Ha egy űrhajó az űrben hosszú ideig azonos helyzetben marad, akkor a napos oldalán felforr a folyadék, a másikon viszont megfagy. Az Apollo-programban ezt a problémát is meg kellett oldani, de szakértőkből nem volt hiány: Aldrin, a második ember a Holdon, a pályán keringő űreszközök randevújából írta doktori disszertációját, de az Apollo-asztronauták között atommérnök is akadt. Erről is beszámol könyvében Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"„Ez az ostoba ötlet, ez a Holdra lövöldözés csak egy újabb példa arra, hogy milyen szélsőségekre ragadhatja el az egysíkúan gondolkodó tudósokat a szakosodás helytelen gyakorlata.”
-    Részlet Bickerton professzor a Brit Szövetség a Tudomány Fejlődéséért rendezvényén 1926-ban elmondott beszédéből

Apránként mind a tizennégyen kezdtünk közel kerülni ahhoz, hogy igazi asztronauta váljon belőlünk. A következő lépésben már minket is befognak, így ezzel ténylegesen kivehetjük részünket a csapat munkájából, és többé nem pusztán iskolapadban görnyedő, vagy terepgyakorlatokon résztvevő diákok leszünk.
Ekkor még a Gemini- és az Apollo-program egyaránt képlékeny fázisban volt, és még épp időben voltunk ahhoz, hogy át lehessen tervezni dolgokat a potenciális legénység véleményének figyelembe vételével. Közülünk sokan - berepülő pilótaként - végigkísértük az új gépeket a tervezőasztaltól megszületésükig, így remélhetően tudásunkat hasznosítani tudjuk ezen az új területen is. Kritikus szemmel megnézzük az elméleti szakemberek ötleteit, hogy aztán azok erősségeire és buktatóira felhívjuk a figyelmet. Legalábbis ez volt az elmélet, és szerintem a gyakorlatban is jól működött.

Az első lépés épp a „szakosodás helytelen gyakorlatának” megteremtése volt, ennek során a feladatokat felosztottuk egymás között: felszeleteltük a technológiai tortát. Mindenki kapott egy szeletet, amin aztán elrágódhatott. Al Shepard egyesével elbeszélgetett velünk arról, hogy szerintünk mely szakterületekhez értünk a leginkább.
Akkor jeleztem, hogy kedvem lenne a szkafander - közismertebb nevén az űrruha – kifejlesztésén dolgozni. Kissé hezitáltam, mielőtt döntöttem volna. Nyilvánvaló volt, hogy nem ez a torta legnagyobb szelete: nem volt olyan átütő fontosságú, mint mondjuk a fülke tervezése, vagy mint az irányítás és a navigáció kérdése. Épp ezért attól tartottam, hogy könnyen átugorják majd a nevemet az első küldetések legénységének összeállításakor. Másrészről viszont a könnyű, rugalmas, praktikus ruha megtervezése érdekes kihívásnak ígérkezett, amiben a precíz tervezőmunka árnyalatnyi anatómiával és antropológiával, valamint jóval több fekete mágiával keveredik. Ezen kívül úgy éreztem – kelletlenül, vagy örömmel, nem is tudom – hogy képzettségem és képességeim elmaradnak a többiekétől az olyan területeken, amikhez nagyon komoly matematikai ismeretek szükségeltettek. Az irányítás és navigáció megértéséhez nagyon bele kell ásnia az embernek magát a matematikai alapjaiba, a számtenger pedig olyan gyanús teremtmények frekventált élőhelye volt, amilyen a vektor és a tenzor. (A tenzor meghatározása röviden: „A vektorhoz hasonlóan ábrázolható egy választott koordináta-rendszerben számok mátrixaként, de független a választott vonatkoztatási rendszertől”. Hát, erről beszélek.)
Emiatt aztán elégedetten vettem tudomásul Al emlékeztetőjét, amiben feladatainkat ismertette:

Buzz Aldrin – küldetés tervezés
Bil Anders – ECS, sugár- és hővédelem
Charlie Bassett – kiképzés és szimulátorok, kézikönyvek
Al Bean – mentéshez szükséges rendszerek
Gene Cernan – űrhajó hajtás és Agena
Roger Chaffee – kommunikáció, DSIF
Mike Collins – szkafander és EVA
Walt Cunningham – elektromos berendezések, repüléssel nem összefüggő kísérletek
Donn Eisele – helyzet- és mozgásszabályozás (attitude and translation controls)
Ted Freeman – gyorsítórakéták
Dick Gordon – fülke összeszerelés
Rusty Schweickart – későbbi küldetések, repülés során végrehajtott kísérletek
Dave Scott – irányítás és navigáció
C.C. Wiliams – körzeti/területi műveletek és a legénység biztonsága [A Hold sosincs jó helyen: itt éppen az Apollo 10 legénysége igazítja a helyére egy fotózás erejéig.]

