Ha rajta múlik, asztronauta-dublőröket alkalmazott volna Michael Collins, az Apollo 11 asztronautája. Nem szerette a PR-eseket. Erről is beszámol könyvében Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Houstonba visszatérve, mind a tizennégyen újra felvettük a ritmust a hivatalos hangvételű órák és az informális beszélgetések közepette; igazi „oldtimerekkel” jártunk össze - nem kizárólag csak asztronauta, hanem mérnök, menedzser és repülésirányító oldtimerekkel is. A Grand Canyonban, a dzsungelben és a sivatagban megtapasztalt mókázások ellenére tudtuk, hogy terepgyakorlat és túlélőtábor nélkül is minden különösebb probléma nélkül elrepülhetnénk a holdra, azonban Houston masszív tudományos háttere nélkül biztosan nem. Elég intelligensek voltunk ahhoz, hogy ezt felismerjük. Ennek megfelelően sokat túlóráztunk – többet, mint amennyit egy feleség elfogadhatónak tartana -, hogy elegendő tudást szívjunk magunkba. Hiszen eljöhet az idő, amikor csak magunkra számíthatunk.

A NASA-t elárasztják (vagy legalábbis elárasztották) az olyan megkeresések, amikor asztronauták kiközvetítését kérték egy-egy nyilvános esemény alkalmából. Nyilván létezett valamilyen irányelv, ami alapján eldöntötték, hogy melyik igényt teljesítik, és melyiket utasítják udvariasan vissza. Deke Slayton szavaival élve: „Semmi nem alkalmasabb a gyűlöletkeltésre mint az, ha egy asztronauta a Kereskedelmi Kamara vagy a Rotary Club vacsorája helyett inkább a Mucsaröcsögei Központi Vadliba Klubot részesíti előnyben - pláne, ha a helyi képviselő meghívását előzőleg hivatalosan visszautasították. Az eredmény ez: Egyetlen asztronauta sem dönthet saját hatáskörben a meghívások elfogadásáról, vagy a nyilvános szerepléseiről, anélkül, hogy engedélyt ne kért volna erre. Ha tanácstalan vagy, hívd ezt és ezt a számot.”

A beérkezett igénylések végigfutottak a NASA washingtoni központján, ahol a PR-esek (gondolom ők voltak) a kérelmező politikai súlya, kitartása, a rendezvényen résztvevők összetétele stb. alapján mérlegelték azokat, majd csinos pakkokat állítottak össze belőlük. Ezeket aztán a földrajzi és időkorlátok figyelembe vételével úgy rendszerezték, hogy egy asztronauta egy hét alatt képes legyen végigjárni a számára kiszemelt helyszíneket. Ez a haknizás a bensőséges „Lyukas hét” elnevezést kapta, ami létezését Al Shepard egyik obszcén viccének köszönhette. Valahogy mindig sikerült kimagyarázni, ha az emberek a furcsa fogalom mögöttes tartalma iránt érdeklődtek.

Mondanom sem kell, hogy mindenki John Glennt vagy valamelyik világűrt megjárt asztronautát akarta vendégül látni. Azidőtájt, amikor ezekben a haknizásokban kezdtem én magam is érintetté válni, hat veteránból és huszonnégy újoncból állt az űrhajós felhozatal. Így sanszos volt, hogy olyasvalaki tesz majd eleget a meghívásoknak, akiről a kérvényezők még soha az életben nem hallottak (Mit mond, milyen Mike?). Cserébe Mitmondmilyen Mikenak egy rakás olyan helyszínre kellett elutaznia, amik létezéséről soha életében nem hallott.
Az oroszoknál bevett szisztéma szerintem jobb, mivel náluk csak űrrepülés után lehet valakiből kozmonauta, és a "novíciusok" személyét egészen addig homály borítja. Legalábbis, nekem ezt mesélték.

De még ennél is van jobb ötletem: minden asztronautának lenne egy dublőre, aki felettese űrrepülésének közeledtével szintén kiképzésben részesülne. Miközben a tényleges legénység centrifugákban hánykolódik, PR-dublőrjeik naphosszat gyakorolnák, hogyan kell puhán és erőtlenül kezet fogni. Megtanulnának gyorsan és hitelesen autogramot adni, széles mozdulatokkal gesztikulálni, és hajlandóak lennének megenni a tejszínes csirkét borsókörettel – akár naponta háromszor is. A legjobb persze az lenne, ha betétszövegeket magolnának be arról, hogy milyen odafenn, majd ezeket a hallgatóság igényeinek megfelelően elő is adnák. A keleti part nagyvárosaiban például ezt mondanák: „Egyszerűen képtelen vagyok szavakba önteni milyen rettenetes boldogsággal tölt el, hogy eme helyen lehetek”. A kontinens belsejében pedig ezt: „Na, emberek, amondó vagyok, hogy…” stb. A repülés után pedig a tényleges személyzet elmenne nyaralni, míg dublőreik azonnal munkához látnának a következő egy hét, egy év vagy akár egy évtized erejéig – ameddig csak szükséges.
 
Sajnos, az előbbi, segítő szándékú javaslataimból sosem lett semmi, így aztán a Houstonban töltött közel egy év után elégségesnek találtattunk arra, hogy a NASA-t képviseljük. Nevünk felkerült a potenciális áldozatok listájára. Ez alól csak azok kaptak felmentést, akik épp egy konkrét repülésre készültek, így aztán ezen üdvös állapot mielőbbi elérése a legnagyobb ösztönző volt nekünk, újoncoknak. Miért akar a Holdra menni, Collins? Ha nem oda megyek, akkor megszívom a lyukat, azért.
És ha már a lyukban vagyunk, vannak hasznos szabályok, amik eligazíthatnak szorult helyzetünkben, bár kétségkívül nem sok van belőlük."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.