban (1965 június) az MSC centrifugája még nem volt hadra fogható állapotban, így a Haditengerészetét kértük kölcsön: felpakoltuk három szkafanderünket, és a pennsylvaniai Johnsville-be utaztunk. Ez volt a harmadik utam a „kerékhez” – így hívták ugyanis. Első látogatásomra még az Edwards-i ARPS-kurzus keretében került sor, másodszor a „Seggelős Alaptréningen” láthattam viszont.
Ha korábban azt állítottuk, hogy a zéró-g repülő rövid ideig és meglehetősen pontatlanul dolgozik, akkor a magas g-terhelés mérésére szolgáló kerék épp az ellentéte volt: utóbbi halálos pontossággal teszi a dolgát, amíg csak utasai be nem dobják a törülközőt. Feladata, hogy azt a gyorsulást imitálja, ami egy űrbe induló rakéta hátán vár az emberre. Ugyanígy a Föld légkörébe való visszalépés során tapasztalható lassulást is modellezni lehet vele. Mindezt egy tizenöt méter hosszú kar végén ülő kis gondola, vagy fülke-makett körbeforgatásával éri el a szerkezet.
Ahogy a kar egyre gyorsabban és gyorsabban pörög, úgy préseli utasát a centrifugális erő egyre mélyebben az ülésbe. Az erőt g-ben mérjük, egy g az a gyorsulási állandó, amihez leginkább hozzászoktunk: ez a föld gravitációs mezőjének 9,81 m/s^2 gyorsulása.
A Geminiken a Titán rakéta második fokozatának leállítása előtti pillanatban érte az űrhajóst a legnagyobb g-terhelés: 7,5 g; ekkor a test normális súlyának 7,5-szeresét nyomta. A terhelés a légkörbelépés során általában 4 g körül alakult.
Az Apollo esetében más volt a helyzet. A Saturn V repülése "lazább" volt a Titannál, és az első rakétafokozat végén csak 4,5 g volt a terhelés. Viszont a Holdról visszafelé jövet kemény kiképzés várt ránk, amikor 40000 km/h sebességgel csapódtunk a légkörbe. Ekkor általában 7 g terhelés ért minket, ha azonban a szokásosnál egy kicsit meredekebb szögben sikerült érkezni, ez az érték könnyen 10-15 g is lehetett. Emiatt aztán a keréken is 15 g volt a felső határ, ami csöppet sem szórakoztató.
Valamivel 8 g fölött nagyon kellemetlenül éreztem magam, nehezemre esett a légzés, és fájdalom hasított a szegycsontom alatti területbe. 10 g-nél a fájdalom fokozódott, ekkor szinte lehetetlen levegőt venni; igazából a magas g-értékeknél teljesen más légzési technikára van szükség. Ha ugyanis a szokott módon vennénk a levegőt, a kilégzéssel nem is lenne baj, viszont belégzéskor lehetetlenség újra teleszívni a tüdőnket: olyan ez, mintha a mellkasunkat acélszalagokkal szorítanák. Épp ezért egy gyökeresen új légzési módot kell kifejleszteni magunkban: ennek során tüdőnk végig szinte teljesen „felfújt” állapotban marad, és tartalmából gyorsan, egyszerre csak nagyon keveset lélegzünk ki."
Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hatezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,383 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,579 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.
Mindenkit várunk - Go Puli Go!
.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
egysegelem 2012.08.20. 19:09:26
molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2012.08.20. 19:50:49
A vadászgépek limitálása ennél jóval bonyolultabban megy.
Tapogatott Kukorica 2012.08.20. 20:03:59
(a sok g miatt no meg a suly, de a tomege nem valtozik)
gopuligo 2012.08.20. 20:30:38
Hell0 · http://csaladinapkozibudapest.hu/ 2012.08.20. 21:10:40
Feca 2012.08.20. 22:53:11
Ha pedig túl lapos szögben, visszapattanhat a légkörről.