Egy hold, tizennégy részre osztva. Miért épp ez a tizennégy ember, és mit jelentenek a fogalmak magyarul? Hova tűntek az öreg rókák? Hátulról kezdem: Glenn otthagyta az űrprogramot, Carpenter ugyan még nem, de vízalatti projekteken dolgozott a Haditengerészetnél. A Gemini 3 és 4 legénységét már kiválasztották, és minden időt a repüléseikre való felkészüléssel töltöttek: Grissom és Young a 3-asra készült, Schirra és Stafford adta a tartaléklegénységet, McDivitt és White a 4-esre volt beosztva, az ő beugrólegénységük Borman és Lovell volt. Cooper és Conrad esetében még kérdéses volt, hogy ők repülik-e a Gemini 5-öst, így az „új fiúk” közül nyolcunk munkáját felügyelték, továbbá az Apollo parancsnoki egységének és holdkompjának fejlesztését követték figyelemmel. Armstrong és See volt a Gemini 5 tartaléklegénysége, ők tartották szemmel a másik hat újoncot, ezen kívül kompletten hozzájuk tartozott az asztronauták mindennapi teendőinek és kiképzésének felügyelete. Al Shepard volt a főnökünk, az asztronauta iroda vezetője, aki száz másik emberrel egyetemben Deke Slaytonnak, az Emberes Űrhajó Központ Repülésműveleti igazgatóhelyettesének jelentett. És ezzel teljes a harmincas létszám.
Most pedig a kifejtős rész következik:

Buzz Aldrin – küldetéstervezés
Számtalan értekezleten vesz részt az MSC-nél: megpróbálja meghatározni, hány repülés szükséges ahhoz, hogy végül eljussunk a holdra, és ezeket miként lehetne a leghatékonyabban szervezni. Az űrrandevú problematikája volt valószínűleg a legnagyobb kihívás a legénység szempontjából, és nagyjából végtelen lehetőség kínálkozott arra, hogyan találkozzon két űreszköz egymással Föld, illetve hold körüli pályán. Az „elfogó” vajon felülről vagy alulról közelítsen, vakító napsütésben, vagy koromsötétben, nagy sebességgel előzzön esetleg nagyon lassan? Ezek nem filozofikus kérdések, hanem nagyon is gyakorlatiasak, és a rájuk adott válaszok határozzák meg, mennyi a manőver üzemanyag-szükséglete, vagy melyik matematikai képlettel lehet a siker valószínűségét kiszámolni. Mivel a Gemini program egyik fő feladata volt a randevú kérdésének körüljárása volt, amit aztán a későbbi, Apollo-s küldetések során is alkalmazni lehet majd. Buzz feladatköre nagyon tág volt, munkájához mindkét program aprólékos ismeretére volt szükség. Az űrrandevún kívül a küldetésirányítók felügyelték a repülés szinte minden aspektusát, és nagy hangsúlyt fektettek a tudományos, illetve orvosi célú kísérletekre, így például arra, hogy miként osszák szét azokat az egyes küldetések között. Általánosságban a kísérleteket megtervező emberek mindenhez laboratórium környezetet akartak teremteni, és nem sokat törődtek a legénység időbeosztásával, illetve kevéssé akarták megérteni az új környezet adta korlátokat. A küldetéstervezők dolga volt lefarigcsálni a kísérleteket teljesíthető mértékűre, és a legmegfelelőbb küldetésre bezsúfolni az oda illőket. Buzz sokat profitál tanulmányaiból, hiszen pályára állított űreszközök randevúja volt doktori disszertációjának témája is.

Bill Anders – ECS, sugár- és hővédelem
Az ECS az életfenntartó rendszerek összefoglaló neve, ez a vízvezetékszerelők álma. Csövek, tartályok, szelepek, csatlakozók, kapcsolók, szűrők, ütők, ventilátorok, érzékelők zavarbaejtő kínálata ez, a részletekben szinte elveszett a lényeg, az elsődleges cél: 100 százalék oxigén biztosítása 0,3 Bar nyomáson (hogy a testnedvek ne forrjanak fel a világűr vákuumában.) A hőmérsékletet és a páratartalmat is szabályozni kell, hogy a legénység ne csak levegőt kapjon, hanem kényelmesen eléldegéljen tizennégy napig, vagy amíg odafenn tartózkodik.

A rendszernek a kilélegzett szén-dioxiddal is meg kellett birkóznia, továbbá az ívóvíz tárolása és előállítása is feladata volt. Míg az ECS felelt az űrhajón belüli környezetért, és megtervezése komoly gondot okozott, addig a sugárzás- és hővédelem a kívülről érkező hatásokra utal, és kevésbé köthető egy-egy konkrét berendezéshez: inkább a használat tűréshatárait írja le. Az Apollo parancsnoki és műszaki egységénél (CSM) számos ilyen korlátozás vonatkozott a hőmérsékletre. Ez alatt azt értem, hogyha a CSM az űrben hosszú ideig azonos helyzetben marad, akkor a napsütötte oldala túlmelegszik, míg a Nappal ellentétes, árnyékos oldala túl hideg lesz. Emiatt aztán a folyadékok elkezdenek felforrni, vagy megfagyni attól függően, hogy melyik oldalon vannak, és mindenféle csúnya dolgok történhetnek. A repülés szempontjából tarthatatlan korlátozásokat a szerkezet újratervezésével lehet kiküszöbölni, más esetben egyértelműen meg kell határozni a peremfeltételeket. Ezeket aztán a küldetéstervezők tudomására kell hozni, akik a probléma elkerülésére különböző eljárásokat dolgoznak ki: olyan módszereket, amik alkalmazásával megelőzhető a probléma jelentkezése, és amiket aztán majd minden egyes repülési tervbe beépítenek. Hasonlóképp a Föld körül húzódó Van Allen övek és a napkitörés kockázata is alapos megfontolást és tervezést igényelt, elkerülendő, hogy a legénységet túl nagy dózisú radioaktív sugárzás érje. De mi számít „túl nagynak”, és mi az elfogadható, bevállalható mértékű sugárzás? Bill Anders a mi érdekeinket képviselte ezekben a kérdésekben. Atommérnöki diplomája lévén ennél testreszabottabb feladatot nem is kaphatott volna."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.